Hivatalos meghatározás szerint solymászatnak nevezzük azt a vadászati módot, amikor a vadászathoz ragadozó madarat használunk, oly módon, hogy a madár szabadon repül, és vadat zsákmányol a maga természetes állapotában. Azonban ez a vadászati mód sokkal több ennél, hiszen a solymászok a madaraik szerelmesei, a solymászás szenvedélyének a rabjai.
A solymászat, mint az egyik legősibb vadászati mód, mintegy ötezer éves múltra tekint vissza. Az első alkalmazására bizonyára valahol Belső-Ázsiában került sor, az itt élő emberek megfigyelték, hogy bizonyos ragadozó madarak milyen könnyedén ejtenek el zsákmányállatokat, olyanokat is, amelyeket az ember – akkor még kezdetleges vadászeszközöket használva – nagyon nehezen volt képes elejteni. Azt is megfigyelték, hogy azok a madárfiókák, akik már kezdetektől az emberi kézhez szoktak, a későbbiekben arra is betaníthatóak, hogy zsákmányállatukat – ezek főként olyan nagy testű rágcsálók voltak: mint a mezei vagy üregi nyúl, vagy madárfélék: mint például a fácán és a fogoly – átadják a gazdájuknak, aki együtt vadászik velük.
A mi vándorló őseink is magukkal hozták a népvándorlás alatt ezt a tudományukat, így a solymászat, mint élelemszerzés, minden bizonnyal ott szerepelt a lehetőségek között a honfoglalás korában. A turul legenda „főszereplője” is egy sólyomfaj – a kerecsen sólyom – amit nem véletlenül tartunk nemzeti madarunknak. Érdekességképp meg kell jegyezni, hogy egész Európában lehet kerecsensólyommal vadászni, csak Magyarországon nem, ennek pedig egy természetvédelmi döntés az oka.
Időrendben haladva a történelmünkben, arról már biztos tudásunk van, hogy több Árpád-házi királyunk is híresen nagy solymász volt. Annyira, hogy IV. Béla királyunk a pénze hátoldalára is kedvenc vadászmadarának a képét verette rá. Hunyadi Mátyás mellett sem mehetünk el szó nélkül, róla már gyermekkorában feljegyezték, hogy kedvenc foglalatossága a madarászás, s ez a szenvedélye egész életében elkísérte.
A középkori időszakban, illetve az újkor egy részében még megmaradt a solymászat, mint vadászati mód, viszont a XIX. század közepére már a modern tűzfegyverek vették át a vadászatban a ragadozó madarak helyét, ekkortól kezdve gyakorlatilag eltűnt a vadászatnak ez a módja.
Az újkori magyar solymászat kezdetét 1904-től számítjuk, amikor megalakult a Magyar Solymász Kamara, 1937-ben megalakul a Magyar Solymász Egylet, majd 1939-ben a Magyar Solymász Egyesület.
Több mint 60 évvel később, 2012-ben az UNESCO felvette listájára a szellemi kulturális örökségek közé, 2013 óta pedig már hungarikumnak számít a solymászat.
Kép: Iacob George
Ha azt nézzük miből is áll a solymászat, egyértelmű, hogy egy ragadozó madarat nem kell megtanítani vadászni, ez a tudása ott van a génjeiben. Viszont az emberi kézhez szoktatás, illetve a vadásztatásuk az ember örömére már egy hosszú, nagy türelmet és alapos tudást igénylő dolog. Mert ahhoz, hogy egy madár nyugodtan üljön a gazdája kezén, elég napi egy óra gyakorlás, viszont hogy megfelelő vadásztársává váljon az embernek, naponta akár öt órát is foglalkozni kell vele. Mind mentálisan, mind fizikálisan tréningezni kell őket, ráadásul egy napot sem kihagyva, vagyis a hét minden napján.
