Két dolgot a legelején rögzíthetünk is. Január 22-e a Magyar Kultúra Napja, 1823-ban ugyanis ezen a napon készült el a Himnusz Kölcsey Ferenc dátumozása szerint. A másik pedig, hogy Kis Grófó és az egyéb, mostanában futtatott cigányzenészek nem tartoznak a magyar kultúra magas köreibe.
Tudjuk, a huszonegyedik század alapjában véve sem az értékeinkről szól, arról, amit a magyarság a nagyvilág nagy közösébe beletett. A semmi, a teljesítmény nélküli teljesítmény, az ürességet megtelt üresség, a kirakatba tett nulla az, ami ma „menő”. Üzenet nélküli üzenetek a virtuális magazinok hátoldaláról és a közösségi oldalak giccsbe burkolt magányából.
Pedig annyi minden van a mélyben, ami valódi, tartalmi, teli, és ami magyar és ami kultúra. Ősi szokásaink, néphagyományaink, magasrendű szimbólumokkal tűzdelt viseletünk, regőseink, krónikásaink, mesemondóink, színészeink, népdalaink, nagyszüleink, dédszüleink, felmenőink, őseink. Akiknek évezredes hagyatékát oly sokan őrzik azért, hogy a huszonegyedik, majd a huszonkettedik századi és az azt követő generációinknak továbbadhassák. Mindent, amit a kommunizmus lerombolni, a föld színéről eltüntetni, múltunkkal végleg eltörölni kívánt, megmenteni és átadni. A magyar nemzettel együtt tovább éltetni.
Annyi mindent ki lehetne ezen a napon emelni, hogy nem is teszek kísérletet rá, hiszen aki eddig eljutott az olvasásban, az valószínűleg úgyis tudja. Ugyan a magyar kultúra nem csak a fütyülős és a bőgatya, azonban ettől a cigányzene nem tartozik ebbe a körbe akkor sem, ha népszerű, ha sokan szeretik, ha jelen van a mindennapjainkban. Hiszen éppen ősi népzenénk lebutított, elkorcsosult torzója, bazári paródiája csupán. Ezért akkor sem tartozik ebbe a körbe, ha egyébként sok szavazatot hoz. A magyar kultúra ugyanis nem a történelmi léptékkel igen rövid ideje létező szavazósdi játékszere kellene, hogy legyen. A cigányzene lehet, hogy erre a szerepre teljesen megfelel, csak könyörgöm, ne a magyar kultúra cimkéje alatt.
„Lehetetlen, hogy valami jóhiszeműen ilyen mélyről hitvány legyen. Valószínűleg évszázados komédiázás tette azzá, ami ma. Nem nehéz felismerni, hogy valamiféleképpen az érzelmi hagyományon élősködik, akár fellengző és tele van honfibúval, akár toporzékol, de semmiféle valódi zenéhez nem hasonlítható” – írta a műfajról magyar kultúra egyik legismertebb el nem ismert alakja, Hamvas Béla. Tökéletes meglátás, amely egyszerre szimbóluma annak, ahogyan a magas a mélybe taszítja az alacsonyt.
Kiemelt kép: Magyar Népmesék / rajzfilmsorozat
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
