A szépirodalmi eszközök gyakran segítenek megérteni a társadalmat átható, hétköznapi félelmeket és kihívásokat, amiket egy egyszerű híradás nem érinthet meg ennyire személyesen. A szenteste elé egy olyan történetet hoztunk, amely egyszerre szól a szeretet erejéről, a kitartásról és egy kicsit talán a karácsonyi csodáról is.
A nyár vége lassan átadta helyét az ősznek a Kárpátok alatt. A falu utcái csendesek voltak, csak a lenge szellő játszadozott a fák között, néha meglibbentve egy-egy ház függönyét. Az érett gyümölcsök illata keveredett a szénapajtákból felszálló porral, az emberek hétköznapjait pedig betöltötte a munka megszokott ritmusa. Egy kis otthon ablakában egy fiatal nő ült férjét várva, kezében egy halványkék kötött takaró, amit már hónapok óta készített a születendő gyermeküknek.
A pocakja súlya és a szívében hordozott aggodalom egyaránt Anna lelkére nehezedett. A Verecke felől induló fuvallattal együtt nemcsak a rossz hírek, de a behívó is megérkezett hitvesének az orosz-ukrán háborúba. Az ezeréves határokat más háborújának a szele járja át, a besorozás pedig elfújta a magyar házaspár terveit. Károly a kedvesétől júliusban még reményteli mosollyal búcsúzott. „A karácsonyt már együtt ünnepeljük” – mondta, és közben úgy fonta át, mintha soha többé nem akarná elengedni – „Addig pedig vigyázz magadra és a kicsire”.
Időközben megült a hideg a Kárpátok lankáin. Az egész település néma volt, csak a szél kószált az épületek között, miközben az elsárgult faleveleket sodorta, szinte sötét árnyakat rajzolva velük a földre. Az apa már négy hónapja volt távol, amikor az újszülöttet először köszöntötte a hajnal.
Azóta leveleket küldött, és néha érkeztek tőle telefonhívások is. A fronton töltött napok hosszúak és veszélyesek voltak, de mindig megpróbált nyugalmat sugározni. „Minden rendben lesz.” – ismételte. Miközben az asszony éjszakánként a kiságyat készítgette, mindig ugyanazt képzelte el maga előtt: Károly hazatér, karjában tartja a kisdedet, és boldogan mosolyognak mindhárman a karácsonyfa körül.
Az idő vánszorgott, az üzenetek ritkultak, a hívások egyre rövidebbek lettek. December elején az egyik délután ismeretlen számról csörgették a nőt. Egy ukrán tisztviselő, mint aki csak egy adatot olvas fel, monoton módon közölte a hírt, hogy férje hősi halált halt a harcokban. Anna először nem értette. Nem az ukrán beszéddel volt gondja, nem is akarta érteni. Lefordították neki ugyan, de nem akart hinni a fülének. „Ez csak tévedés. Összetéveszthették valakivel…” – próbálta nyugtatni önmagát, miközben reszkető kézzel tárcsázta élete párját.
A vonal túloldalán azonban csak a hangpostafelvétel szólalt meg: „Hagyj üzenetet, és ígérem, visszahívlak.” Nem hagyott üzenetet, csak ült a nappaliban, a készüléket szorítva, és újra meg újra rányomott a hívásindításra: „Nem, ez nem lehet. Biztos csak elhagyta a telefont. Keresni fog!”
Napok teltek el. A gyászhír valósággá vált a lakók suttogásaiban, de a feleség továbbra is hívogatta házastársát. Nem tudott mást tenni, csak kapaszkodott abba a pár másodpercnyi hangba, amit hallott: „Hagyj üzenetet, és ígérem, visszahívlak.” – csendült fel minden alkalommal a készülékből. Egy-egy pillanatra mindig elhitte a visszahívás ígéretével kecsegtető mondatot. „Miért mentél el, Károly?” – kiáltott fel időnként – „Miért kellett csatába küldeni? Magyarok vagyunk, ez nem is a mi háborúnk!”