Érdekesség, hogy ragadozó madár és ragadozó madár között hatalmas különbség van, nemcsak fizikálisan, hanem mentálisan is. Ez azt jelenti, hogy vannak olyan ragadozó madarak, melyek alkalmasak solymászati hasznosításra, vagyis alkalmasak arra, hogy együtt vadásszanak a solymásszal. Ők nem bírják el azt a tömeget és zajt, amely például egy rendezvény velejárója, nekik nem feladatuk az, hogy emberek előtt mutogassák magukat. Vannak viszont úgynevezett bemutatómadarak, amelyek nem vadásznak, de kiválóan megfelelőek – és türelmesek – abban a tekintetben, hogy az emberek közelről megcsodálják őket, esetleg végig is simítsanak rajtuk. Természetvédelmi, oktatási jellegű előadások, bemutatók is tarthatóak velük, erre tökéletesen alkalmasak.
A ragadozó madarakat megkülönböztetjük – vadászati technikájuk szerint – oly módon is, hogy az alacsony röptűek, vagy a magas röptűek közé sorolandók. Az alacsony röptűek földközelben, vagy a földön ejtik el a zsákmányukat. Például a szirti sas – bár általában a természetben több száz méter magasan köröz, amikor látja az ember – alacsony röptűnek számít, hiszen szőrmés vadak – mondjuk a mezei nyúl – a zsákmányállatai. Ha már a sast említjük, meglepő módon helyesen betanítva, egy vizslával is képes együtt vadászni, annak ellenére, hogy egy kutya egy sas szemében a zsákmányállatok listáján szerepelhet. Ez azért lehetséges, mert ennek a nagy madárnak olyan fegyverei – 6–8 cm hosszú karmai – vannak, amivel lábanként egy tonnás szorítóerőt tud kifejteni, ezzel pedig akár egy farkast is képes elejteni.
A magasröptű ragadozó madarak – mint például a vándorsólyom – a zsákmányukat nagy magasságból zuhanva a levegőben ejtik el, ebből következően szinte csak madarakat zsákmányolnak. Egyébként ez a vadászati módszer sok madárfajnak – de minden sólyomnak – a sajátossága.
A magyarországi solymászat madarai közül három magas röptűek közé tartozik – az északi sólyom, a vándorsólyom és az itáliai sólyom – négy pedig – a héja, a karvaly, a szirti sas és a Harris-héja – alacsony röptűek közé.
Azt is tudnunk kell, hogy nem minden vadászmadárfaj alkalmas arra, hogy solymásszanak vele, viszont vannak erre könnyen megtaníthatók, ilyen például a vándorsólyom. A vándorsólyom, amely a világ leggyorsabb élőlénye, a vadászata alatt nagy magasságba emelkedik fel, majd onnan zuhan rá az áldozatára. A ragadozó madarak – mint általában minden ragadozó – szeretnek lesből támadni, de a levegőben nem igazán van olyan objektum, ami mögé el tudnának bújni. Ezért a vándorsólyom azt a technikát alkalmazza, hogy a Nap felől támad, úgy hogy áldozata és a Nap közé repül be, majd a Napot használva háttérnek zuhan rá a zsákmányára. Ha a zsákmány észlelné is a közeledést, amikor felpillant, az éles fény a szemét elvakítja, s ez a néhány pillanat is végzetes lesz a számára. Nem mellesleg a vándorsólyom zuhanás közben akár 400 km/óra sebességre is felgyorsulhat, ilyen rávágás elől a zsákmány szinte képtelen kitérni.
Nagyon érdekes a madár és a solymász viszonya is a közös vadászat során. Egy ragadozó madár nem olyan, mint egy kutya, nem fogad el utasításokat, nem lehet nekik parancsolni, inkább egyenlő társként – adott esetben alárendeltként – tekint a solymászra.
