SZABÓ Lőrinc (Miskolc, 1900. márc. 31.–Bp., 1957. okt. 3.): költő, műfordító.
Református papi családból származott, apja mozdonyvezető volt. Debrecenben 1918-ban hadiérettségit tett. 1918 végén ment Budapestre, és 1919-ben megkezdte, de ősszel abba is hagyta egyetemi tanulmányait. Babits Mihály tanítványa volt, és nemsokára barátja lett. 1920–21-ben Babits lakásában talált otthonra. 1921-ben Mikes Lajos lányát, Mikes Klárát vette feleségül; e réven lett Az Est munkatársa. A harmincas években közel került a népi írók mozgalmához. Jobboldalinak bélyegzett politikai múltja miatt 1945-ben vizsgálati fogságba vetették; „feddéssel” igazolták, publikációs tilalmak sújtották. 1947-ben többek tiltakozása ellenére fölvették az írószövetségbe. Az üldöztetés és a megkülönböztetés ellen (többek között Illyés Gyula támogatásával) szívósan küzdött, s főleg a munkába menekült. 1956-ban tagja lett a Petőfi Pártnak, 1957. március 15-én Kossuth-díjat kapott. Publikációs és anyagi helyzete rendeződött, de tervezett külföldi útja elmaradt. Halálát szívroham okozta.
Első kötete (Föld, erdő, Isten, 1922) george-i ihletésű szabad versekből áll. A menekülés stilizált gesztusait a nyers lázadáséi váltják föl: a Kalibánban (1923) anarchikus indulatok, tiltakozó kitörések, reménytelen fogadkozások fogalmazódnak meg. A természeti és érzelmi-érzéki megbékítés nosztalgiája vad indulatoknak, a társadalmi kiszolgáltatottságon való elborzadásnak, nyelvileg a kiáltozásnak adja át a helyét. Föltűnik Szabó Lőrinc műfaji vonzódása a drámai monológ, a költői epika és a mítosz iránt (Kalibán, Anyám mesélte, Istár). A pénz és a megszerezhető javak, élvezetek követelése nehezen választható külön a húszas években a költő szociális érzékenységétől, kapitalizmusellenességétől. A Szegénynek lenni s fiatalnak kollektív életérzését panaszolja a proletár testvéreket megszólító programvers; az „örök szegénység” szégyenével küszködik A Bazilikában zúg a harang költője; a „munka millió keze” előtt tiszteleg A költő és a földiek című ars poeticában: „Legyen a költő hasznos akarat.” 1928-ban jelent meg Vezér című politikai ódája, melynek fontos szerepe lett politikai meghurcoltatásában. A Fény, fény, fény (1925) és A Sátán műremekei (1926) utáni évek termését fordulatot hozó kötetben összegezi (Te meg a világ, 1932). Stirneri és nietzschei indíttatású individualizmusát a modern relativizmus érvei erősítik, Bertrand Russell nyomán „egy lehetséges világként” szemléli az egyént. Érzékletesség és drámaiság teszi költőivé az elvont gondolatot, az én jogának, igazságának hirdetését az életben és a szerelemben (Az Egy álmai, Semmiért egészen). Keleti filozófiák és Schopenhauer hatására hajlamos a világot képzetként, álomként, az agy „tükörszínjátékaként” fölfogni (Dsuang Szi álma, Embertelen). A Különbéke (1936) keleti tárgyú versei átköltések, de a nirvánatanhoz kapcsolódva Szabó Lőrinc nem tért el belső fejlődésének logikájától, sőt költészetét gazdagító új motívumkincsre talált. A Lóci-versek életképszerű példázatok, és ugyancsak Szabó Lőrinc költői filozófiájának távlatában mutatják meg mélyebb jelentésüket. A Harc az ünnepért (1938) versei az előző kötet témáit variálták, a Régen és most (1943) eszmei és művészi válságot jelzett: jobboldali elfogultság, a hivatalos politikát támogató szólamok jelentek meg benne.
Az új korszakba Szabó Lőrinc a Tücsökzene (1947) című ciklussal lépett át (alcíme: Rajzok egy élet tájairól). 370, egyenként 18 soros, jambikus tízesekből álló strófa alkotja. A személyes emlékek, a fölidézett események, alakok, helyszínek bősége, az elbeszélő vagy jelenetező technika, a múltbeli események előadásának időrendje ellenére a Tücsökzene nem verses önéletrajz. Lírai magva a megnyugvás keresése, a zaklatott lélek vágya és önszuggesztiója, hogy beleolvadhasson a természetbe, a lét mámorába. Ezt sugallja az elzsongító tücsökcirpelés vezérmotívuma és a látszólag monoton versforma. A huszonhatodik év (Lírai rekviem százhúsz szonettben), az öngyilkossággal végződő tragikus szerelemnek, Vékes Ödönné Korzáti Erzsébetnek (1902–1950) állít emléket. Háromtételes formája zenei képzettársítást kelt, műfaji őstípusa Petrarca Daloskönyve. Az első ciklus még az élő kedveshez szól (Amit még látott); A halála után című legterjedelmesebb rész a szerelem, a gyász és az önvád hármas egységében támasztja föl és elemzi az örök emberi dráma mitikus ismétlődése ellenére mindig egyszeri változatát. A harmadik rész, az Utóhang az élmény távolításának szándékát is érzékelteti. A két cikluson kívüli, 1944 és 1956 között keletkezett verseket Valami szép cikluscímmel adta közre az összegyűjtött versek 1960-i kiadása. Változatos ihletésű, részben az előző nagy ciklusokkal rokonítható művekből áll a költői hagyaték e része, köztük olyan antológiadarabokká és elemző kísérletek tárgyává vált versekkel, mint A földvári mólón, Ficseri füsti, Mozart hallgatása közben.
Szabó Lőrinc kitűnő esszéista és kritikus; tanulmányainak tárgyköre a világirodalom klasszikusaitól magyar mestereken, kortársakon át líraelméleti kérdésekig terjed (A költészet dicsérete, 1967). Műfordítói életműve jónéhány szépirodalmi műfajt felölel, legismertebbé az Örök barátaink című gyűjteménye vált. Különleges értékűek saját verseihez fűzött magyarázatai (Vers és valóság).
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
