Korszakhatáron?

A tavalyi év fenekestül felforgatta az Orbán-korszak rendszerét, mely míg 2024 év elején még kényelmes hátradőléssel tekintett az év elé, addigra az év végére teljesen más helyzettel szembesült mind a Fidesz, mind az összes párt, melyek a rendszer eddigi ellenzékét (vagy valami olyasmijét) képezték. A kérdés, hogyan érintették a változó idők szelei a baloldali ellenzéket, valamint a Mi Hazánkat, és vajon beszélhetünk-e Orbán Viktor rendszerének korszakhatáráról? Vendégszerzőnk, Dér Dániel véleménycikke.

Gyurcsány kétélű kardja

A földindulásszerű átrendeződés egyetlen nyertest és számos vesztest hagyott maga mögött. Míg Magyar Péter pártja az EP-választásra sikeresen össze tudta húzni a megtört baloldali és értékválasztása szerint elsődlegesen a Fidesz távozását kívánó szavazók táborát a TISZA égisze alá, addig az óbaloldal, avagy a rendszerváltás örököseinek pártjai sorra semmisültek meg. Nem kétséges, hogy 2026-ban számos felesleges párttól búcsúzhatunk, melyek eddig sem tudtak valós támogatottságot felmutatni, ám összetömörülve, baloldali alternatíva nélkül, saját táboruk felé – mint kisebbik rossz – be tudták csatornázni a rendszerrel elégedetlen szavazók egy részét. Így ül most a Parlamentben az MSZP, a Párbeszéd, a Momentum és az LMP. Ezen pártok csakis annak köszönhetik jelenlegi létezésüket, hogy a két országgyűlési választás közötti időszakban legfeljebb önmagukkal tudnak végezni, mely még így sem kockázatmentes, gondoljunk arra, hogy az LMP sikeresen tönkretette az ajándékba kapott frakcióját. Az egyetlen óbaloldali erő, amely még labdába rúghat, a Gyurcsány Ferenc vezette DK, mely pártformáció éppen áldásosnak nem mondható identitását vesztve sodródik a Minecraft-szerverek és a kemény Orbán-ellenes kirohanások között.

Gyurcsány Ferenc és a DK megalakulásától kezdve egy következetes taktikát követve tevékenykedett, mely hosszú távú stratégiai győzelemmel kecsegtetett Magyar Péter megjelenéséig, ám most úgy tűnik, a korábbi miniszterelnök saját kardjába dől, ugyanis az egy lapra feltett küzdelemben egy nála a baloldali szavazóknak sokkal szimpatikusabb és meggyőzőbb személyiség jelent meg. A gyurcsányi taktika, a kérlelhetetlen Orbán-ellenesség, a mindenki egy táborba terelése a közös ellenség ellen sokáig remek haladást eredményezett a DK szekerének. Nem elvitatható, hogy ezidáig Gyurcsány Ferenc volt a legjobb ebben a műfajban. Sok kihívója akadt az évek során, így Vona Gábor, Jakab Péter és Márki-Zay Péter is igyekeztek Gyurcsányabbak lenni Gyurcsánynál, ám végül mind alulmaradtak. A terv beválni látszott, hiszen 2024 elejére minden összeállt Gyurcsány Ferenc álmához, hogy saját égisze alatt sorakoztassa fel a már akkor is mikropártoknak tekinthető formációkat.

Egy tavaly év elején tervezett publicisztikámban, mely végül nem jelent meg, már levezettem ezt a tervet, így most ebből osztok meg egy részletet:

„Gyurcsány Ferenc és pártja régóta várt ideje jöhet el, ugyanis a DK kivételes lehetőséget kapott arra, hogy egy kiemelkedő EP-szerepléssel behódolásra kényszerítse a többi balliberális pártot, amelyek eddig rendre csak akadályozták őket erősödésükben. Gyurcsány Ferenc hatalomból való kiesése óta komoly munkát fektetett abba, hogy saját pártját a csúcsra juttassa, és most elérkezettnek látja az időt arra, hogy kisstílű egyezkedések helyett végre a saját akarata szerint irányítsa a mikropártokká zsugorodott szövetséges-ellenfeleit, ezzel pedig az egész balliberális tábort.

