Maximilian Krah: „A végén mindenképp győznünk kell, vagy Európa elveszik!”

Az AfD Németországban annak ellenére a legerősebb ellenzéki párt, hogy betiltásuk, titkosszolgálati eszközökkel való ellehetetlenítésük folyamatosan napirenden van. 2023-ban egyéni választókerületet nyertek Berlinben. Egyre inkább megdőlni látszik, hogy csak az „elmaradott” keleti országrészben tudnak megkerülhetetlen tényezővé válni. A párt európai parlamenti képviselőjét aktuális helyzetelemzésre kérte fel Nicolas de Lamberterie. Interjú Maximilian Krah-val.

Nicolas de Lamberterie: Be tudna mutatkozni az olvasóinknak?

Maximilian Krah: 2019 óta európai parlamenti képviselő vagyok, és a következő európai parlamenti választáson a jobboldali AfD listáját fogom vezetni. Kelet-Németországban nőttem fel, így egyrészt még tudom, mit jelent valójában a kommunizmus, másrészt védve voltam a nyugati fogyasztói társadalomtól. Katolikusként nőttem fel egy ateista államban. Kelet-Németországban 5 százalékos volt a katolikus kisebbség, így tudom, mit jelent szilárdan kiállni a hitünk és elveink mellett, amikor mindenki másról próbál meggyőzni.

Elég idős vagyok [Maximilian Krah 1977-ben született – a szerk.] ahhoz, hogy emlékezzek az 1989-es forradalomra, így tudom, hogy egy kisebbség nagyon gyorsan győzni tud, ha az idők változnak, és most ismét ilyen korszakot élünk. Én és a családom támogattuk Németország újraegyesítését, és sikerrel jártunk. Tehát nem vagyok az a típus, aki mindig ellenzékben van. Ellenzékben vagyok olyan helyzetekben, melyek ellentétesek az alapelveimmel, de ha nincs baj, én nem keresem.

Minőségi oktatásban részesültem. Németországban szereztem jogi doktorátust, és ügyvédként is praktizáltam. A New York-i Columbia Egyetemen és a Londoni Üzleti Iskolában MBA diplomát is szereztem. Tehát a legjobb képzést kaptam, ami akkoriban elérhető volt, és ezt a tudást használom fel a politikában is. Elveszítettem a feleségemet, így tudom, mit jelent veszteségeket elszenvedni. Az én magánéletem is olyan, mint bármelyik másik emberé: van benne boldogság és veszteség is.

Nyolc gyermek édesapja vagyok. Bár nem én vagyok az Európai Parlament legszentebb képviselője, de legalább a latin nyelvű, tridenti rítusú szentmiséken igyekszem részt venni, mert úgy gondolom, hogy ez a típusú szertartás híd a régi európai hagyományainkhoz.

Tudja, én egy önazonos ember vagyok, a politikai álláspontjaim tükrözik azt a célomat, hogy egy értékekre, elvekre és eszmékre támaszkodó, független gondolkodó legyek. Nem vagyok tévedhetetlen, de szeretném azt gondolni, hogy a hibák, amiket elkövetek, okos hibák.

Összességében úgy gondolom, eljött az ideje egy új jobboldali mozgalomnak Európa-szerte, és ennek én is része vagyok.

Mit várhat az ember egy német jobboldalitól az európai parlamenti választásokon? A válasz az, hogy szerintünk csak a jobboldalnak vannak megfelelő válaszai azokra a problémákra, amelyekkel most minden európai szembenéz. A politika ma Európában egy véget nem érő vita a baloldal és a liberális centrum között. Ennek a vitának az eredménye a jelenlegi siralmas helyzetünk. Próbáljuk meg inkább a jobboldallal.

Amikor megkérdezik tőlem, hogy mi a leglényegesebb változás a mai világban, azt mondom, hogy a globális Dél előretörése. Az európaiaknak meg kell tanulniuk, hogy már nem ők a világ közepe. A világ más részei is fejlődnek. Úgy gondolom, hogy ez a dolog elkerülhetetlen. De nem szabad fenyegetésként kezelnünk. Nem veszélyként, hanem úgy kell tekintenünk rá, mint valamire, ami így is, úgy is meg fog történni, mint amikor télen hideg lesz, és nekünk erre valahogy választ kell adnunk. Az egyetlen politikai mozgalom, amely pozitív módon akar reagálni, az a politikai jobboldal.

