A Puma a második világháborús magyar vadászrepülőknek az az egysége volt, mely erejéhez mérten – sőt talán azon túl is – mindent megtett azért, hogy megvédje hazánk légterét minden ellenséges behatolással és bombázással szemben. Jelszavukhoz híven – „Vezérünk a bátorság, kísérőnk a szerencse!” – szembeszálltak a legtöbbször nagyságrendileg sokszoros szövetséges és szovjet repülők túlerejével, és esküjüket megtartva, egészen a háború végéig harcoltak a magyar hazáért. Cikkünkben arra a rendkívül érdekes kordokumentumra – egy több mint negyven oldalas naplóra, amit az egykori pumás, Pintér Gyula vezetett a nehéz időkben – szeretnénk felhívni olvasóink figyelmét, mely remélhetőleg nemsokára mindenki számára olvashatóvá válik.
Azért, hogy a naplóban leírtak közérthetőek legyenek, először néhány fontos és érdekes részletet közlünk a Pumáról, amely hivatalos nevén a Magyar Királyi Honvéd Légierő 101. „Puma” Honi Légvédelmi Vadászrepülő osztály, majd ezred formáció volt. Az egységet 1944 tavaszán hozták létre az ekkortól egyre sűrűsödő szövetséges, elsősorban amerikai bombázógépek ellen. Igyekeztek a legtöbb fronttapasztalattal rendelkező vadászpilótát ebbe az egységbe tömöríteni – persze a létszámot folyamatosan kezdő vadászokkal is feltöltötték -, parancsnoknak pedig egy szintén tapasztalt, sikeres vadászpilótát, vitéz belényesi Heppes Aladár őrnagyot, az „Öreg Pumát” nevezték ki.
Az említett jelszavuk alapján valóban minden pilótájuk rendkívüli bátorsággal bírt, hiszen volt olyan bevetés, amikor az ezer ránk zúduló amerikai géppel szemben mindösszesen 38 pumás – ennyi volt az egység maximálisan bevethető létszáma – tudott a levegőbe emelkedni, hogy felvegye velük a harcot.
S ilyenkor bizony sokszor csak a kísérőjüknek nevezett szerencsének köszönhették, ha épségben visszatérhettek a hazai bázisrepülőterekre. De mindenkor megtették azt, ami tőlük telt, nem rajtuk múlt, hogy a háború az ismert eredménnyel zárult.
1944 második felétől, a hadi helyzet alakulásának köszönhetően folyamatosan települtek át egyre nyugatabbra, majd átlépve az országhatárt, legvégső repülőterük már a III. birodalom délkeleti – mai szemmel nézve Ausztria – területére esett. Az egység szinte a háború utolsó napjaiig harcolt, majd felgyújtották a megmaradt gépeiket és megadták magukat az amerikaiaknak.
Ha összegeznénk a háború alatti tevékenységüket, akkor a Puma jelvényes vadászok összesen 454 ellenséges repülőgépet – ebből 288 volt orosz és 166 angolszász – lőttek le.
Soraikból került ki a II. világháborús magyar repülőászok zöme, akik közül a legeredményesebbek Szentgyörgyi Dezső zászlós (29 igazolt győzelem), Tóth Lajos (28), Debrődy György (26) és Molnár László (25) hadnagyok voltak. Az ezred parancsnoka, Heppes Aladár a maga 8 igazolt légi győzelmével szintén ásznak számított.
A háború befejeztével a rövid hadifogság után az egység állományából volt, aki – megsejtve, hogy mi várhat rájuk majd itthon – nyugaton maradt, míg mások, köztük Pintér Gyula a hazatérést választotta. Ő még 1945-ben megnősült Ausztriában, de hazatérése után valóban nehéz éveket kellett átélnie. Először repülős múltja miatt a műegyetemről rúgták ki, és csak technikumot végezhetett el. Majd – ez abban az időben isteni szerencsének volt tekinthető az esetében – a Puma pilóták koncepciós perében vádolták meg, de mivel lakhelye miatt távol tartózkodott a többiektől, viszonylag kevéssel megúszta, csak rendőrségi felügyelet alá került.