Magyarországon hét ragadozó madárfajjal engedélyezett a solymászat, ebből hat hazai faj, egy pedig – a Harris-héja – más égtájról, Amerikából való. Ez az utóbbi állat a világon mindenütt nagyon közkedvelt könnyű taníthatósága miatt. De emellett van még valami, amit csak ez a faj tud, ugyanis képes – ellentétben az összes többivel, amik magányos vadászok – falkában is vadászni. Amikor a solymászok együtt vadásznak, ügyelniük kell arra, hogy egyszerre csak egyet repítsenek a zsákmány után, ugyanis két ragadozó a légtérben egymás vetélytársa, így veszélyt is jelentenek egymásra. Viszont a Harrisek képesek egymás mellett is vadászni – bár ez nem falka jellegű vadászat, tehát nem arról van szó, hogy segítik egymást – s ez alatt nem jelentenek veszélyt egymásra. Ez a madárfaj egyébként az ember vonatkozásában is rendkívül szociális, könnyen alkalmazkodik a körülményekhez.
Még egy fontos dolgot érdemes megjegyezni a ragadozó madarak vadászata kapcsán. Ezek a madarak – akár a szárazföldi, akár a vízi ragadozók – a természetben a szelekciót is végrehajtják. Ahogy egy oroszlán a zebracsordából a leglassabb, legéletképtelenebb zsákmányállatot ejti el, úgy egy ragadozó madár zsákmánya is egy madárcsapatból a leglassabban repülő, minden bizonnyal beteg, vagy sérült madár lesz. Itt is érvényesül a természet rendje, csak az erősek, ügyesek tudják biztosítani a faj fennmaradását, ezáltal biztosítva az evolúciós fejlődést.
Novák Csaba, a Magyar Solymász Egyesület elnöke – természetesen maga is aktív solymász – az alábbi hivatalos elvárásokkal, illetve személyes tapasztalatokkal egészítette ki a fenti írást:
– A solymászat egy több ezer éves klasszikus vadászati módszer, Magyarországon a legnagyobb képviseleti szerve a Magyar Solymász Egyesület.
Ahhoz, hogy valaki solymászként vadászhasson, először le kell tennie a vadászvizsgát, majd ezután a szakvizsga jellegű solymászati vizsgát is. Amikor valaki mindezekkel végzett, akkor igényelheti ragadozó madár tartását vadászati vagy egyéb hasznosításra – bemutatók tartására, tenyésztésre – ami engedélyhez kötött. Szemléltetve, hogy ez mennyire kihívás, azt kell, hogy mondjam, hogy egy vadászfegyverhez sokkal hamarabb hozzá lehet jutni, mint egy ragadozó madárhoz.
Ha az anyagi vonatkozást nézzük, egy fiatal vándorsólyom ára nagyjából 500 eurótól indul, egy jó tenyészetből való tojó olyan 2000 euró, egy északi vadászsólyom akár 4000 euró. Egy bevadászott, jó vérvonalú sólyomért ennél jóval többet is hajlandóak fizetni a solymászat szerelmesei, persze elsősorban a gazdag arab országokban, ahol ennek a vadászati módnak komoly múltja van.
Amikor minden jogi feltételünk adott, s megvan az a madár, amivel majd vadászni szeretnénk, akkor jön az a szakasz, amihez rengeteg szabadidő, alázat és türelem szükségeltetik. A madárral való foglalkozás olyan, mint egy sport, nap mint nap tréningezni kell a madarat, vigyázni az egészségi állapotára, ha bármi történik vele, gyógyítjuk. Ebben az esetben jó vadászmadár lesz belőle, viszont ha elhanyagoljuk, keveset reptetjük, akkor a vadászata sem lesz megfelelő.
Az edzés nemcsak a madárnak, de a gazdájának is szükséges, komoly kihívás egy 4–5 kilós sast cipelni egész nap a karunkon, erdőn-mezőn keresztül, de még egy egykilós sólymot is azonos kéztartással tartani is nagyon fárasztó lehet egy idő után.
Kép: Iacob George
A magyarországi solymászmadarak a védett és fokozottan védett kategóriába tartoznak mindegyik gyűrűvel ellátott, s napjainkból ilyen madarakhoz befogással már nem, csak tenyészetekből lehet hozzájutni. Egyébként ezekből a tenyészetekből kikerült madarak közül már egyet sem telepítenek vissza mesterségesen az élőhelyükre, ezek a fiókák mind gazdára találnak a solymászok között.