Egyik reggel, mikor az utakat még vastagon borította a frissen hullott hó, egy idős postás állt a család otthona előtt. Teste reszketett a csípős télben, kezében egy gyűrött borítékot szorongatott. Anna az ablakból figyelte, szíve összeszorult, ahogy a férfi megindult az ajtó felé. Az elmúlt napokban már mindent elveszettnek hitt, és nem tudta, mit várhat ettől a látogatástól.
Ahogy átvette a borítékot, az ujjaival óvatosan végigsimította a Károly kézírásával írt címzést. Lábai meginogtak, amikor a boríték szélét körmei óvatosan feltépték. A papír illata és gyűrődései mind hitvesét idézték fel. Újfent ellepte az ismerős fájdalom.
A keltezés alapján ezeket a sorokat még a legutóbbi kiküldetése előtt írta, mintha tudta volna, hogy nem tér vissza. A szobát áthatotta a csend, ahogy lassan olvasni kezdte:
Édes Annám!
Mikor ezt a levelet olvasod, többé nem lehetek ott, hogy átfogjalak, és karjaimba vehessem fiunkat. Nehéz szavakba önteni, amit most érzek, mert minden gondolatom körülötted forog. Nem tudom, mit hoz a holnap, de minden pillanatban veled vagyok. Gondolatban úgy tartalak az ölelésemben, mint amikor elbúcsúztunk. Látom magam előtt az arcod, ahogy mosolyogsz, mikor a kicsivel játszol, és hallom a hangodat, ahogy suttogva altatódalt énekelsz neki.
Mélyen őrzöm az emlékeket, ahogy boldogan terveztük a közös jövőt. Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy a karácsonyt együtt ünnepeljük? Lehet, hogy nem így lesz, de kérlek, higgy benne, hogy lélekben most is veled vagyok, akármilyen messze is sodort minket a sors. Minden éjszaka arra gondolok, hogy látni fogom-e valaha a fiamat. Az az érzés éltet, hogy a világ legcsodálatosabb anyukájára bízhatom őt.
Anna, te vagy az én mindenem, és a kisfiunk, akit még nem is láthattam, az életem legnagyobb ajándéka.
Ha valaha gyengének éreznéd magad, nézz a gyermekünkre. Ő lesz a bizonyíték arra, hogy a szeretetünk mindent túlél. Azt kívánom, hogy a fiunk mindig érezze, milyen szerelemből született.
Anna, kérlek, ne haragudj, hogy nem tudtam visszajönni hozzád. De ígérem, hogy minden szellő, ami megérinti az arcod, az én gyengéd csókom lesz. A fiúknak a fronton elmondtam, hogy te vagy az oka, hogy érdemes volt élnem, és a tiéd az összes imám és minden gondolatom.
Már hallom a közeledő lépteket, és tudom, hogy el kell köszönnöm. Fájdalommal tölt el, hogy most pont arrafelé tartok egy másik országért vívott csatában, amerről Árpád vezér bevezette a seregét a Kárpát-medencébe.
Most itt, a fagyos éjszakában írok neked, és érzem, hogy minden, ami vagyok, hozzád tartozik. Minden nehézség és minden öröm, amit valaha együtt átéltünk, mind értelmet nyer, ha rád gondolok. Kérlek, bocsáss meg nekem, hogy nem tarthattam be az ígéretemet. Ne sírj értem, Annám. Mindig szeress úgy, ahogyan csak te tudsz, és szeresd annyira a fiunkat, amennyire engem szerettél. Ez a szerelem fog mindkettőnkben élni. És ez a szeretet fog mindkettőtöket továbbvinni.
Örökké szeretlek,
Károly
A fiatal anya könnyei patakokban folytak végig az arcán. Percekig némán ült a küldeménnyel a kezében, kedvese szavai mélyen beleégtek a szívébe. Reszkető kézzel tette le a papírt maga elé az asztalra, mint aki amiatt aggódik, hogy az iromány elengedésével megszűnik az utolsó kapcsolat is közöttük.
