„Európába, de mindahányan!” Kevesen emlékeznek már a tragikusan fiatalon elhunyt Csengey Dénes jelszavára 1990-ből. Talán senki más nem fogalmazta meg olyan tömören és éleslátással azt, hogy a rendszerváltásnak nemzetstratégiai szempontból tulajdonképpen csak akkor van valós értelme és jelentősége, ha az a magyar társadalom egészének a felemelkedéséhez, gyarapodásához és megújulásához vezet, és nem csupán egy vékony, kontraszelektált és kiváltságos rétegnek teremt új, szinte korlátlan lehetőségeket (a nemzeti vagyon és jövedelem bezsebeléséhez), hiszen a magyar nemzet hosszú távú és sikeres fennmaradásához és reprodukálásához a Kárpát-medencében milliónyi boldog, teljes és elégedett élet vezet, és nem néhány tucat kiválasztott család mérhetetlen vagyonosodása. Vendégszerzőnk, Várkonyi Zsolt cikksorozatának második része.
Előző cikkünket (Orbán Viktor dilemmája, 1.) azzal a konklúzióval zártuk, hogy amikor a „jó kormányzás” és a „hatalmon maradás” között kellett választania, a miniszterelnök rendszerint az utóbbi mellett döntött. Csak a szemléletesebb példákkal illusztrálva: internetadó, vasárnapi nyitva tartás, budapesti olimpia, benzinárak befagyasztása.
Sommásnak tűnő megállapítás:
a mai nyugati demokráciákban minden politikai párt többé-kevésbé populista kell legyen, mert amelyik nem lenne az, akkor elég hamar a partvonalon – a parlamenten – kívül találná magát.
A modern, többpárti, parlamentáris demokráciák paradoxona ugye az a körülmény, hogy ahhoz, hogy egy politikus meg tudja valósítani az elképzeléseit, bármelyek is legyenek azok, ennek elsődleges feltétele a hatalomhoz jutás és az ott történő, hosszú távú megmaradás a rendszeres megmérettetés fenyegetése közepette. Ahogy másik „klasszikusunk”, Gyurcsány Ferenc velősen megfogalmazta: a politika lényege az erőforrások és a közhatalom megszerzése, fenntartása és hatékony gyakorlása.
Sajnálatosan, lépten-nyomon azt látjuk – nem csak hazánkban -, hogy a hatalomban való megmaradáshoz a politikai elitek a legváltozatosabb (értsd: erkölcstelen, igaztalan, akár féllegális) eszközökhöz nyúlnak, és pont ez adja a mai nyugati demokráciák mindenhol érezhető és tapasztalható válságának – és rossz közérzetünknek – a velejét.
Ugyanis, ahol a politikus sikerének legfőbb – talán egyetlen – ismérve a választási ciklusokon átívelő, hatalomban való megmaradás önmaga – és ahol erre, reményeink szerint, nem állnak a rendelkezésére erőszakos, államhatalmi eszközök -, elkerülhetetlennek tűnnek bizonyos, általunk az egyszerűség kedvéért „machiavellisztikus” jelzővel illetett hatalmi technikáknak a gyakorlása, „természetesen mindez kizárólag a jó cél, a jó kormányzás érdekében”! Mik is lennének ezek?
A könnyedebb példákkal kezdve:
populista retorika, egyoldalú és lebutított propaganda, az erkölcsi értékek relativizálása, majd teljes eróziója.
Aztán a politikai elit, vagyis a pártok és politikusok féllegális eszközökkel való támogatása; az állami erőforrások privát, körön belüli erszényekbe történő csatornázása, a favorizált gazdasági szereplők helyzetbe hozása irányított támogatási rendszerek kialakításával, a nem favorizált gazdasági-politikai szereplők ellehetetlenítése adminisztratív eszközökkel, a titkolni sem próbált nepotizmus. Továbbá a súlyosabb fajsúlyú, féllegális eszközök, úgymint a közigazgatás, a bűnüldözés, a jogszolgáltatás, akár a titkosszolgálatok (!) bevetése kényelmetlen gazdasági-politikai versenytársak eliminálására, és persze az eszköztárhoz tartozik a büntetőjogi kategóriákat kimerítő gazdasági-politikai tevékenységek hallgatólagos eltűrése, netán eltussolása, titkolt használata.
