Vezércikk: Isten majd megbocsát?

Varnus Xavér szerint ez még csak kérdés sem lehet, alapvetés, mert hogy Istennek mindent meg kell bocsátania. Még az 1996-ban megjelent életrajzi könyvének is ezt a címet adta. A bűn pedig akkor is az, ha a jog szigorú keretei szerint nem büntetendő és minden más magánügy. Maximum gyónni való van, mert Isten ugye majd úgyis megbocsát… ha egyszer ez a mestersége. 

Csakhogy semmi sem ilyen egyszerű és magától értetődő. Sokkal inkább a szürke megannyi árnyalata, mint fekete vagy fehér. Meg lehet úszni kizárólag a jog szikár betűi szerint a börtönt, a legsötétebb titkokat vastagon lefedő időnek hála. Vagy azért, mert ha a törvény őreinek van elég mersze és befolyással való visszaélésnek nevezik, ami az, végül mindig lesz olyan ügyvéd, aki kicsavarja az ép ésszel nyilvánvalót. Akkor pedig csak a szárazon kopogó számok maradnak, szigorúan 14 felett, hogy a törvény keretébe könnyedén bepasszintható legyen…Végül már csak azt kell megpróbálni a falhoz szorítani, szigorúan a törvény adta lehetőséggel és szigorral, aki mégis ki meri mondani: nincsen ez így jól.

Csakhogy ez a lényegen mit sem változtat. A szenny az szenny marad. Az ártatlan, összetört életek pedig most már némán is beszélnek.

Áttört a hallgatás több évtizedes fala, ahonnan nem lesz újra visszaút a Xavéroknak, Lakatosoknak, Somogyváriknak, Fekete Mártonoknak és társaiknak. Mocskos bűnökről, amelyeket évtizedeken át takart el a félelem és szégyen, ha bíróság nem is tud minden esetben, a társadalom majd ítéletet mond.

Mert nincs az a törvény, sem kihasználást és visszaélést beleegyezésnek hazudó, sem elévülést lobogtató, ami épeszű emberrel el tudná fogadtatni azt, hogy ha egy 30-40-50 éves férfi szexuális játékszernek használ egy tapasztalatlan, kiszolgáltatott 15-16-17 éves gyermeket.

Kérem mindazokat, akik most azon lamentálnak, hogy jövünk mi ahhoz, hogy ítélet nélkül bűnösnek bélyegezzük ezeket az embereket: csak egyetlen pillanatra képzeljék el azt, hogy mindaz a borzalom, amit amit eddig leírtunk, az önök 14, 15, 16, 17 éves gyerekével történt. Legyen lány vagy fiú. Teljesen mindegy. 

Elképzelték? 

Még most is azt mondják, hogy kimondani minderről az igazat nemtelen támadás, aljas rágalmazás, mert ez nem is bűncselekmény, nincs jogerős ítélet és 14 év a beleegyezési korhatár? 

Igen, tudom, a saját gyerek az más. Vele ez úgysem történhet meg.

Azok a szülők is ezt hitték, akik csak az edzőterembe engedték a gyereküket, hogy értelmesen töltse az idejét, aztán örültek, amikor az edzőbácsi kiemelt figyelmet fordított rá, vagy azok, akik egy neves orgonaművész szárnyai alatt látva büszkék voltak a gyermekükre, aki így majd milyen sokra viheti. 

És ott vannak azok is, akiknek nincsenek szerető szülei, akikért senki sem aggódott, ha nem értek “haza” este 10 órára, vagy gyanús autó jött értük. Esetükben nincs, aki magát vádolja aztán egy fél életen át, hogy miért nem vigyázott jobban a szeme fényére. Mert ők senkinek sem a szeme fénye, épp ezért talán akkor ott, pillanatnyilag könnyebben is fogadják el az elfogadhatatlant, hiszen valamilyen érzelemfélét remélnek cserébe. 

