1948. május 14-én Ben-Gurion kikiáltotta Izrael Állam megalakulását, mire az arab államok többsége dzsihádra szólította fel a muszlim világot. Kevesen tudják, milyen aktív szerepet vállalt Sztálin Izrael létrehozásában és abban, hogy túlélte az első arab–izraeli háborút – olvashatjuk a Harcunk.info-n, s a jelenlegi konfliktusokkal terhelt izraeli-palesztin viszony közepette nem érdemtelen egy kicsit visszamenni a történelemben.
A közemlékezetben Sztálin úgy él, mint nekikeseredett antiszemita, a cionizmus és Izrael dühödt ellensége. Ugyanakkor – bármily szokatlanul is hangozzék – tények bizonyítják, hogy ha 1948-ban nem áll Izrael mellé, akkor és olyan formában nem jöhetett volna létre Palesztinában a zsidó állam, és Sztálin tevékeny támogatása nélkül aligha lett volna képes megvédeni magát.
Charles E. Bohlen amerikai diplomata, aki Jaltában Roosevelt tolmácsa volt, visszaemlékezéseiben felidézte, mennyire meglepődött, amikor az amerikai elnök kérdésére, hogy miként vélekedik a cionizmusról, a szovjet vezető azt válaszolta: „Elvben a cionizmus híve vagyok, de a zsidókérdés megoldásában vannak nehézségek. A Birobidzsánnal kapcsolatos kísérletünk azért mondott csődöt, mert a zsidók a városi életet kedvelik.”
Birobidzsánt – a papíron máig is létező zsidó autonóm területet – a cionizmus afféle alternatívájaként 1934-ban hozták létre az isten háta mögötti kelet-szibériai tajgában. Eredetileg sem nagy létszámú, bár eleinte kétségtelenül lelkes zsidó lakossága azóta fokozatosan, néhány ezer fő kivételével otthagyta.
A polgárháborús és közvetlenül utána következő éveket leszámítva a szovjet állampolgárságú zsidókat nem engedték alijázni, azaz Izrael földjére vándorolni. A Kommunista Internacionálé eleve nem támogatta a cionizmust. Sztálin viszonya a zsidósághoz, mondhatni, pragmatikus volt, alapvetően politikai szempontok befolyásolták, és talán csak paranoiájának elhatalmasodásával vált beteges gyanakvássá.
„Jog az önrendelkezéshez”
1948 májusában lejárt a Palesztina igazgatására még a Nemzetek Szövetsége által adott brit mandátum. 1947 februárjában az Egyesült Nemzetek Szervezete bizottságot hozott létre a terület további sorsának alakítására. 1946-os adatok szerint Palesztinában egymillió százezer muszlim arab, hatszázezer zsidó és százötvenezer keresztény (főként arab) élt.
A cionista zsidó közösség saját államiságot követelt. Ezt azonban nemcsak Nagy-Britannia ellenezte, hanem eleinte az Egyesült Államok is. James Forrestal védelmi miniszter határozottan szembeszállt ezzel az elképzeléssel, George Marshall külügyminiszter pedig egyenesen kijelentette Harry Truman elnöknek, hogy ha Palesztina területén az arab mellett létrehoznak egy zsidó államot is, ő lemond.
Az Egyesült Államok elnökét csak a zsidó állam létrehozásáért következetesen síkra szálló szovjet álláspont, illetve annak váratlanul jelentős nemzetközi visszhangja késztette korábbi negatív álláspontjának felülvizsgálatára.
Andrej Gromikónak, a Szovjetunió ENSZ-képviselőjének, a későbbi külügyminiszternek és államfőnek a világszervezet közgyűlése második ülésszakán elhangzott két felszólalása fordította meg a közhangulatot világszerte.
„A probléma lényege az, hogy a Palesztinában élő több százezer zsidónak, valamint arabnak joga van az önrendelkezésre…, joguk van ahhoz, hogy a béke és a függetlenség körülményei között éljenek a saját államukban…Figyelembe kell vennünk a zsidó nép szenvedéseit, amelyet a hitlerizmussal és a Hitler szövetségeseivel vívott küzdelem során egyetlen nyugat-európai állam sem segített a fennmaradáshoz való jogának megvédésében…”
A Gromiko által kifejtett és Sztálin által jóváhagyott szovjet álláspont Palesztina felosztásából, egy zsidó és egy arab állam létrehozásából indult ki. Ezen elképzelés megvalósításához a tagállamok kétharmadának szavazatára volt szükség, ám ennek megléte csaknem az utolsó pillanatig kétséges volt.
Egész biztosan és egyértelműen csak a Szovjetunió, Ukrajna, Belorusszia, Lengyelország és Csehszlovákia küldöttsége támogatta a határozati javaslatot. A szovjet diplomácia nyilvános és színfalak mögötti, rendkívül aktív erőfeszítéseinek eredményeképpen végül 1947 novemberében, a szükségeshez képest mindössze egyetlen szavazat többséggel született meg a Palesztina zsidó és az arab államra való felosztásáról szóló ENSZ-határozat.
Sztálin céljai
Vajon mi vezette Sztálint abban, hogy támogassa a cionizmus akkor már jó fél évszázados álmának valóra váltását? A szovjet vezetőnek ezzel nyilvánvalóan két célja volt: kiszorítani a Közel-Keletről a meggyengült, gyűlölt Angliát, és ha már a második világháború eredményeképpen nem sikerült megkaparintani a fekete-tengeri szorosokat, legalább valahol a Földközi-tengeren létrehozni egy szovjet bázist.