Tehát mi azt mondjuk, hogy minél inkább növekednek, annál fontosabb, hogy meg kell békélnünk velük. Tárgyalnunk kell. Abba kell hagynunk a háborúskodást az egész világ ellen. Ahelyett, hogy szankciókat vezetnénk be, kereskedjünk. Ha hajlandóak vagyunk erre – ha nem félünk a jövőtől, hanem elfogadjuk azt -, akkor lesz esélyünk arra, hogy Európa újra jó hely legyen.

Az első dolog, amit tudni kell rólam: egy olyan jobboldali vagyok, aki optimista. Olyan jobboldali vagyok, aki a jövőbe tekint. Nem az a típus vagyok, aki nosztalgiázik a múlton és csak visszafelé tekint. Megpróbálom előre látni az előttünk álló fejleményeket, és megpróbálom a legjobbat kihozni belőlük. Ez a megközelítés azt jelenti, hogy optimistán állunk a jövőhöz, szeretjük a saját népünket és a legjobbat akarjuk neki, mindezt az európai hagyományok és a klasszikus oktatás szilárd talaján. Úgy gondolom, hogy ez a kombináció egyedülálló a jobboldalon. Ezt szeretném bevinni az Európai Parlamentbe. És elég magabiztos vagyok ahhoz, hogy azt mondjam, hogy Európának pontosan erre van szüksége, és hogy ebben a tekintetben én kiemelkedő adottságokkal rendelkezem.

Nicolas de Lamberterie: Azt mondta, hogy nem volt mindig az ellenzék része. Ha jól emlékszem a könyvére, említi, hogy egykor a Kereszténydemokrata Unió (CDU) tagja volt.

Maximilian Krah: Igen, korábban kereszténydemokrata voltam. Amikor eljött az újraegyesítés, a kereszténydemokraták voltak azok, akik elhozták a sikert. Az egész  drezdai környezetem a kereszténydemokratákhoz tartozott. Most, amikor visszatekintek, elgondolkozom azon, hogy talán félreértettük, hogy mik is voltak valójában a kereszténydemokraták.

Emlékszem egy történetre, abból az időből, amikor még joghallgató voltam. Találkoztam egy jogászprofesszorral – aki baloldali volt -, és ő azt mondta nekem: „Krah úr, én soha nem szavaznék a kereszténydemokratákra. De tudja, miért kedvelem őket?” Azt válaszoltam, hogy nem, mire ő: „Mert semlegesítik az olyan embereket, mint maga”.

Nagyon dühös voltam emiatt a kijelentés miatt, de sajnos teljesen igaza volt. A centristák, a kereszténydemokraták mindig is semlegesítették az igazi konzervatív, jobboldali európaiakat. Azok az emberek, akik csatlakoztak hozzájuk, a legjobbat akarták az országuknak, de végül részt vettek abban a folyamatban, amely minket abba a nyomorúságos helyzetbe juttatott, ahol most vagyunk. A kereszténydemokraták annyi szenvedélyt, annyi hazafiságot, annyi jóakaratot semlegesítenek… Itt az ideje, hogy ezt felismerjük, és kilépjünk a közülük, és részt vegyünk a jobboldalról érkező valódi reformmozgalmakban.

Nicolas de Lamberterie: Hibákat is említett. Nem akarok udvariatlan lenni, de Önt többször is felfüggesztették az Identitás és Demokrácia (ID) csoportban, ahol az Alternatíva Németországért (Afd) színeiben ül, és mégis sikerült ebből a helyzetből pártja listavezetőjeként kikerülnie. Az első 5 éves európai parlamenti mandátuma most ér véget. Nyilvánvalóan lesz egy második is. Milyen következtetéseket von le az eddigi öt évéből a kudarcok, eredmények, hibák, tanulságok stb. tekintetében?

Maximilian Krah: Először is, a német küldöttségen belül az ID-csoportban hatalmi harc folyt, amit végül én nyertem meg, mert én vagyok a listaelső, akik ellenem harcoltak, azok még a listán sem szerepelnek. Ennek a harcnak a következménye volt az is, hogy kétszer is felfüggesztettek előre meghatározott időre. Soha nem kellemes, ha felfüggesztik az embert, de valószínűleg ez volt az az ár, amit fizetnem kellett a győzelemért. Szóval valójában nem mondanám, hogy hibáztam volna, ami a felfüggesztéseimet illeti. Volt harc, de mindig az eredmény számít, ami elég egyértelmű volt [Maximilian Krah a szavazatok 65 százalékával lett befutó az AfD 2023 nyarán tartott kongresszusán – a szerk.].