Gyurcsány Ferenc sajátjaival való leszámolásban kitűnő tehetség, így nem okozott gondot neki taktikusan a pillanatnyi helyzet adta lehetőségek között a 22-es választásból egyedüli győztesként kihoznia pártját a balliberális térfélen. Remek lavírozással adta át a rivaldafényt a Márki-Zayt támogató köröknek, és hagyta őket marakodni egy előre bukásra ítélt választáson, miközben pártja bezsebelte az összefogásban indultak közül a legtöbb mandátumot.”

Terve be is vált volna, hiszen a vesztüket érző mikropártok egy utolsó nekirugaszkodással egymagukban kívánták megmérettetni magukat a ’24-es EP-választáson, hogy felmutatva vélt társadalmi támogatottságukat, jobb alkupozícióba lavírozzák magukat egy esetleges bekebelezési próbálkozás esetén. Magyar Péter megjelenése után ezen formációk, már akinek Gyurcsány engedte, szépen visszatáncoltak a DK égisze alá, így végül a „jól bevált” DK-MSZP-Párbeszéd csapat futhatott neki a választásoknak, míg a mára feleslegessé váló Jobbikot és LMP-t magukra hagyták, a Momentum csúfos leszereplésével pedig egyedüli óbaloldali erőként jutottak ki az EP-be.

2026-ig még van egy évünk, ám ha jósolnom kellene, ebben az évben a sikeres túlélés esetén Gyurcsány újra elő kívánja majd venni az óbaloldal beolvasztására szánt tervét, amennyiben még lát potenciált arra, hogy a mikropártok hozzájárulhassanak bármilyen formában a DK erősödéséhez.

A DK zuhanását az okozta, hogy az egy lapra feltett, „mindenki Orbán legerősebb kihívója mögé” jelmondat működésbe lépett, csak nem a DK, hanem a Tisza párt oldalán, így rá kellett jönniük, hogy szavazóik nagy többségére csak addig számíthattak, amíg nem akadt náluk jobb választás.

Két Góliát között: a nemzeti radikalizmus kilátásai

Az óbaloldal megsemmisülésével majdnem visszatértünk a 2010 előtti kétosztatú politikába, ám a Mi Hazánk helytállása megmentett bennünket az amerikai mintájú borzalomtól.

Élesen elkülöníthető identitásával, alakulása óta kérlelhetetlen rendszerellenességével még ha a politikát távolról nézve kis győzelmet is aratott, a Mi Hazánk a nemzeti radikalizmus történetében kivételes történelmi ponthoz ért el, hiszen az EP-be jutva az Európai Unió létezése óta most először alakulhatott nemzeti elkötelezettségű, globalistaellenes EP-frakció, a Szuverén Nemzetek Európája, mely létrehozásában a Mi Hazánk oroszlánrészt vállalt.

Bár a Tisza megjelenése a Mi Hazánkat is megtépázta (gondoljunk arra, hogy 2024 év elején már több közvéleménykutató is kétszámjegyű támogatottságra mérte, és rendre holtversenyben volt a DK-val a legerősebb ellenzéki párt titulusáért), ettől még elmondható, hogy arányosan a Mi Hazánk tudta leginkább megtartani szavazói táborát.

A megpróbáltatások ellenére a Mi Hazánk a választásokkor megmutatta, hogy a hitelesség, a tiszta értékválasztás és a magyar emberek problémáinak felkarolása hozhat egyedül eredményt, míg akiknek munkájuk a kényelmes irodai üldögélésben, a kötelező minimum teljesítésében és Orbán Viktor ócsárolásában merült ki, azok már útban vannak a történelem szemétdombja felé.

A Mi Hazánk és a nemzeti radikalizmus Dávidként áll most két Góliát küzdelme között, ám ijedtségre nincs ok, hiszen a két óriás küzdelmét figyelő tömegben itt is, ott is elkaphatjuk az emberek oldalpillantását, ahogy lopva a Mi Hazánk felé tekintenek.

Miről is írok most? 2025 és 2026 mindenképpen a harc évei lesznek. Két óriás feszül most egymásnak, és ezt szemlélve biztosak lehetünk benne, hogy az egyiknek a harc végén el kell terülnie. Ekkor jön majd a Mi Hazánk. Mikor arról írok, hogy innen is, onnan is a nemzeti pártra tekintenek, arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy a Mi Hazánk hatalmas rejtett szavazói bázissal rendelkezik mindkét táboron belül.

