Naplójegyzetek egy számunkra idegen világból

Amikor valaki nézi a történelmi témájú filmeket, olvassa a hadtörténeti munkákat, megelevenedik előtte a múlt, s megpróbálja önmaga is átélni az adott időszak eseményeit. A Rózsahegyi Barnabás szerkesztette Néma hadsereg című kötet a XX. század talán legnagyobb magyar katonai kihívását – a Szovjetunió elleni hadjáratot – mutatja be Wágner Levente mérnök hadnagy doni naplója alapján.

Ez a kötet egy napló, amely ha békebeli időszakban született volna, egy remek útleírásnak is beillene. Wágner Levente azonban egy háborús időszakban vetette papírra gondolatait, egy olyan világban járva, ahol nem csak a fegyverek dörgése, a becsapódó bombák és lövedékek robaja volt újdonság számára, hanem a szovjetunióbéli mindennapok is. Ez az időutazás – mert hiszen a polgári Magyarországról a nem éppen idilli szovjet állapotokba csöppenni, bátran nevezhető visszautazásnak az időben – 1942. szeptember közepétől durván 1943. február közepéig tartott. Az oda-vissza úton kilométerek százait tette meg mindenféle járművet felhasználva, minden a távolságból adódó nehézséget leküzdve.

Ez alatt a saját szemével tapasztalta meg nemcsak ennek az öldöklő világméretű harcnak a háborús borzalmát, de a békésebb időkben a szovjet emberek, a bolsevik társadalom mindennapjait is.

Mérnök hadnagyként katonaként szolgálta a hazát, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy érdeklődő emberként ne ismerjen meg egy számára teljesen új világot. Azt a diktatórikus társadalmat, a szocialista-kommunista egypártrendszert, ami nem sokkal később, az elvesztett háború után – igaz talán valamivel enyhébb formában – Magyarországon is létrejött. A szovjet lét valóságát a napló alapján megismerni nemcsak rendkívül érdekes, de hátborzongatóan felfoghatatlan olvasni valamiről, ami – szerencsére – talán már végleg elmúlt, s remélhetőleg nem is jön vissza soha többé.

Útja során a hadnagy nemcsak jegyzetelt, de rengeteg fényképet is készített, a bajtársairól, a számunkra elképesztően végtelen orosz tájról, ami ennél talán sokkal érdekesebb, az ott élő emberekről is. A kötetből talán nem is a katonai vonatkozású részek a legérdekesebbek, hanem az a szociográfiai vonulat, amely akkor még a magyar társadalom egészének jórészt teljesen ismeretlen volt. Nem kellett azonban sokáig várni, 1945 után vesztesként, legyőzöttként saját országunkban is megtapasztalhattuk, mit is jelent a „szovjet paradicsom” gúnyos kifejezés.

Ezek a naplójegyzetek, amikor készültek, nem a majdani kiadásuk volt a cél. Mégis nagy szerencse, hogy Wágner Levente unokája felkarolta ezt a dolgot, és összeszerkesztve, kiadásra alkalmas állapotba hozta, a megjelenésével is tisztelegve nagyapja emléke előtt. A kötet azonban nemcsak Wágner Levente emléke előtti tisztelgés, hanem minden olyan magyar katona előtt, aki ebben a – ma már tudjuk, hogy heroikus, de mégis kilátástalan – küzdelemben részt vett, harcolt, és teljesítette a haza iránti kötelességét. Mélyen egyet tudunk érteni a kiadó előszavának záró gondolatával: „Ahol a hősöket nem felejtik, ott mindig lesznek újak!”

Kívánjuk, hogy ennek a kötetnek az elolvasása az élményen kívül, bővítse a történelem iránt érdeklődő olvasó tárgyi tudását, és adjon számára lelki megerősítést abban a tekintetben, hogy vannak kötelezettségeink, amelyeket minden körülmények között végre kell hajtanunk. Úgy, ahogy ezt megtették dicső elődeink is, akik közül Wágner Levente csak egy a végtelenül hosszú sorban.