Természetesen hibázunk, akár a magánéletben, akár a politikában. Ami a politikai életet illeti, mindannyian a korszak és a környezetünk áldozatai vagyunk. Néha nem látjuk tisztán, hogy mi áll egy-egy aktuálpolitikai fejlemény mögött. Néha talán túl keményen fogalmazunk. Csak az nem hibázik soha, aki nem tesz semmit, de még egyszer mondom, remélem, hogy az én hibáim okosak. Vannak olyan emberek, akik nem kedvelnek engem – hogy finoman fogalmazzak -, de még a legnagyobb ellenségeim sem kérdőjeleznék meg, hogy a magam módján okos vagyok. A lényeg az, hogy mindig reflektálnod kell magadra, így ha csak barátok és rajongók vesznek körül, akkor elvesztél. Ügyelek arra, hogy a környezetemben legyenek nagyon okos emberek, akiknek vannak kemény szavaik hozzám, és felelősségre is vonnak, ha kell. Tehát nem egy egyszemélyes műsor vagyok. Egy csapat tagja vagyok. Egy mozgalom része vagyok. Így a velem együtt dolgozó csapattagokat arra bátorítom, hogy legyenek szókimondó kritikusok. Úgy gondolom, hogy amíg ezt a stratégiát folytatom, addig a hibáim nem válnak krónikussá.

Nicolas de Lamberterie: Ha egy karakán tanácsadóra van szüksége, érdemes megfontolnia, hogy engem alkalmazzon. [nevet].

Maximilian Krah: Nagyszerű ajánlat! [nevet] Ettől függetlenül a politikusok is emberek, a maguk hullámhegyeivel és hullámvölgyeivel, de a lényeg az, hogy szilárd alapokon nyugvó elvekkel rendelkezzenek, hogy felismerjék a hibáikat, hogy nyitottak legyenek a tanácsokra, és hogy soha ne adják fel. Ez egy olyan kihívás, mely ott áll mindannyiunk előtt, és ez rám is vonatkozik – de nem az én tisztem megítélni, hogy teljesítettem-e ezt a kihívást vagy sem.

Nicolas de Lamberterie: Ha jól emlékszem, amikor az AfD egy évtizeddel ezelőtt létrejött, elsősorban az eurót és úgy általában az Európai Uniót bíráló mozgalom volt. Aztán néhány évvel ezelőtt a párt feladta az Európai Unióból való kilépés gondolatát. Ez nekem kicsit furcsán hangzik, mivel az elmúlt években az EU még soha nem volt ekkora csődtömeg, mint most, ennek ellenére szinte az összes EU-kritikus jobboldali párt feladta a kilépés gondolatát. Miért látható ez az általános tendencia, és miért történt ez az AfD-ben?

Maximilian Krah: Nézze, szerintem ma Európában kétféleképpen lehetünk jobboldaliak. Az első az, amit mi libkon-nak, liberális konzervatívnak nevezünk. Az AfD libkon pártként indult. A libkonok általában vissza akarnak térni az 1980-as évekhez, mínusz bevándorlók, mínusz adók, mínusz Európai Unió. Az az álmuk, hogy visszatérjenek a nemzetállamok abszolút rendszeréhez, mindenféle európai szint nélkül, és rendelkezzenek mindazzal, amivel az 1970-es években rendelkeztünk a személyes jólét tekintetében. Nem értik, hogy az 1970-es évek gazdagsága és helyzete a hidegháborútól függött. Amikor az 1970-es évek Nyugat-Európájában nőttünk fel, nem volt alternatívája a politikai rendszernek. Nem volt alternatívája az Egyesült Államokkal való szövetségnek. Mindent a hidegháborús helyzet határozott meg.

Emellett az 1970-es és 80-as évek USA-ja teljesen más ország volt, mint a mai. Az USA korábban európai többségű ország volt. Minden vezetőnek európai gyökerei voltak. Az elkövetkezednő tíz éven belül az amerikaiak többsége már nem európai gyökerű lesz. Amerika tehát kulturálisan, demográfiailag és etnikailag is rendkívül gyorsan távolodik Európától.

