A Svenska Dagbladet c. lapnak nyilatkozott Krasznahorkai László Stockholmban, miután átvett egy irodalmi díjat. Az interjúban ócsárolja a magyarokat, akiktől egyébként szintén minden díjat és megbecsülést megkapott: Kossuth-díj, Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díj, Prima Primissima díj, József Attila-díj, Márai Sándor-díj, Déry Tibor-díj, Krúdy Gyula-díj, Alföld-díj, Szépirodalmi Figyelő-díj, stb. Valamint évek óta a Nobel-díj várományosaként emlegetik.
Többek között arról beszél, hogy szerinte Magyarországon már nincs remény, és „a probléma nemcsak politikai, hanem társadalmi is. Ez egy elveszett generáció.” Egy tüntetésen látott Trianon-plakátra reagálva azt mondja: „Trianon egy párizsi kastély volt, ahol a békeszerződést aláírták, semmi más. Ennyire műveletlenek ma az emberek.” Majd a demokrácia törékenységét félti a „hatalmas, jogfosztott, tanulatlan tömegtől, amelyben nagyon sok a szemétláda.”
A műveletlen és tanulatlan magyar tömeg valóban meglepve értesülhetett az interjúból, hogy a Trianon kastély Párizsban van, mert mi úgy tudtuk, hogy a versailles-i királyi kastély hatalmas parkjában áll. Versailles-ban. Ott mindjárt kettő is, a Nagy-Trianon és a Kis-Trianon kastély, és a nagyobbikban írták alá azt a bizonyos, első világháborút lezáró, és Magyarországot egyharmadnyira megcsonkító, kivéreztető szerződést. Amelyről Illyés Gyula azt írta, hogy „Magyar az, akinek fáj Trianon.” Ennyire műveletlenek ma az emberek, még az ilyen Illyés-féle népi írónak nevezettek is. Fáj nekik egy párizsi kastély.
Krasznahorkai nézőpontja a magyarságról teljesen azonos a már Nobel-díjas Kertész Imréével, aki Valaki más c. regényében (1997) is hasonlatosan festi le a magyarokat:
Árpád-sávos zászló alatt, terepszín ruhában, fekete bakancsban, hónuk alatt fegyverfélével masíroznak, vagy csendőrsárga ruhában, fejükön árvalányhajas cserkészkalappal, kiöregedett, nacionalista Winnetouként parádéznak.
S ha éppen nem, akkor pedig az (akkor még) Moszkva téren egy rosszul lett ember körül köröznek éhesen parázsló hiénatekintettel, hogy kifosszák. A magyarokat szerinte a flexibilitás és az alkalmazkodóképesség teljes hiánya jellemzi, fékezhetetlen, egyben korlátolt egocentrizmusunk is csupán jele annak, hogy elvesztünk. Kultúránk nem tudja követni a világkultúrát, ezért ne csodálkozzunk, ha belezuhanunk a szakadékba, amely épp eme magatartásunk miatt nyílt meg.
Hogy melyik pontosan az elveszett generáció – mivel általában három-négy generáció él egyszerre egy társadalomban – azt a nagy írók nem jelölik meg, tehát úgy kell tekintenünk, hogy (művelten szólva) zusammen, sőt en bloc a magyarságot tekinthetjük kukába valónak, hisz amúgy is rengeteg a szemétláda közöttünk.
Aki Nobel-díjas akar lenni, vagy már Nobel-díjas, annak így kell írnia a magyarságról. Ugyanakkor nem kell visszaadnia a számos kitüntetéssel járó jelentős díjösszeget, mert azt ők megérdemelten kapták a műveletlen, szemétre való, de hálás tömegtől.
A Nobel-díj átvételét azért gondolja meg, mert valami fatális véletlen folytán Knut Hamsun norvég író is Nobel-díjas, és kétséges, hogy Krasznahorkai és Kertész uraknak illik-e egy csoportban tartózkodni az Áldott anyaföld írójával. Esetleg ha Krasznahorkai belevágna egy másik Áldott anyaföld megírásába? Hátha sikerülne…
Ha pedig mégsem, és Kertész nyomán Krasznahorkain is erőt venne a rettegés az Árpád-sávos lobogókat lengető, Krasznahorkában nem csak a büszke várat, hanem az írót is számon tartó, hiéna tekintetű magyarság miatt, és teljesen belesüllyedne a reménytelenségbe, ajánljuk figyelmébe az első számú mumus, Csurka István megnyugtató szavait: „Van egy szerény, pszichológiai tanácsom. Aki fél az Árpád-sávos zászlótól, az tegye a következőt, amikor megpillantja: jó keményen markolja meg zsebében a tömött pénztárcáját, vagy gondoljon a tele bankszámlájára. Ezek a mozdulatok és odagondolások talán segítenek neki elviselni, hogy ma többnyire szegény magyarok zászlókat lengetnek a hazájukban – szánalmas megmaradási célzattal.”
Kiemelt kép: Marjai János/24.hu
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!Krasznahorkai: “a történelmünket dicsőségesnek tartani nevetséges, hiszen az csak vereségekből áll”