Ha nem is feltétlenül katonait, de legalábbis politikait, és ha nem is kifejezetten szatellitát, legalábbis egy baráti államot. Ben-Gurion (két nappal később hivatalosan is izraeli miniszterelnök) még szinte alig fejezhette be az Izrael megalakulását kihirdető beszédét, amikor 1948. május 15-én az arab országok katonai erővel máris megtámadták a zsidó államot.
Izrael ekkor jóformán nem rendelkezett fegyverzettel, és a szervezett arab haderővel szembeszálló hadseregében a parancsnokoknak is csak annyi katonai tapasztalatuk volt, amennyire a korábbi évtizedek paramilitáris zsidó erőiben, illetve a második világháború idején a brit hadseregben tehettek szert. A Cahal (az izraeli hadsereg) emellett az arab létszámfölénnyel szemben égető emberhiányban is szenvedett.
A Szovjetuniónak és szövetségeseinek segítsége nélkül Izrael nem élte volna túl az első arab–izraeli háborút. A második világháborúban győztes Szovjet Hadsereg nagy harci tapasztalattal rendelkező zsidó veteránjai, köztük tisztek és tábornokok, tömegesen jelentkeztek (volna) önkéntesnek Izraelbe, őket azonban Sztálin nem engedte el, illetve csak a Németországban állomásozó szovjet csapatok néhány dezertáló katonája jutott el oda saját akaratából.
Ahhoz viszont a szovjet vezér hozzájárult, hogy a háborúban a Vörös Hadsereg oldalán küzdött lengyel hadsereg zsidó katonái elmehessenek Izraelbe harcolni. És ha önkéntesként szovjet veteránok nem is siethettek Izrael segítségére, hivatalos vezényléssel számos – nem feltétlenül zsidó származású – szovjet katonatiszt, főként hírszerző és diverzáns már 1946-tól kezdve tevékenykedett az angolok és az arabok ellen Palesztinában.
A fiatal zsidó állam felfegyverzésében eleinte ugyancsak alapvető volt a szovjet blokk szerepe. Kelet-Németországból repülőgépszám vittek a szovjetek által zsákmányolt Wehrmacht-fegyvereket Izraelbe. Csehszlovákia nagy mennyiségben szállított a túlerővel küzdő új államnak tüzérségi és kézi lőfegyvereket, lőszert, sőt harci repülőgépeket is – mindezt nem utolsósorban amerikai zsidók pénzén.
„Ha a Szovjetunió nem támogatott volna bennünket fegyverekkel, katonailag, Izrael nem tudta volna túlélni az első háborút” – nyilatkozta Golda Meir, a későbbi izraeli miniszterelnök.
Teljes hátraarc
Sztálin közel-keleti politikája azonban nem sokkal később gyökeresen megváltozott. Kiderült, hogy a közel-keleti szovjet bázishoz fűzött remények alaptalanok. Izrael vezetői ugyan baloldaliak voltak, de szociáldemokraták, akik – már csak az amerikai zsidó lobbi hatására is – mindinkább közeledtek a kapitalista Egyesült Államokhoz. A Generalisszimusz megrettent, amikor a szovjet zsidók tízezrei lelkesen ünnepelték Izrael első moszkvai nagykövetét, Golda Meirt, akit magának Sztálin jobbkezének, Vjacseszlav Molotovnak a felesége, Polina Zsemcsuzsina köszöntött jiddis nyelven e szavakkal:
„Én a zsidó nép lánya vagyok.”
Mindezek hatására Sztálin, aki ekkor már hajlamos volt minden cionistában, sőt egyszerűen zsidó származású szovjet állampolgárban amerikai ügynököt látni, módszeresen szétverte, bezáratta a zsidó szervezeteket, a jiddis sajtót; a Zsidó Antifasiszta Bizottság vezetőit meggyilkolták, Zsemcsuzsinát pedig a Gulagra küldték. Sztálin bizonyára azt is figyelembe vette, hogy a párt- és az állami szervek, elsősorban az erőszakszervezetek ekkoriban megkezdett csaknem teljes zsidótlanítását az orosz lakosság nem lebecsülhető része rokonszenvvel fogadja.
Az 1950-es évek elején-közepén a szovjet katonai szakértők kirendelése, a bőkezű, viszonzatlan fegyverszállítások már a legkevésbé sem Izraelbe, hanem éppenséggel a vele szemben álló arab országokba irányultak.
Anekdotába illő, de megtörtént esetet írt le Meir Amit, a Moszad izraeli hírszerző szolgálat egyik vezetője (és mellékesen Borisz Szluckij, az ismert szovjet költő unokatestvére). Az 1967-es hatnapos háború idején a front két oldaláról távcsővel figyelte egymást az Izraelben ragadt, de etnikailag történetesen orosz tiszt, Anatolij Kazakov (Natanel Kazan) és az egyiptomiak szovjet tanácsadója, a zsidó származású Leonyid Belderevszkij. Nem mindennapi „találkozás” volt, mivel a második világháborúban a Vörös Hadseregnek ugyanabban a zászlóaljában szolgáltak.
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