Tehát nem lehet csak úgy visszamenni az 1970-es évekbe – újra az USA kis szövetséges vazallusának lenni, visszatérni a régi liberális életmódhoz -, és azt hinni, hogy ez majd működni fog. De mivel az 1970-es és ’80-as évek egy olyan csodálatos és gazdag időszak volt, különösen a boomer generáció számára, hogy ezek az emberek úgy gondolják, hogy ez volt a tökéletes élet – és ezért vissza akarnak térni hozzá, és azt hiszik, hogy ha hazaküldik az összes bevándorlót, megsemmisítik az Európai Uniót, és visszaállítanak valamiféle liberális gazdasági modellt, akkor elérik a céljukat. Ettől nem is tévedhetnének nagyobbat, mert egyszerűen nem illik bele a jelenlegi valóságunkba.

A jobboldaliság másik módja, amit mi megpróbálunk képviselni, egyszerűen arról szól, hogy a valóságból, abból, amit magunk körül látunk, sőt, még a jövőből is, ahogyan azt előre látjuk, levonjuk a következtetéseket, és új politikai berendezkedést hozunk létre. Megpróbáljuk azt a nehéz utat járni, hogy megvizsgáljuk, amit most látunk, ezeket az alapvető változásokat, és ebből egy általános választ dolgozunk ki, egy olyan választ, amely figyelembe veszi a politika minden területét: a demográfiát, a gazdaságot, és egy megreformált kül- és kultúrpolitikát stb. Tehát egy sokkal szélesebb körű megközelítést alkalmazunk.

Ez az, amit mi csinálunk. Ahogy Dumbledore professzor mondta Harry Potternek: „Az életben mindig két út van, Harry, a helyes út és a könnyű út”. Az AfD fejlődött, és a könnyű útról a helyes útra tért át. Ezért van az, hogy most 20 százalék fölött vagyunk Németországban, annak ellenére, hogy a hatalom állandóan támad minket. Ez a mi ígéretünk és ajánlatunk minden jobboldali bajtársunknak szerte Európában: Ne ragaszkodjanak a nosztalgiához a ’70-es és ’80-as évek szép múltja iránt. Azok az idők elmúltak. Nézzenek a jövőbe. A jövő teljesen más lesz, mint az a korszak, de sok esélyt és lehetőséget is kínál egy erős és szilárd Európa számára. Meg kell ragadnunk ezeket a lehetőségeket, és nyitottnak kell lennünk a jövőre, ezért változtattuk meg álláspontunkat az Európai Unióval kapcsolatban.

Az Európai Unió egy bürokratikus szörnyeteg. Az EU a baloldali, woke ideológiák központja. Ez egy Európa-ellenes intézmény. De egy olyan világban, amelyet már nem csak a nyugati világ irányít, hanem amely valóban globális – ahol India, Kína, Oroszország, Brazília, Brazília, Dél-Afrika és Szaúd-Arábia is befolyással bír -, az európai nemzetállamok egyszerűen túl kicsik ahhoz, hogy egyedül fennmaradjanak.

Döntenünk kell tehát, hogy vagy apró nemzetállamok leszünk, amelyek az Egyesült Államok vazallusaivá válnak – annak ellenére, hogy az Egyesült Államok egyre távolodik Európától -, vagy megtaláljuk a módját annak, hogy együttműködjünk, és a jövő többpólusú világában saját pólusunk lesz. Európa csak akkor maradhat fenn és élhet a jövő lehetőségeivel, ha együttműködik a külvilággal.

A megközelítés, melyet én képviselek kifejezetten gaulle-i [utalás Charles de Gaulle francia elnökre (1958-1969) – a szerk.]. Németország egyedül túl kicsi. Franciaország egyedül túl kicsi. És még ha Németország egyedül el is indulna egy úton, a többi ország azonnal németellenes szövetséget kötne. De ha együttműködünk a külkapcsolatok és a kereskedelempolitika terén – ha együttműködünk Kínával, Indiával, az USA-val, Oroszországgal stb. -, ha megtaláljuk a módját annak, hogy együtt lépjünk át a holnap világába, akkor megőrizhetjük identitásunkat és európaiságunkat. Tehát az a képletünk, hogy olyan egységesnek kell lennünk kifelé, amennyire csak szükségünk van rá, és olyan függetlennek és szabadnak kell lennünk belül, amennyire lehetséges.

Ez természetesen egy másik megközelítése Európának, semmi köze a mai Európai Unióhoz, de eltérő elképzelés attól is, hogy visszatérjünk a nemzetállamokhoz, mint a politika egyedüli tényezőihez.

