A Budapest ostromával kapcsolatos történelmi események megítélése a politikai szekértáborok részéről a geopolitikai történések hatására nagyon sokat változott. Úgy tűnik, elkezdte túlnőni magát a hagyományos emlékezetpolitikai csatározásokon, melynek legfőbb oka az orosz–ukrán háború és annak különböző értelmezései. Olvasónk véleménycikke.
Emlékezetes volt a „szélsőjobboldali” elfogultsággal aligha vádolható Soros György Twitter-üzenete, amelyben a progresszív liberális spekuláns az Ukrajna elleni orosz inváziót Budapest ostromához hasonlította. Nem tudom, hogy van vele a nyájas olvasó, de engem ez meglepett, mint Köves Slomót Vona Gábor hanukai üdvözlete. Ettől természetesen Soros nem lesz a barátunk és az ortodox rabbihoz hasonlóan mi sem felejtünk, de mindenképpen egy jó hivatkozási alap lehet az ügyeletes nácizókkal szemben „ezt sem mi mondtuk” alapon.
Érdemes megvizsgálni a két esemény közötti hasonlóságok ideológiai és politikai hátterét is a magyar, a német és az ukrán harcosok tekintetében még úgy is, ha az akkori budapesti kormány és a jelenlegi kijevi vezetés között ég és föld a különbség, mert látni fogjuk, hogy itt is megdöbbentő hasonlóságokkal találkozhatunk.
Jellemző a Meta kettős mércéjére, hogy az Azov ezredet, amely voltaképpen a mai ukrán SS megfelelője, levették a közösségi média veszélyes személyek és szervezeteinek listájáról, holott a nyíltan nemzetiszocialista alakulatnak az a wolfsangel, azaz a farkashorog volt a jelképe, mely a második világháborúban több Waffen-SS egység jelvénye is volt. Tették ezt úgy, hogy a második világégés során a hazájukért harcoló SS-katonák a mai napig tabunak számítanak, beleértve az ukrán Waffen-SS egykori harcosait is, holott akár tetszik ez a lelkes antifasisztáknak, akár nem: a független ukrán állam történelme szorosan összefügg a „csúnya náci” múlttal, melynek geopolitikai okai vannak, a sztálini Szovjetunió elleni harccal összefüggésben. Hiszen Ukrajna a bolsevik elnyomókkal szemben kizárólag a legközelebbi nyugati nagyhatalomra, a Német Birodalomra támaszkodhatott.
Hasonlóan alakult a helyzet Magyarországon is.
Egyrészt a trianoni trauma után legalább részleges történelmi igazságtételt (szigorúan etnikai határok visszaállítása!) csak és kizárólag a fasiszta Olaszországtól és a nemzetiszocialista Német Birodalomtól várhattunk a nagyhatalmak közül. Másrészt a szerencsétlen kiugrási kísérlet után a britek nem méltóztattak észak felé indulni Görögországból „felszabadítani” minket.
Lehet azt mondani, hogy a mi hősies ellenállásunk csak „meghosszabbította a magyar nép szenvedését”, ahogy azt a mainstream történészek mondják, és hogy egy alt-rightos szlenggel éljek: ahogy a „cuckservativeok” állítják. Ebben az esetben viszont Zrínyi Miklós szigetvári hős és végvári vitézeinek az áldozata is felesleges volt, ahogy az 1956-os szabadságharcunkra sincs miért büszkének lennünk.
Érdekes módon az „utolsó ukránig” való harccal már nincs problémája „demokrata” barátainknak még akkor sem, ha farkashorog meg egyéb „szélsőjobboldali” jelképek jönnek velük szembe az Azov ezred egyenruháján. Ilyenkor tagadnak, elfordulnak, becsukják a szemüket. Egyébként is nem az ukránok a „nácik”, hanem az oroszok (mondják). Hogyne. A wolfsangel meg valójában LMBTQ-felvarró.
Nem akarom mentegetni az Azov ezred vélt vagy valós bűneit, mert a jelen írásomnak ez nem témája, ahogy a szintén „nácisággal” megvádolt orosz Wagner-csoporttal sem kívánok most foglalkozni. Ám azt mindenképpen szeretném leszögezni, hogy a mariupoli Azovsztal védői (akiket a művelt Nyugat önfeledten ünnepelt), ukrán szempontból ugyanolyan hősök, mint a budavári kitörők magyar szempontból. Ez akkor is igaz, ha a kijevi vezetés nem erőltette meg magát, hogy barátainkként tekintsünk rájuk és a jelenlegi magyar kormánynak is súlyos mulasztásai vannak.
Ez nem szeretem, vagy nem szeretem őket kérdése, hanem egyszerű tény. Több, mint valószínű, hogy a háború végén Azovsztal védői a megfelelő helyre kerülnek majd az ukrán történelemben, ha már a Szálasitól jobbszélre álló Sztepan Banderáról is utcákat, közterületeket neveztek el Nyugat-Ukrajna-szerte.
Mi magyarok pedig teljesen jogosan követelhetjük az ukrán példára hivatkozva a magyar kormánytól, hogy február 11-ét nyilvánítsák a Becsület napjává. Használjuk ki a lehetőséget, a történelmi párhuzamokat, és éljünk velük!
Mészáros Gábor
“A hír szent, a vélemény szabad”. Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