A 2024-es választás eredményeire tekintve a szemfülesek igen érdekes számokra bukkanhatnak. Míg az EP-be jutásért a Mi Hazánknak mind a Fidesszel, mind a Tiszával meg kellett vívnia a szavazatokért, addig a vármegyékben teljesen máshogy alakult a helyzet.

Minthogy a Tisza minden erejét az EP-be jutásra fókuszálta (és nem is állt készen egy önkormányzati választásra), így az a helyzet állt elő, hogy a vármegyei listákért zajló küzdelemben a Fidesz a Mi Hazánkkal találta szembe magát, amely 19 vármegyéből 17-ben szerezte meg a második helyet!

Mit is jelent ez? A Mi Hazánk 20 százalék körüli vármegyei eredményei először is megmutatták, hogy a nemzeti radikalizmus már tavaly maga mögé tudta utasítani az óbaloldal pártjait, így itt már a Mi Hazánk volt a Fidesz kihívója. Egy régi átkot is összezúztak, hiszen a nemzeti radikális tábort mindig is kísértette az „üvegplafon” gondolata, miszerint egy bizonyos szinten túl képtelen a növekedésre. Most viszont azt láthatjuk, hogy amennyiben az emberek azzal szembesülnek, hogy a Mi Hazánk az egyedüli alternatíva, úgy nyugodt szívvel választják a pártot mind az elégedetlen fideszesek, mind a más esetben Tiszára szavazók.

Ezekből a tényekből kettő következtetést tudunk levonni.

Az első, hogy míg a Fidesz, el kell ismerjük, jelenleg saját táborában tudhat sok korábbi nemzeti radikális szavazót, akik jelenleg nagyobb fenyegetésnek érzik a Tisza jelenlétét, minthogy arra szavazzanak, akikre egyébként szívük diktálná, addig egy olyan helyzet előálltával, ahol jelenlegi formájában megszűnik a Fidesz, azonnal a Mi Hazánk táborába tartoznának újra.

A Tisza szavazóinak egy részére pedig igaz, hogy jelenleg Magyar Péterben látja azt, aki a hosszú frusztráló évek után változást hozhat a belpolitikában, ám egy esetleges ’26-os pofáraesés alkalmával szintén a Mi Hazánk mellé állna, mint az Orbán-rendszer egyetlen hiteles kihívója.

Ebben rejlik jelenleg a Mi Hazánk rejtett ereje, hogy míg a két nagy tömb között az árkok megásása és mélyítése befejeződött, a Mi Hazánkhoz mindkét táborból egyenes út vezet.

Érdemes ezt észben tartani 2026-ra, még ha jelenleg a tömegpszichózis tökéletesen megmutatkozó hatása érvényesül is a választani akaró népesség nagy hányadában, addig ez a légkör ’26-ban egy csapásra megváltozhat az egyik Góliát kiterülésével. Ne feledjük, magasról lehet a legnagyobbat esni.

A címben feltett kérdésre pedig, miszerint korszakhatárnál vagyunk-e, az a válaszom, hogy igen. Bármelyik fél is nyerjen 2026-ban, a másiknak törvényszerűen meg kell semmisülnie, így egy teljesen új helyzet áll majd elő, ami eddig nem látott történelmi eseményekhez vezethet.

Útravaló nemzeti radikális bajtársaimnak

Kedves Olvasóm!

Engedd meg, hogy most egy személyesebb hangvételt üssek meg veled szemben. Sosem rejtettem véka alá világnézeti elköteleződésemet, így most az ellenzéket kielemző cikkem végén hadd lássalak el pár jó tanáccsal is!

Mint kifejtettem, a Mi Hazánkra még sok lehetőség vár, így az első és legfontosabb, hogy ne csüggedj el! Amennyiben elemzésem helytálló, úgy 2026 után nagy idők várnak még ránk, ám semmilyen eredmény nem fog az ölünkbe hullani, ha csak a kezünket tartjuk érte.

2025 a harc éve lesz, ám nem csak a két óriásnak, hanem nekünk is. Ennek szellemében nem vághatunk neki a csatának tiszta célok és hosszú távú stratégia nélkül.

