Április 12-e a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja. A felvidéki magyarság elüldözése azonban csak egy fejezete mindannak, amit a magyarság elszenvedett szerte a Kárpát-medencében. A második világháború vége a magyaroknak nem a békét hozta el, hanem a jogfosztást, az üldöztetést, elhurcolást és a kitelepítést.
Kárpátalja szovjet megszállását követően több tízezer magyart és németet gyűjtöttek össze a szolyvai táborban. Az életben maradottakat gyalog hajtották Sztarij Szamborig, ahonnan marhaszállító vagonokba zsúfolva, továbbszállították őket a Szovjetunió különböző lágereibe.
1945 márciusában a szovjetek agyonlőtték Kápolnapuszta férfi lakosait. Ehhez hasonló vérengzés történt Borbálpusztán is. A megszálló Vörös Hadsereg végig erőszakolta és végig fosztogatta az országot. Budapest elfoglalásakor Malinovszkij marsall három napos szabadrablást engedélyezett katonáinak. A fővárosból 100 ezernél is több civilt hurcoltak el.
A magyar csapatok erdélyi kivonulását követően a románok véres pogromot szerveztek. 1944 szeptembere és novembere között több mint 200 magyart gyilkoltak meg Erdély szerte. A legkegyetlenebb magyarellenes vérengzések Gyantán, Magyarremetén, Kishalmágyon, Mezőbikácson, Szárazajtán és Csíkszentdomokoson történetek. A magyarellenes vérengzésekről a román történetírás máig cinikusan hallgat.
A magyar honvédség délvidéki kivonulása után a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg tagjai – Josip Broz Tito tudtával – 1944-1945-ben bírósági eljárás nélkül 40 ezer magyar és több tízezer sváb civilt gyilkoltak és kínoztak meg etnikai alapon, akikkel szemben a kommunista pártvezetés a kollektív bűnösség elvét alkalmazta. A mészárlásnak a felnőtt férfiak mellett nők, gyerekek és idősek is tömegesen estek áldozatul. Magyarkanzisa, Tavankút, Martonos, Törökkanizsa, Mozsor, Adorján, Zenta, Csantavér, Ada, Nádalja, Temerin szinte teljes magyar lakosságát megölték. A Jugoszlávia Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsa már 1944 novemberében – szovjet mintára – Jugoszlávia egész területén hozzálátott a magyarok, svábok, isztriai olaszok és horvátok deportálásához. 1948-ig a Bácska, Bánát és a Szerémség területén felállított táborokban több mint 30 ezren lelték halálukat.
1945-ben a csehszlovák hatóságok 20-30 ezer német civilt hajtottak gyalogmenetben Brünn várásából Ausztria felé. Ausztriába mintegy 15 ezren érkeztek csak meg.
A csehszlovák hadsereg katonái 1945 nyarán legalább 265 német és magyar polgári személyt gyilkolt le a Szudéta-vidéken található Prerau város közelében. Ezt követően az eddig fellelt dokumentumok bizonysága szerint legkevesebb 530 magyart és németet gyilkoltak meg Pozsonyligetfalun több szakaszban zajló tömegmészárlás keretében.
A csehszlovák kormány már 1945-ben minden jogaiktól, ingó és ingatlan vagyonuktól megfosztotta a felvidéki magyarokat és a szudétanémeteket.
1946-ban mintegy 43 ezer magyart deportáltak kényszermunkára a Szudétavidékre, több ezren pedig az anyaországba szöktek. Azokat, akiket nem hurcoltak el, vagy nem menekültek el, őket egy lakosságcsere program keretében telepítették ki a szülőföldjükről. Az első felvidéki magyarokat szállító szerelvény napra pontosan 76 évvel ezelőtt indult el. Ennek során mintegy 80 ezer magyart űztek el otthonaikból.
„Mi 1947. június 4-én voltunk kijelölve az áttelepítésre Bár mentesülhettünk volna ez alól, ha megtagadjuk magyarságunkat. Markovicz nagyapám ellenben azt mondta: „Én magyar vagyok, az is maradok!”, így inkább elindult a nagy bizonytalanság felé.”
A magyar- és németellenes atrocitásokat az 1948-as kommunista hatalomátvétel után évtizedekre eltusolták. A Beneš-dekrétumok máig érvényben vannak.
A Kárpát-medencében a háború utolsó hónapjaiban és a harcok lezárulta után szabályos és tervezett népirtás kezdődött a magyarság ellen.
/Csarnai Márk/
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