Nicolas de Lamberterie: Értem, amit mond, de hogyan juthatnánk el egy új valósághoz az elkövetkező néhány évben? Ön azt mondja, hogy az USA eltávolodik Európától, ennek ellenére azt látjuk, hogy rendkívül befolyásosak az EU-ban, hiszen az elmúlt két évben hozott döntések egy része konkrétan tönkreteszi az európai gazdaságot kizárólag az Egyesült Államok érdekei miatt. Hogyan lehetséges tehát, hogy egyszerre távolodnak el az EU-tól, miközben soha nem tűntek még ennyire erősnek?

Maximilian Krah:  Igen, de ez a politikai elit hibája. Amikor Donald Trump volt az elnök, Brüsszelben mindenki a stratégiai autonómiáról beszélt. Aztán jött Biden, és azt mondta, hogy Amerika újra a világ élére áll, ekkor már senki sem beszélt a stratégiai autonómiáról. Mindenki örült, hogy most már Biden vezeti a világot.

Két problémánk van. Az első az, hogy az európai politikusok többsége még a saját országát sem képes vezetni. Ezért örülnek, hogy van egy Joe Biden, aki azt mondja, hogy „Mi vezetjük a világot”, mert akkor azt mondhatják, hogy „Oké, akkor nem nekünk kell csinálni”.

A második, hogy még a jobboldaliak közül is túl sokan ragaszkodnak ahhoz az elképzeléshez, hogy Amerika még mindig a nyolcvanas évek Amerikája. Legyünk őszinték: a lengyel Jog és Igazságosság párt (PiS) 150%-ban az amerikai külpolitika követője volt, és képtelenek voltak belátni, hogy ez az Amerika-barát külpolitika mindent tönkretesz, amit belpolitikailag tesznek. De ezek közül a jobboldaliak közül sokan nem képesek megérteni a külpolitika és a belpolitika közötti összefüggéseket sem. Ha a jelenlegi Egyesült Államokat és annak világpolitikai nézőpontját követik, akkor a szivárványos zászlót követik. Akkor lesz Pride hónap. Akkor nyitott határok lesznek. Akkor lesz bevándorlás. Aztán jön a klímaváltozásos blabla. Ez mind része annak az általános nyugati politikai megközelítésnek, amit ma „nyugati értékek”-nek nevezünk. A nyugati értékek 2024-ben a szivárványos zászlót jelentik. Semmi mást. Ne higgyük, hogy a 2024-es nyugati értékeket lecserélhetjük az 1978-as nyugati értékekre. Nem térhetünk vissza a múltba.

Nicolas de Lamberterie: Miért nem?

Maximilian Krah: Képzeljen el egy olyan filmet, aminek nem tetszik a vége. Nem túl okos dolog visszatekerni újra lejátszani, és reménykedni, hogy máshogy fejeződik be. A modern történelem egyfajta folyamatként értelmezhető. Maguk a liberális elvek egy bizonyos végkifejlet felé orientálják a társadalmat. A huszadik század elején Arthur Moeller van den Bruck német politikai filozófus azt mondta, hogy a liberalizmus három generációja után egy társadalom a végéhez ér, mert a liberalizmus csak az egyént ismeri, és nem érti a társadalmat.

Nicolas de Lamberterie: Én személy szerint nagyon szeretem a 80-as évek popkultúráját.

Maximilian Krah: Persze, hogy szereti!

Nicolas de Lamberterie: Hadd fejezzem be, és akkor meg fogja érteni, mire akarok kilyukadni. Szeretem, mert amikor megfigyeli a zenét, a filmeket..

Maximilian Krah: Kedvelem a punk rockot, nagyszerű zenei stílus!

Nicolas de Lamberterie: – gondtalanok voltak, boldognak tűntek. De tudja, miután 20 éven át gondtalannak tűnik a világ, az ember összezavarodik, és ez egy olyan világot eredményez, mint amilyenben most élünk. Tehát tudom, hogy az volt az utolsó gondtalan nyugati évtized, és azt is tudom, hogy az, hogy most sok ember az én generációmból nehéz helyzetben van, az azoknak a fickóknak is köszönhető, akiknek gondtalan volt egy-két évtized a hetvenes és nyolcvanas években.

Maximilian Krah: Vegyünk csak egy példát, itt ülünk Berlinben. Az 1990-es évek közepén itt szervezték a Love Parade-t. Több mint egymillió fiatal – főleg németek, de a világ minden tájáról érkeztek emberek – tartott egy nagy techno partit, ahol még a lányok is szinte meztelenek voltak, és mindenki az utcán táncolt. Ma sokan, akik visszaemlékeznek erre azt mondják: „Milyen csodálatos idők voltak. Micsoda nagyszerű buli volt!” Aztán azt mondják, hogy ma már lehetetlen lenne ilyen bulikat tartani, mert annyi nemi erőszak, támadás és probléma történne. Ma már lehetetlen ilyen bulit tartani.