Az igazság az, hogy egy választás önmagában nem dönt el semmit. Minden kormánynak egyszer lejár az ideje, minden rendszer egyszer megroppan. Bárki érhet el politikai győzelmet, ha azonban nem képes gondolatainak magvait elvetni a társadalom mélyebb rétegeiben, ha úgy gondolja, hogy megspórolhatja, hogy a közgondolkodás és a kultúra vérkeringésébe is behatoljon eszményeivel, úgy győzelme tiszavirágéletű lesz. Az orbáni rendszer nem tökéletes. Az igazság az, hogy míg a rendszer gondolkodói rendre a kulturális hegemóniáról, a mélyebb társadalmi beágyazódásról írnak, addig a valóságban a nyugati szennyműsorok gagyi másolása, Kis Grofó és Győzike-show jut a magyaroknak. A rendszer jelenlegi összetartó ereje a pénz, a hatalom és az ellenségtől való félelem. Bár mindennapjaink munkával kell teljenek, ne felejtsünk el időről-időre visszatérni erre a kérdéskörre, ha valóban nyomot kívánunk hagyni magunk után a történelemben.

Kulcsszavunk lesz a metapolitika. A metapolitika a narratíváért vívott küzdelem. Amíg a közgondolkodásban nem áll be változás, addig nem beszélhetünk politikai változásról, hiszen politikai győzelmet időlegesen is el lehet érni, ám ha annak nincsenek gyökerei, társadalmi konszenzusa, úgy előbb-utóbb visszaállnak a politikai győzelem előtti állapotok.

Sok metapolitikai sikerrel bírunk a rendszerváltás óta. Gondoljunk csak arra, hogy a nemzeti radikalizmusnak köszönhető, hogy ma már nem szégyen Trianonra emlékezni, hogy mára teljesen beleépült a társadalmi zenei ízlésébe a nemzeti rock, de akár a székely és az árpádsávos zászló elfogadottságát is idevehetjük.

Sikereink tehát már vannak, ám ezekre építve tovább kell fejlesztenünk társadalmi beágyazottságunkat.

Gyökereinkről sem feledkezhetünk meg. A nemzeti radikalizmus két lényeges elem segítségével tudott minden megpróbáltató időszakban virágzani. Az egyik a közösség, a másik pedig az utcai jelenlét.

A nemzeti radikalizmus lényegénél fogva közösségi, hiszen bajtársaink révén merítünk erőt a mindennapi harcokhoz, a nemzeti gondolkodású közösség nélkül csupán magányos farkasok lehetünk egy olyan világban, ahol senki nem ért meg bennünket. Ne felejtsük el a közösség erejét. Ha valamiről szólnia kell a 2025-ös évnek az az, hogy minden településen legyen egy olyan közösség, amely képes vinni a nemzeti radikalizmus lángját, és a felénk érdeklődést mutató honfitársainknak egy bajtársi, baráti közeget tud nyújtani, ahol nemcsak a politikai küzdelem a közös, hanem az egyéb tevékenységek is, legyen az egy közös túrázás, kirándulás vagy a magyar és az európai kultúra jobb megismerése. Építsünk tehát közösségeket!

Az utca az erőnk! Nincs nemzeti radikalizmus utcai jelenlét nélkül. Mindig is abban rejlett különleges képességünk, hogy mozgalomként dolgozva, a politikai munka legapróbb szintjéig beszámítva jelen voltunk az utcán. Kimondhatjuk, az utca az igazi hazai pályánk, legyen szó tüntetésről vagy egy egyszerű standolásról. Nem is lehet ez máshogy, minthogy egy rendszer urai (és kényelmes ellenzéke) mindig jól érzik magukat elefántcsonttornyaikban. Ezzel szemben az alulról jövő ellenállás mindig erősebb és dinamikusabb lesz, hiszen a nép között, a nép közül jön. Így ne gondoljuk azt, hogy valós eredményekre tehetünk szert az utcai aktivizmus nélkül. Ott kell lennünk minden településen a várostól a faluig. Nekünk kell elvinnünk saját híreinket, hiszen az ellenséges média ezt sosem fogja megtenni a kedvünkért.

2025 szóljon ismét a közösségépítésről, az utcáról, a kitartó munkáról, és a biztos építkezésről. Ne spóroljuk meg önmagunk képzését, az állandó tanulást és a folyamatos fejlődést mind politikai, mind emberei értelmében.

És ne feledjük. A gyűlölet csak addig tart össze, amíg a gyűlölet tárgya el nem bukik, az igazi elkötelezettség, a közös világnézet viszont egy életen át kitart. Az előbbi legfeljebb rombolást eredményez, építkezni viszont csak az utóbbiból lehet! Fel a győzelemre!

Dér Dániel