Pintér Gyula fiatalon
A kádári enyhülés időszakában, 1970-ben befejezhette a Műszaki Egyetemet építőmérnökként, 1984-ben nyugdíjazták, ezután egy mérnöki magánirodát vezetett, 2013. február 13-án hunyt el.
Ez a rendkívüli kordokumentum, Pintér Gyula naplója – szerzője 2013-as halálát követően – jelenleg Szentgyörgyi Dezső tulajdonában van. Róla azt kell tudni, hogy a legsikeresebb magyar repülőász, Szentgyörgyi Dezső fia.
Ritka szerencse, hogy ez a napló, mely nem utólagos visszaemlékezés, hanem a jelzett dátumokkal egyidőben leírt gondolatok összessége, megőrződött a kommunista terror évtizedein keresztül, hiszen ha abban az időben megtalálják, bizonyára súlyos ítéletre számíthatott volna a birtokosa.
A napló elsősorban személyes vonatkozású feljegyzéseket tartalmaz, nagyon érdekes belőle megismerni azt a gondolkodásmódot, azt az életfelfogást, ami az adott kort és a pumák pilótaközösségét jellemezte.
Pintér Gyula idős korában
Egy kötelességét teljesítő, 20 éves katona, azon belül vadászrepülő írásait olvashatjuk, melyekben a háborús események, bevetésekkel kapcsolatos vonatkozások mellett természetesen sokszor megjelenik a szerelmes férfi aggódása, a mennyasszonya iránti vágyakozása is. De minden személyes megítélésünknél többet mondanak a benne leírt sorok, ezért kedvcsinálóként néhány bekezdést ideidézünk Pintér Gyula naplójából:
(1944. október 25.)
…………..A következő napokban már mi is bevethetők voltunk. Én a W-099-es gépet kaptam. Most volt az életemben először saját gépem. Mennyire tudja szeretni az ember az ilyen gépet. Mint az indián a lovát, vagy mint a művész a hegedűjét. Olyan szeretettel vizsgálja, fürkészi, mivel ez a gép lehet az életmentője, úgy érzi az ember, mintha a gépnek is lelke lenne. És talán van is. Talán jobban vigyáz a gazdájára, mintha idegen ülne benne…………………
(1945. március 16.)
………Furcsa dolog általában a vadászok navigációja. Ha a bombázók látnák, menten megütné őket a guta. Ők szőrözve számolnak, mi a hasunkra ütünk mondván: „Haza.” Cirka arra kell menni és mégis hazavisz az ösztön, apróságok ismerete, vagy az Isten. Mert ilyenkor mikor messze a földtől a felhők országútjának túlvilági képei vezetnek, ilyenkor senki sincs velünk csak az Isten……
(1945. március 21.)
……………..Tökéletes vonalban ültünk a három Jak mögött. Azok észrevettek és kettő ment jobbra, egy szerencsétlen pedig balra. „Cica ti a baloldalit.” Erre mi kifordultunk balra. Nem volt már menekülés, a Jak kétségbeesetten felrántott, Cica és én utána. Közben Dani és Cica hangját hallottam: Megvan, megvan! Ugyanakkor elkezdett villogni a Messer csőre előttem és a Jak szétmállott a levegőben. Bemondtam „Cica gratulálok.” Rögtön ezután hallatszott Ferike: Lacika kiugrott a Jani, itt lóg előttem az ernyőn, lelőjem? Rövid habozás után kegyes hang: Ne lődd, ne lődd!………………
A naplóban az első bejegyzés 1944. október 25-én kelt, míg az utolsó 1945. május 4-én, valahol az akkor már utolsó napjait élő Német Birodalom területén. Szinte jövőbelátóan keserűen hangzik a napló utolsó mondata, mintha előre sejtette volna, milyen megpróbáltatásokat kell majd kiállnia pusztán azért, mert magyar katonaként azt tette, amire felesküdött, védte a hazáját a rátámadó ellenséggel szemben:
„A háborút befejeztük, most az Élet következik, sokkal erősebb harcokkal.”
Ezúton is köszönetet illeti Szentgyörgyi Dezsőt, aki betekintésre rendelkezésünkre bocsátotta a naplót és értékes tanácsokkal segítette a cikk megszületését.
Tölgyesi Tibor
Kiemelt fotó: szeretlekmagyarorszag.hu
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
