Péntek este kigyulladt egy fűtőmozdony Budapesten a Keleti pályaudvaron, a Verseny utca felőli oldalon. Jelen sorok írója pedig abban a szerencsés helyzetben volt, hogy mivel a 17:10-es, Békéscsabára tartó vonatot lekéste, így ő maga is a 18:10-esre szállt fel, mely már este 6-kor 5 perces késéssel tervezett rajtolni.
Ez még önmagában nem volt szokatlan, hiszen az időben induló magyar vonatoknál csak az időben érkezők a ritkábbak. Gyanússá a dolog akkor kezdett válni, amikor a beígért késés után sem indult el a szerelvény, ehelyett egy női hang bemondta:
tűzeset miatt a vonat indulási ideje bizonytalan.
Ekkor a vagonokban ülők még csak azt sem tudták, mégis hol van tűz? A pályán? Valamelyik állomáson? Hiszen se a füst nem látszódott a kocsikból, se a tűzoltók szirénája nem hallatszódott. Maradt a bizonytalan várakozás, mintegy jó 20 percig, melyet elunva aztán a szakszemélyzethez fordultunk, ugyan mondják már meg, hogy akkor most egyáltalán elindul-e ez a vonat vagy sem?
Nem meglepő módon tájékoztatást ők sem kaptak, így az eltérő információk váltották egymást. Egyik részről olyan hírek érkeztek, hogy a tűzoltás már folyamatban van, hamarosan indulunk is, mindenki legyen türelemmel. A terv elvileg az volt, hogy átvontatják a szerelvényt egy olyan pályára, ahol nem csak az utasokban, hanem a kábelekben is kellő mennyiségű a feszültség, ami már képes megmozdítani azt a kádári őskövületet, amit 2025-ben a Fidesz-kormány “főállású mozdonyként” kategorizál.
Mikor indulunk? – helytállóbb kérdés, hogy “egyáltalán indulunk?”
A percekből aztán “tizenpercek” lettek, a “hamarosan” pedig nem jött el. Olyannyira nem, hogy már a 19:10-es vonatot is “beértük”, vagy ha úgy tetszik, “bevártuk”. Fel is röppentek olyan hírek, hogy az hamarabb fog indulni, így a 4-es pályáról az utasok áttódultak az 1-es pályára, s miután mindenki kényelmesen elhelyezkedett, jött az újabb hír:
ez a vonat bizony nem fog megmozdulni, míg a 4-esen várakozó 18:10-es meg nem indul.
Az utasok így hát át is tódultak, vissza a 4-esen döglődő vonatra, ahol immáron világítás sem volt, s az elektromos ajtók sem működtek, így csak ott lehetett felszállni, ahol épp nyitva maradtak, mielőtt minden bemondta az unalmast. A kabinokban hely már nem igazán volt, a folyosón tobzódtak az emberek a téli éjszakában, a világítás nélküli vonaton. Mely továbbra sem mozdult egy centit sem. Jól láthatóan
a napi problémákkal és fennakadásokkal küzdő MÁV nem volt felkészülve arra, mi legyen, ha fennakadás vagy probléma adódik.
Se egy, a célra alkalmas mozdony, se egy vésztartalék pótjárat, semmi. Hangsúlyozom, nem Kétpóról vagy bármelyik kis faluról beszélünk, hanem a kozmopolita iparközpontról, az ország legfejlettebb régiójáról, a fővárosról, Budapestről!
Mindez így ment legalább másfél óráig, mire végre eljutottunk odáig, hogy a szerelvény elindult, majd visszatolatott, majd végre ismét elindult, ezúttal már Szolnok felé. Jelen sorok írója az első osztályon utazott, ám a kedves olvasók ne higgyék, hogy bármivel jobban járt, mint a többiek, hiszen a helyjegy mellé még nem biztos, hogy működő szolgáltatások is járnak a MÁV-nál. Hiába volt ugyanis a kocsiban két WC-is, csodák csodája, egyik sem működött. A hátulsó “üzemen kívül” volt (mint aznap este a fél Keleti…), az elülsőben pedig csurig állt, amit a kedves olvasó csak el tud képzelni. Így a jó 4 órás út (mely a sosem tartott menetrend szerint 2,5 óra) kifejezetten kellemesnek ígérkezett. Igaz, abban az állapotban már ez sem érdekelt senkit, “csak érjünk már haza”.
Hab a tortán egyébként, hogy – mint azt utastársainktól megtudtuk – ilyenkor a MÁV nem csak minket “szívat meg”, hanem minden vidékre utazót is, hiszen az utolsó vonatoknak a csatlakozást be kell várnia. Ami nem a mi 20 óra körül induló “18:10-esünk” volt, hanem az utánunk jövő következő szerelvény! Addig minden vidékre tartó ott várakozik a vonaton az állomáson, ha kell, órákat. Nyilván, ha tisztességesen meg lennének fizetve a vasúti dolgozók, és lenne elég ember, akkor ők mehetnének haza menetrend szerint, én pedig mehettem volna haza Vésztőre valami “vészjárattal” vagy akármivel, de mivel ilyet képtelen biztosítani a MÁV, így egy pesti hiba képes kiszúrni egész Békés vármegye utazóközösségével.
Le a kalappal az egyszerű dolgozók előtt
Ezen a ponton mindenképp szeretném kifejezni mélységes tiszteletemet és elismerésemet a Magyar Államvasutak egyszerű dolgozói előtt, akik még az utasoknál is nagyobb stressznek kitéve, megalázóan kevés fizetésért végzik a munkájukat. Ennek ellenére a kalauz, aki a szerelvényünkön utazott – minden fáradtság és elcsigázottság ellenére – a végletekig kedves volt velünk, minden kérdésünkre igyekezett legjobb tudása szerint válaszolni, mi pedig átéreztük helyzetét, hiszen sok, hevesebb utas, minden panaszát rájuk zúdítja, pedig ők aztán tényleg nem tehetnek semmiről. Ők épp úgy áldozatai a dilettáns kormánypolitikának, mint mi, utasok. Ha úgy tetszik, “egy csónakban evezünk”, vagy – stílszerűbben – egy vagonban szenvedünk.
Kinek mit intézett a kormánya
Itt tartunk tehát 14 évnyi Fidesz kétharmad után. A vasút csak egy váz, mely mögött rohad minden, s az igazi csoda, hogy ezek a vonatok még járnak (már amikor). Lehetne vagongyárunk, gyárthatnánk új, korszerű vonatokat, felújíthatnánk a pályákat abból a tetemes mennyiségű adóból, amit a kormány sarcként behajt tőlünk. De ezt inkább kommunista kínaiak, nyugati autógyárak, meg ázsiai akkumulátorgyárak kapják meg, mert a Fidesz-kormány jövőképe nem a magyar iparra, nem a működő szolgáltatásokra épül. Azokra nincs szükség itt a gyarmaton. De minek törjék magukat, ha így is mindig megvan a 2,5-3 millió szavazó és a kétharmad?
Irányi Dániel
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