Amit meg kell érteniük, hogy az a fajta bulizás, ahogyan ők buliztak, részben okozója annak, hogy ma már nincs ilyen buli. Ez olyan, mint amikor visszaemlékszel rá, hogy este sok jó piát megittál, de meg kell értened, hogy a fejfájás, amit másnap reggel érzel, azoknak az italoknak a következménye. Tehát az az ötlet, hogy folytatni kellene az ivást, valószínűleg rossz irány.

Ez a helyzet a popkultúra terén. De amikor a politikáról van szó, soha ne felejtsük el, hogy amikor Amerikát még a fehérek és az európai gyökerű emberek uralták, az akkori elit még érzett némi felelősséget és szimpátiát. Hajlandóak voltak támogatni Európát, még akkor is, ha ez gazdaságilag nem volt kifizetődő, mert önmagukat látták bennünk. De Amerika jövője sajnos nem Donald Trump. Amerika jövője Kamala Harris, és ő nem tekinti Európát Amerika családjának vagy gyökereinek részeként. Tehát amikor Amerika végleg eltávolodik tőlünk etnikailag, akkor Európának meg kell találnia a saját útját a jövőbe. De a liberális elitünk – és ez a lényeg – el akarja veszíteni a gyökereit, mert gyűlöli azokat, és túl sok jobboldali képtelen észrevenni és elemezni ezeket a fejleményeket Amerikában.

Nicolas de Lamberterie: Arra számít, hogy június 9-én az első helyen végeznek a választáson, vagy megelégszik a második hellyel, hiszen a 2019-es választásokhoz képest így is 10 százalékról 20 százalékra nőtt a támogatottságuk? Mire számítanak?

Maximilian Krah: A végén mindenképp győznünk kell, vagy Európa elveszik. Úgy gondolom, hogy június 9-én erősödni fogunk, de nem érünk el olyan többséget, amely csak az ID-ből és az Európai Konzervatívok és Reformisták Képviselőcsoportjából (ECR) áll. De ma a többség a Házban a Renew, a Zöldek, a Szocialisták és a Baloldal, június 9-től pedig az Európai Néppárt (EPP), az ECR és az ID lesz többségben. Ez az én meglátásom. Tehát az EPP-n fog múlni. Ha az EPP az ID-vel és az ECR-el szavaz, akkor mi leszünk többségben, ha pedig az EPP a liberálisokkal, a szocialistákkal és a zöldekkel szavaz, akkor ők lesznek többségben.

Tudja, mit gondolok az EPP-ről. Nem bízom bennük. De vannak olyan néppárti kollégák, különösen a kelet-európai országokból, akik legalább józanul gondolkodnak. Szóval majd meglátjuk.

De ha hosszú távon beszélünk az EU-ról, akkor mindkét oldalról meg kell közelítenünk a kérdést. Először is, legkésőbb 2029-ben jobboldali fölényre van szükségünk, de a Tanácsban is többséget kell szereznünk. Tehát ha Németországban AfD-kormány lenne, az nem csak Németországot változtatná meg, hanem az Európai Uniót is. Ugyanis Németország most olyan országokat fizet le, mint Magyarország, Szlovákia és így tovább, hogy kövessék a mi katasztrofális liberális programunkat. Ha Németország és a Tanács arra ösztönözné az olyan országokat, mint Olaszország, hogy blokád alá vegyék a saját kikötőiket az illegális bevándorlókkal szemben, ha támogatnánk Magyarország családokhoz és a termékenységi ráta növeléséhez való hozzáállását, ha leállítanánk ezeket az őrült szankciókat Oroszország és Kína és minden más ország ellen, ha diplomáciai megoldást szorgalmaznánk Ukrajna ügyében, akkor az EU teljesen másképpen működne.

Most baloldali többség van a parlamentben, és a legnagyobb és legbefolyásosabb ország, Németország, borzalmasan woke, balliberális őrültek kezében van. Ez mindent tönkretesz. Ha ezt a két dolgot megváltoztatnánk, egyrészt a parlamenti többséget, és különösen a Tanácsot, a német kormányt, akkor az Európai Unió teljesen másképp nézne ki.

Nicolas de Lamberterie

(Fordította: Adame Donát)