Horváth Tamás jegyzete.
Takács Károly kétszeres olimpiai bajnok sportlövő az első, az 1948-as londoni ötkarikás játékokon megszerzett aranyérmét követően győzelmi beszédében úgy fogalmazott:
„Azt mondja a közmondás: tehetség a nemzeté, a szorgalom az egyéné. Tehát ennek az olimpiai bajnokságnak csak az egyharmada az enyém, kétharmada a hazámé, Magyarországé. Azoké, akik hozzájárultak ahhoz, hogy én olimpiai bajnok lehessek.”
Takács úgy lett olimpiai bajnok 1948-ban, majd négy évvel később, 1952-ben is, hogy megtanult a gyengébbik kezével lőni, tudniillik 1938-ban hadgyakorlat közben egy gránát elvitte a jobb kézfejét.
A balesete – ami miatt fogyatékosnak nyilvánították – nem csak hogy sportlövői ambícióit nem törte le, de a haza megvédésé iránt érzett kötelességtudatát sem csorbította. Habár az akkori gyakorlat szerint a fogyatékos státusz a hadseregtől való elbocsátást vonta volna maga után, Takács Károly egyenesen Horthy Miklós kormányzónál járta ki, hogy kivételes kegyelemből továbbra is az állomány része maradhasson.
Balesetére hivatkozva könnyedén kimaradhatott volna a második világháborúból, nála azonban ez az opció fel sem merült: a fronton harcolt Magyarországért, melynek következtében amerikai hadifogságba került.
Amint hazatért, egyből kereste a lehetőséget az edzésre, társai visszaemlékezései alapján egy-egy gyakorlás után bokáig állt a töltényhüvelyekben. A befektetett munka többek között a már említett két olimpiai aranyéremben manifesztálódott.
Takács Károly
Ezen sorokat azért tartottam fontosnak megosztani az Olvasóval, hogy a kiváló sportlövő példája nyomán
Milák Kristóf hónapok óta húzódó „kálváriájára” is másként tekintsünk.
Ha Takács Károlynak volt elég motivációja, hogy a gyengébbik kezével megtanuljon lőni, és a világ legjobb sportlövője legyen; ha a balesete dacára nem sajnálta beletenni a munkát az edzésekbe, és még a magyar hadsereg tagjaként is helyt állt a második világháborúban, akkor Milák Kristóf is igazán megtehetné, hogy lemegy edzeni. Neki csak ennyi dolga lenne, hiszen nem kell az életét kockáztatva harcolnia a fronton, és nem kell egy balesetet követően felállnia a padlóról.
Napjaink individualista társadalmában elsikkadnak a Takács Károlyéhoz hasonló közösségközpontú megközelítések, egy-egy hangtól eltekintve mindenki csak arról beszél, hogy Milák Kristófnak mi lenne a jó.
Természetesen én sem azt mondom, hogy akarata ellenére, erőszakkal kell rávenni arra az olimpiai bajnok úszót, hogy kezdjen el újra úszni, de minimum megfontolásra érdemesnek tartom Takács Károly szavait a tehetség és a nemzet viszonyáról.
Főleg annak tükrében, hogy Milák Kristóf a mai napig fizetést kap a magyar nemzet tagjaitól azért, hogy… ne csináljon semmit.
Kiemelt képünkön: Milák Kristóf (fotó: MTI/Derencsényi István)
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