Itt érdemes megjegyezni, hogy a solymászat jelentős szerepet játszott abban, hogy a vándorsólyom-populáció – a tenyészetben születettek visszavadításának köszönhetően – manapság ismét szép számmal jelenik meg a természetben is. Valamikor a sok mérgezés miatt gyakorlatilag a kipusztulás szélére került a faj, de ma már az egész világon – a befogásukat mindenütt tiltják – stabil az állomány létszáma, s ez a madár – a sarkok kivételével – szinte mindenhol megtalálható a Földünkön. Ez a madárfaj híres vándor – a latin neve Falco peregrinus, amiből a második tag azt jelenti vándorló – ez alatt elképesztő távolságokat képes megtenni, volt olyan magyarországi madár, amit Dél-Afrikában azonosítottak.
De egy másik solymászmadarunk például a szirti sas, amely nem vándorol. Ezeknek a madaraknak megvan a saját vadászterületük, a költőhelyük, fészkük. Territoriális állatok, vagyis más egyedet – a párjuk kivételével – nem engednek be a területükre, amelyik nagyságban hasonló, azt megpróbálják elüldözni, de ha kisebb ragadozó madár téved oda, azt akár meg is ölhetik, zsákmányul ejthetik.
Magyarországon egyébként alanyi jogon lehet solymászni, a solymászok becsült létszáma olyan 300 fő lehet, ebből a legtöbb a mi egyesületünkhöz tartozik. Mi a tagjainknak közösen szervezünk rendezvényeket, táborokat, és megszervezzük az évi 5–6 közös vadászatot is. Ezeken a vadászatokon – mivel nyilvánosak – részt vehetnek kívülállók is, akik megnézhetik hogyan vadásznak a madaraink.
Amikor vadásztatunk, akkor alapelvünk, hogy igyekszünk minél természetközelibb állapotot előidézni a vadászat alatt. Mondjuk vándorsólyommal való vadászatnál, kutyával megkeressük a megbújt vadat – például egy fácánt – s amikor a kutya jelez, a madárról levesszük a sapkát, elengedjük, ő pedig felrepül akár több száz méter magasra is. Ekkor a kutya a rejtekéből kiűzi a fácánt, amely felrepül, s ekkor csap le rá a magasból a sólyom, s ejti el a zsákmányt. Ezután elkezdi tépni, mi pedig egy kesztyűre ráteszünk egy olyan hívó húst, ami a kedvence. Amikor a madár ezután ezt kezdi tépegetni, akkor elfordulva elvesszük tőle a zsákmányállatot, vagyis végül is történik egy csere.
A solymászat azért is az egyik legtermészetközelibb módja a vadászatnak, mert közel sem minden reptetés sikeres. A prédaállatnak is van esélye a túlélésre, hiszen ismeri a lakóhelyét, tudja a menekülő útvonalakat. Ezért is van, hogy tízből olyan három-négy támadás lesz sikeres. A természetben is előfordul tehát a sikertelen vadászat, vagy az, hogy egy nagyobb ragadozó madár elveszi a zsákmányt az elejtőtől. A vadon élő madaraknál pont emiatt – bár minden nap elindulnak vadászni – előfordul, hogy néha napokig éhen maradnak.
Amikor több madárral vadászunk – vagyis minden solymász hozza a madarát – akkor viszont figyelni kell, egyszerre csak egyet szabad reptetni a zsákmányra, mert könnyen előfordul, hogy egymást is megfoghatják, és ennek súlyos következményei lehetnek.
Mindig felmerül az a kérdés, milyen viszony alakulhat ki egy madár és a solymász között. Nyilván egy kutyához nem lehet mérni a kommunikációt, de azért kötődés természetesen kialakul. Aki régen együtt él a madarával, az annak már minden rezdülését ismeri, látja, mikor hogyan fújja fel a tollazatát, vagy mi lehet az oka, hogy verdes a szárnyaival. A kommunikáció persze elsődlegesen vizuális módon zajlik ember és madár között. S talán ebből a jó társas viszonyból is következik, hogy az igazi solymászok valóban rajonganak a madaraikért.
(Kiemelt kép: Iacob George)
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
