Százhetvenöt éve, 1849. július 14-én, a szabadságharc utolsó szakaszában írta alá Szegeden a magyar-román megbékélési tervezetet Kossuth Lajos kormányzó és Nicolae Balcescu román forradalmár.
Az 1848. március 15-i forradalom, az áprilisi törvények szentesítése után a Magyarország lakosságának mintegy felét kitevő nemzetiségek helyzetük javulását, a legnagyobb lélekszámú, Erdélyben már a lakosság többségét kitevő román közösség autonómiájának megvalósulását remélte.
A Batthyány-kormány azonban, a politikai nemzet fogalmából kiindulva, a nemzetiségeknek csak nyelvi vagy kulturális igényeit fogadta el. A románság 1848 májusában, első balázsfalvi gyűlésén a román politikai nemzet elismerését, politikai képviseletét követelte, de a kormány erre nem volt hajlandó. A magyarok és románok ellentétei egyre éleződtek, az 1848. szeptemberi második balázsfalvi gyűlés már feszült hangulatban zajlott. Az erdélyi császári főparancsnok, báró Puchner Antal tábornok által bujtogatott és felfegyverzett románok nem ismerték el a magyar kormányt, és a császári udvarhoz fordultak.
Az októberi agyagfalvi székely nemzetgyűlés a szabadságharc támogatásáról döntött; Erdélyben polgárháborús állapotok alakultak ki, egymást követték a magyarellenes vérengzések. A lengyel szabadsághős Bem József vezette honvédsereg 1849 tavaszára Erdély nagy részét felszabadította, egyedül az Érchegységben tartotta magát a román felkelők egy csoportja Avram Iancu vezetésével. A nemzetiségekkel megkötendő kiegyezést idővel a magyar vezetésben is többen sürgették. A szláv és román emigránsokkal kapcsolatban álló Teleki László, a kormány párizsi követe 1849 márciusában így írt Kossuthnak:
„Nem annyira az osztrákokkal, mint szerbekkel, horvátokkal és oláhokkal kellene egységre lépni. Ausztriát nem lehet különben megbuktatni, s tönkre silányítani, mint ha Magyarhont a confederatio bázisán rekonstruáljuk”.
Teleki májusban egy föderatív alapon átszervezett Magyarország koncepcióját is felvázolta a kormányzó-elnökhöz írott levelében, megelőlegezve Kossuth későbbi, emigrációban kidolgozott dunai konföderációs tervezetét. Kossuth azonban, miként az 1849 májusának elején hivatalba lépett Szemere-kormány is, az államegység bűvöletében ettől mereven elzárkózott, hevesen ellenezte a területi önkormányzat biztosítását a nemzetiségeknek. Álláspontjuk az orosz intervenció után kezdett megváltozni, amikor a nyomasztó túlerőbe került osztrák-orosz hadakkal szemben a honvédsereg folyamatos hátrálásra kényszerült.
Kossuth a nemzetiségeknek teendő engedményektől azt remélte, hogy szövetségesekre talál, a szabadságharc ügye mellé tudja állítani az addig ellene harcoló szerbeket és románokat. Az 1849. márciusi oktrojált olmützi alkotmány hidegzuhanyként hatott a román felkelőkre is, mert világossá tette, hogy a bécsi udvarba vetett reményeik mennyire alaptalanok. A Függetlenségi Nyilatkozat április 14-i elfogadása után Ion Dragos, a magyar országgyűlés román képviselője Szemere megbízásából Abrudbányán tárgyalásokat kezdett Iancuval. A kísérlet kudarcba fulladt, mert fegyverszünetet nem rendeltek el, s az egyik szabadcsapat vezetője, Hatvani Imre őrnagy önhatalmúlag megtámadta a románokat, de Iancunak sikerült elmenekülnie.
A megbékélés reménye az 1848-as havasalföldi, a törökök és oroszok által közösen levert forradalom emigrációba kényszerült vezetőinek közvetítésével éledt újra. Az orosz intervenciót már megtapasztalt Nicolae Balcescu a magyarok és románok közös ellenségének a Habsburgokat, elsődlegesnek az ellenük közösen vívott harcot tekintette. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy az erdélyi románok megnyeréséhez megfelelő ajánlatot kell kapnia a magyar kormánytól. Kossuth és Balcescu 1849 májusában többször is tárgyalt Debrecenben, de a román forradalmár csak egy hónap múlva kapott érdemi választ. Ezt eljuttatta Iancunak, aki közölte: megfelelő engedmények láttán hajlandó lenne felhagyni a harccal.
A magyar kormány képviselői és a Balcescu vezette román küldöttek július első felében ültek tárgyalóasztalhoz Szegeden, ahová a kormány visszaszorult az osztrák-orosz sereg elől. Kossuth és Balcescu július 13-án éjjel állapodott meg a 18 pontból és további három, a román földműveseket érintő alpontból álló megbékélési tervezet szövegében, és egy másik, a magyar honvédsereget támogató román légió fölállításáról szóló dokumentumban. A megállapodást július 14-én írták alá a magyar kormány több tagja jelenlétében.
Balcescu ekkor azt írta egyik barátjának: „Adj hálát az Istennek, hazánk megmenekül!” Az egyezmény elismerte a románokat különálló nemzetiségként, hozzájárult ahhoz, hogy egyházi és iskolai ügyeiket szabadon intézzék, a románok lakta községekben román nyelvű közigazgatást vezessenek be, a román többségű megyék igazgatása magyarul és románul folyjon, a román ortodox egyház különváljon a szerbtől, és vezetője pátriárka címet kapjon. A pesti egyetemen külön hittani kart állítsanak fel, a románok vallási és iskolai ügyeikről évente gyűléseket tarthassanak, a románok állami hivatalokat tölthessenek be, és a román jobbágyokat mentesítsék feudális kötelezettségeiktől.
A megegyezés a felkelőket fegyvereik beszolgáltatására kötelezte, és amnesztiát biztosított számukra. Az Országgyűlés július 28-án Szegeden hosszú vita után elfogadta Európa első nemzetiségi törvényét, amely a megállapodást a többi nemzetiségre is kiterjesztette. Ennek végrehajtására már nem kerülhetett sor, mert a szabadságharc hetek múlva elbukott, megkezdődött a megtorlás. Szegeden márványtábla emlékeztet a magyar-román megbékélésre annak a háznak a falán, ahol az egyezményt aláírták.
(MTI nyomán)
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