Sajnálatosan, meg kell, hogy állapítsuk: permanens társadalmi rosszkedvünk és politikai apátiánk kialakulásához, illúzióink elvesztéséhez jelentősen hozzájárult az a cáfolhatatlan tény, hogy teljes (értsd: nyugati és hazai) politikai elitünk, így jelenleg is kormányzó pártunk bő harminc éves történelme dúskált mindezen felsorolt – és fel nem sorolt – eszközök használatában. Konkrét példák említésétől csupán az tart vissza minket, hogy nem akarunk osztozni az egykori Olajbizottságot elnöklő kisgazdapárti politikus, néhai Pallag László sorsában.
Ugyanis egyetlen társadalmi berendezkedés sem nélkülözheti hosszú távon a társadalmi igazságosságra való törekvés alapelvét. Amelyik mégis ezt teszi, azt minden bizonnyal kétes hatalmi eszközökkel, netán erőszakkal tartja egyben az uralkodó elit.
Ha megengedők lennénk, még akár azt is kijelenthetnénk, hogy ha tehát egy magyar politikus ilyen, a fentiekben felsorolt „machiavellista” hatalmi technikákhoz nyúl hatalmon maradásának érdekében, azt megmagyarázhatná, talán még végső esetben fel is menthetné, ha azt a „ jó kormányzás”, a „jó ügy” érdekében tenné.
Ugye a cél szentesíti az eszközt. Kérdés, van-e ilyen, lehet-e ilyen cél?
A jólét, a megelégedettség relatív fogalmak. Egy neves svájci felmérésben a résztvevőknek azt a kérdést tették fel, hogy „ön százezer svájci frankot keres egy évben. Mennyire elégedett a jövedelmével?” A válaszok meredeken eltérőek voltak aszerint, hogy az illető „hogyan szocializálódott”. Ha például olyan környéken élt, ahol az átlagjövedelem az övének a fele, tehát ötvenezer frank körül mozgott, akkor elégedett volt. Ha viszont olyan környezetben mozgott, ahol az emberek többsége az ő jövedelménél jelentősen többet, a kétszeresét, vagy akár még többet is keresett, akkor meglehetősen rossz volt a közérzete.
És itt keresendő össztársadalmi elégedetlenségünk okának gyökere. Ugyanis minden viszonylagos. Hiszen az a társadalom, amely azt tapasztalja, hogy az előrejutás, a boldogulás, a gyarapodás záloga nem a szorgalom, a becsület, a tudás, a tisztesség, a munka, hanem a megfelelő kapcsolatrendszer, a jó iskolai padtárs, a focista csapattárs, a gondosan kiválasztott szomszéd, a pártkötelék; az elveszti a hitét ebben a társadalomban, ami apátiájához, közönyéhez, begubózásához, aszociális magatartásokhoz vezet. Azok a családok nem látják értelmét gyermekeik jó iskoláztatásának, egyáltalán a gyermekvállalásnak. Azok az apák nem vállalnak különmunkát a családjuk eltartásához, mert családot sem akarnak eltartani. Azok az anyák nem kelnek fel gyermekeiknek reggelit adni, mert nem is szülnek gyermeket. Az a társadalom önzővé, kapzsivá, élvhajhásszá és hedonistává válik. Abból a társadalomból kivész a kohézió, a szolidaritás, a jellem, a jómodor és az erkölcs. Az a társadalom, amelynek elitje százmillió dollárért rendel magának privát luxusjachtot, miközben pedagógusai és ápolói a legrosszabb keresetűek közé tartoznak, a nyugdíjasai többsége a minimálbér felét sem kapják, elveszti minden életösztönét és motivációját. Az a társadalom elveszti reprodukciós képességét. Az a társadalom elmenekül. Már csak az a kérdés, hogy hová?
Mindenféle közvélemény-kutatások elvégzése nélkül megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy a kilencvenes-kétezres évek össztársadalmi hangulata, bármennyire is megosztott volt az ország, mérföldekkel pozitívabb és optimistább volt a mainál. Még a kétezres évek gyurcsányi időszaka is vidámabban telt abban a tudatban, hogy nemsokára mi jövünk.
Nos, tizennégy év elteltével elmondhatjuk, hogy nem erre a filmre fizettünk be.
Mára ugyanis kiderült, hogy a polgári körök ereje csupán Orbán Viktor Fideszen belüli ellenfeleinek lefegyverzésére szolgált, és a hatalom azonnal megrettent, ahogy azok önálló akarattal kezdtek fellépni, önálló elképzelések és gondolatok mentén. A hatalom nem kívánja bevonni a tömegeket a hatalom gyakorlásába. Mára az is kiderült, hogy a polgárság önmaga csupán „politikai termék”, és nem egy valódi társadalmi osztály, amely rendelkezik osztályának attribútumaival, vagyis önálló tulajdonában álló termelőeszközökkel és megfelelő tőkével legalább saját családja fenntartására. Az elmúlt tizennégy év gazdasági sikere, ha volt ilyen, a multinacionális nagytőke gazdasági térnyerése volt hazánkban, és nem a családfenntartó kisgazdaságok felvirágzása.