Hetek óta dübörög egy eddig ilyen elemi erővel soha felszínre nem tört lázadás. Lázadás minden gyermek szexuális kizsákmányolása ellen, nemtől, kortól, családi háttértől függetlenül, mert a bűn minden esetben egyforma. Nem kisebb akkor sem, ha egy ágról szakadt zacis kölyök ellen követik el, mint akkor, ha a professzor úr egyetlen féltett gyermeke ellen. Nincs színe, csak szaga van. Orrfacsaró bűze az elhallgatásnak, a félrenézésnek, a kimagyarázásnak és összekacsintásnak, a tagadásnak és mentegetésnek, melyek oltárán életek megszámlálhatatlanul törtek darabokra.

A minap egy 50 éves férfit hallottam úgy sírni, mint egy kisgyermeket. Soha, senkinek nem tudott beszélni arról, hogy 12 évesen megerőszakolták. 

Egy másik férfi azt írta, a buszon találkozott a volt osztálytársával. A fiú kollégistának mondta magát anno, mert szégyellte, hogy intézetis, hogy ő nem hazamegy a tanórák után. Még általános iskolás korában került egy ragadozó markába. Aztán munkásszállókon, albérletben lakott, végül munkanélküli lett, és akkor már egy tenyérnyi szoba bérleti díjára sem jutott. Egy halálos kórt is elkapott. Mindazt, ami vele történt, most elmondta annak az egykori osztálytársnak, akinek őt meglátva a lelkébe martak az elmúlt hetek riportjaiban hallottak. Ez a férfi azt kérte, vigyük végig, amit elkezdtünk, a szétszaggatott életekért.

És ott a harmadik, aki már attól meghatódott, hogy valaki kíváncsi rá is, az ő történetére, amit senkinek sem tudott elmondani 40 éven át. Ő is gyermekotthonban nőtt fel. Talán sejtik már, hogy benne is milyen trauma szakadhatott fel ennyi idő elteltével.

Két napja egy most 18 éves lányt hallgattam a döbbenettől némán, ahogy mély levegővételek, szakaszos csöndek között kendőzetlen részletességgel mesélte, hogyan erőszakolta meg 13 évesen egy lakásotthon gyermekfelügyelője, majd egy alkalommal nem csak az, hanem két barátjával, hárman egyszerre, egy hétvégi házban, ahová a férfi kilopta őt estére. 

És ott az a fiú. Alig 21. Egy meglett ember fájdalmait hordja. Túl gyermekotthonon, javítóintézeten, megrontva, eladva, prostituálva, aki beleállt ebbe az egészbe és néhány bátor mondattal elindított egy lavinát. Ő még csak nem is tudja, hogy mindez belőle indult, az ő bátorságából táplálkozik. Mindig egyedül volt – szokta mondani. Akkor is, amikor az megtörtént vele. Most tömegek állnak mögötte, mégis ott fekszik egy kegyelemágyon, várva, hogy holnap talán ez sem lesz, hanem csak az utca marad. Ahhoz is a segítségre szorul, hogy vacsorára jusson valami, ami azért óriási dolog, mert röhögve megkereshetne 50 ezret fél óra alatt, ha megint odaadná magát egy Lakatos-félének. Talán most elindul egy más úton, elindulna, de hiába szúrja ki a szemet a valódi krízis, olyan ez a gyermekvédelem, hogy nincs az a szervezet, sem állami, sem civil,  ami egy megrágott és kiköpött, elveszett kölyöknek igazi mankót adna.

Megállás nélkül árad az eddig eltemetett fájdalom. És ha feltépted a száraz hegeket, nem hagyhatod ott tátongó nyílt sebbel azt, aki annyi idő után végre bízni kezdett valamiben. Fáj a tehetetlenség, fáj, hogy kevés az idő és túl sok az, ami már elment és az is, hogy csak annyit tehetek, hogy hangot adok a hallgatásnak. Közben dühömben ordítani tudnék. 

Isten majd úgyis megbocsát? 

Én azt gondolom, vagy legalább is remélem, hogy a bűnt soha meg nem bánók esetében ítél és minden idelent sárba tiport életet felemel.

És akkor majd nem csak jog lesz meg törvény szigorú keretekkel, hanem igazság is.

Nyílt levél Varnus Xavérnak: a bűn nem pusztán büntetőjogi kérdés