Ujjai ismét tárcsázni kezdtek, ahogy az elmúlt napokban is, de most a fájdalom és a kétségbeesés még erősebb hulláma feszítette a mellkasát. A készülék monoton csengése után a szokásos szöveg fogadta: „Hagyj üzenetet, és ígérem, visszahívlak.” Az asszony először csak ült, némán hallgatva a számára legfontosabb ember hangját, mintha a felvételen túl ő maga is ott lenne, végül remegve mondta ki: „Csak hívj vissza, kérlek. Ennyit kérek!” A vonal megszakadt, a szoba csendje újból rátelepedett.
Az ünnepek közeledtek. A kis falu lassan feldíszítette a fenyőket, az ablakokon gyertyák fénye derengett. Anna néhanapján még telefonált, hogy ismét hallhassa szerelmét: „Hagyj üzenetet, és ígérem, visszahívlak.”
Szenteste az éjszaka sötétjében egyszer csak zajt hallott odakintről. Felkapta a fejét. Valami megreccsent a havon, talán lépések. Lassan az ajtóhoz sétált, a szíve vadul kalapált, a kinti zaj reménysugarat ébresztett benne. Mikor kitárta az ajtót, a kinti világ csak hóesést kínált, a táj üres és mozdulatlan volt. A magára maradt édesanya állt ott egy pillanatig, az arcára szállingózó hópelyhek megolvadtak, könnyeivel összefolyva együtt csordultak le. Visszahúzódott a nappaliba, és ismét csörgette Károlyt. A vonal túloldalán ezúttal más szólalt meg: „Цей номер не є дійсним.” (Ez a szám nem érvényes.)
Összerezzent, kezéből lassan kicsúszott az eszköz. A megszokott helyett ez a rideg, idegen mondat végleg eloszlatta a megmaradt remény foszlányait. Szeme tükrében a lelke meghasadni látszott, a repedéseken lassan bekúszott a szomorú valóság. Tudatosult benne, hogy a korábbi levélben már a férfi végső gondolatait olvasta. A csend körülölelte. A kályhában ropogó tűz melegsége ellenére a szobát áthatotta a zord hiány. A fenyőfa díszeinek halvány fényében ott feküdt a gyerkőc a halványkék takaróban, békésen szuszogva.
Az ablakon túl esett a hó, elborítva a hallgatag kárpátaljai tájat. Anna az ölébe vette a kisbabát, és halkan dúdolni kezdett neki egy régi, ünnepi dallamot, amit még tíz évvel ezelőtt Károllyal közösen énekeltek egy koncerten:
„Fázik a veréb, letörik a füle, átfagy a kabátom…”.
Még ki sem mondta az utolsó szavakat, amikor kívülről, az éjszakai csendből egy mély, ismerős orgánum folytatta:
„Akárhogy is nézem, most már itt van a karácsony…”
Anna szívverése kihagyott egy ütemet. Az ismerős hang hallatán a könnyei megálltak, mintha egy pillanatra minden fájdalom megszűnt volna. Felugrott, és az ajtóhoz rohant. Amikor kitárta, ott állt Károly a hóviharban – megviselten, fáradtan. Belépett az ajtón, levette a vastag, havas kabátját. Szorosan átölelte, majd felemelte Annát, és egy forró csókkal pecsételte meg a pillanatot. Ezután a meggyötört katona óvatosan a karjaiba vette a csöppséget. Könnyek gyűltek a szemébe, ahogy a gyermekét nézte. Anna mosolyogva szemlélte őket, belül megtelt azzal a boldogsággal, amelyet oly sokáig csak elképzelt: ahogy hárman a karácsonyfa köré állnak, a fények ragyognak, a szobát ismét melegség és szeretet tölti be.
Odakint a hó tovább hullott, de bent, Anna szívében végre kitavaszodott.