Mára sajnálatosan az is kiderült, hogy a hatalom fél támaszkodni a tömegek energiáira, alkotókedvére, kezdeményezőképességére, mert nem tudja kontrollálni azokat. Így mára, akárcsak Nyugaton, öntudatos munkásság helyett mindenki alkalmazottá és így eltartottá, vagyis a hatalomtól függővé vált, arctalan szavazóvá – és fogyasztóvá – redukálódott, önfenntartó, büszke, jólét és valódi polgárok helyett. Olyan polgárok helyett, akik mernek több évtizedben gondolkodni a folyamatos létbizonytalanság helyett, mert bizony a gyermekvállalás nem kampányszerű, pár éves tevékenység.
Egy gyermek felnevelésének ciklusa húsz év. A gyermekvállalás ösztönzése nem sikerülhet injekciózott, random és esetleges állami támogatásokon keresztül (amelyek ráadásul több, kellemetlen mellékhatással is járnak, elég csak a lakások terén tapasztalható inflációra gondolni, amely több, mint elvitte a támogatások nettó értékét),
csakis több évtizedre előre gondolkodó, biztos jövedelemmel rendelkező, rendezett körülményekkel bíró családi egzisztenciák tudják ezt betervezni.
Illetve, ez a nemzet egy dologban még meg tudta őrizni a büszkeségét és öntudatosságát, és ez pedig a magyarsága, a nemzeti büszkesége. Hiszen minden alkalommal, amikor idegen hatalom fenyeget minket, akkor mi, magyarok azonnal összezárunk. És kétségtelen, hogy az elmúlt években ilyen valós vagy vélt, öngerjesztett vagy kikerülhetetlen fenyegetések érkeztek bőven. De minél jobban igyekeznek megtörni minket, annál jobban ellenállunk. És üzenjük az angol nagykövetnek, aki ezt nem érti: ez Orbán Viktor tizennégy éves hatalmi zálogának a titka.
Hiszen egy kis nemzet, akár így is érvelhetnénk, mint a magyar, amely a világ népességének csak néhány ezrelékben kifejezhető hányadát alkotja, amely csak a Kárpát-medencén belül is hét államban él, nem engedheti meg magának a széthúzást. Nem engedheti meg magának az erőforrásainak a szétforgácsolását. Nem engedheti meg magának, hogy soraiba idegen érdekeket képviselő elemek furakodhassanak. Nem engedheti meg magának, hogy ne sorakozzon fel a mindenkori kormánya mögé.
Feltételezve természetesen, hogy ez a kormány a magyar nemzet egészének az ügyét szolgálja.
A rendszerváltás óta eltelt több mint három évtized, ezen belül is az elmúlt tizennégy év a magyar társadalom történelmileg soha nem látott polarizálódásához és szétszakadásához vezetett. Ugyanakkor fizikai tény, hogy a néhány tucatnyi kontraszelektált multimilliárdos családból álló újgazdag elit nem fogja tudni megszülni azt a többmilliónyi gyermeket, akik ennek a szerencsétlen nemzetnek a túléléséhez, hosszú távú fennmaradásához nélkülözhetetlenek. Erre csak az a felelős és tehetős középosztály vállakozhatna, amely életszínvonalának, életkörülményeinek a folyamatos erózióját éli meg már évek óta, és amely ezért – mint azt látjuk – egyre inkább tartózkodik a gyermekvállalástól.
Ezen a ponton válik szükségessé annak a meghatározása, hogy mi is lenne az a jó ügy, a jó kormányzás ígérete, amely szentesítené azokat visszásságokat, amelyeket nap mint nap tapasztalunk?
Mi lenne az a nemzetstratégiai cél, amely szentesíthetné azt a tényt, hogy a magyar történelemben soha nem látott, példátlan hatalmi és vagyoni koncentráció zajlott le az elmúlt alig másfél évtizedben – az ezt kísérő, szintén történelmileg példátlan szintű korrupcióval? Mi lenne a „nemzeti nagytőke” akár mesterséges eszközökkel is történő, gyorsított felgyarapításának az ürügye? Vagy, ahogy Lánczi András megfogalmazta: „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája!”
Várkonyi Zsolt
(folytatjuk)
A véleményrovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a Magyar Jelen szerkesztőségének álláspontját.
Jól kormányozni, vagy hatalmon maradni? – Orbán Viktor dilemmája
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
