„Járványstratégiák”

Felröppent a hír, lehetséges, hogy igazolást fog nyerni néhány nyugati állam azon „járványstratégiája”, amely abszurd módon nem próbál meg elkülönítésekkel és hatósági korlátozásokkal védekezni a koronavírus ellen, hiszen mindenkienk úgyis túl kell esni rajta –  akkor is ha még nincs ellenszer. Vagyis tudván-tudva vállalni kell most a kockázatot, amit a teljes elfertőződés jelent.

Amely a gyakorlatban bizonyos időskori, és/vagy krónikus betegséggel élő csoportoknak nem más, mint maga az életveszély. Ez, ha valóban államstratégia, akkor valójában minimum egyfajta 19. századi szociáldarwinista, utópista-szocialista abszurditás, egyszersmind pedig bizarr, tömeggyilkos gyakorlata a mai liberalizmusnak. De nemcsak torzult értékrend diktálta ideológiai iszonyat az, amit a felvilágosult és liberális nyugat művel.

Mindennek valójában a nemzetközi nagytőke adja a cégracionalitás hideg logikai érvelését. A globalizmus teszi a dolgát.

Hiszen a fentieknek néhányan azzal a felháborító gazdasági-ideológiai magyarázattal adtak alapot, hogy nyitott országuk nyitott gazdaságát, minél jobban mentesíteniük kell a várható válsághatásoktól. Azt pedig a leállások elkerülésével tehetik csak meg, amely ezért kizárja esetükben például a kereskedelem leállítását, vagy a határok lezárását. Ez utóbbit például ezért Hollandia mellett Svédország a mai napig nem hajlandó megtenni, hivatkozva ugyanakkor arra is, hogy humanitárius kötelességük az illegális migránsok bejutásának további biztosítása.

A globális járványok történetében híján vagyunk a tapasztalatoknak. 1348-ban egész Európán végigsöpört a pestis, az akkor ismert világ, Európa lakosságának felét kiirtva. A Magyar Királyság és a régió jellemzően kisebb és elnyújtottabb volumenű járványt szenvedett akkor el, nyilván az akkori kontinentális kereskedelmi viszonyoknak megfelelően, a kevesebb kontaktus miatt.

Már akkor megtanultuk: ragály ragadása akkor elkerülhető, ha nem találkozunk egymással. És az évszázadok azóta azt is megtanították: a betegségből járvány lesz, ha járnak-kelnek vele az emberek.

1918-ban, a világ legnagyobb háborúját követően jött a spanyolnátha, az első igazi világjárvány. Az elnevezés onnan ered, hogy a legtöbben a semleges Spanyolország sajtójából vették a terjedő ragállyal kapcsolatos híreket, mert a háborús felek háborús cenzúrája háborús sajtót működtetett – a hadviselés részeként elhallgatva a híreket. Akkor a világ egészén először száguldott végig egy ragály, az akkori lakosság egyötödét megölve, kétszer annyit, mint amennyi áldozata a háborúnak volt. A pestis szinte teljesen eltűnt, de a spanyolnátha, vagyis az influenza vírus nagyon is velünk maradt, ahogy egy sor potenciálisan fertőző, súlyos kórság is – amelyekkel szemben hatékony oltással viszont tökéletesen védettek vagyunk.

Most itt van az új koronavírus, amivel szemben egyelőre védtelenek vagyunk és amivel szemben egyetlen globális hálózat sem tudott mit kezdeni.

Az államszövetségi rendszerek csődöt mondtak, a katonai szövetségek tétlenek maradtak. A globális közlekedés sem szűrni, sem fékezni nem volt képes a járványt, a liberális globális migrációs politika pedig lehetetlenné tett bármi fajta eredményes védekezést.

Első tanulság, hogy a mostanában idejétmúlt, meghaladott intézménynek előszeretettel beállított nemzetállam mégiscsak az, amely a leghatékonyabb hatalomszervezési forma, véderő a közösség részére. Ez az a hagyományos szerveződése az emberi civilizációnak, amely egy homogén kulturális értékközösséget képviselve, e közösség védelmét és boldogulását biztosítani hivatott.

A második tanulság, hogy e nemzetállamok fogalmi hozzáállása alapvetően különböző. Nekünk természetes, hogy a nemzetállami önvédelem az életvédelmet, vagyonvédelmet, kárenyhítést és jövőtervezést jelenti ma egyszerre. Ebben a sorrendben. De vannak országok, mint például Hollandia vagy Svédország, ahol a gazdasági racionalitás diktálta kárenyhítés és vagyonvédelem egyértelműen megelőzi az életvédelmet.

A mindennapokban ez a hollandoknál például azt jelenti, hogy a fekete kódot alkalmazzák, vagyis gazdasági alapú kényszer-eutanáziára ítélnek betegeket. Az intézmény ügyeletes orvosa dönti el, hogy kinek maradjon és kinek ne, intenzív terápiás egészségügyi ellátás.

A mi választott életvédelmi stratégiánk ezzel szemben a vírus terjedésének lassítása, elvágása, elnyújtása. Ez, és csak ez teszi lehetővé azt, amit a legtöbb nálunk jóval fejlettebb egészségügyi rendszerrel bíró ország nem tudott megtenni: elkerülni az egészségügyi rendszer hirtelen túlterhelését. És azt, hogy mindenki a lehető legtöbb eséllyel gyógyulhasson. Ennek az ára borítékolható: lassabb és nehezebb lesz a gazdasági élet visszaépítése, a munkaszervezés restaurációja pedig hosszú folyamatnak ígérkezik.

A fentebb példaként hozott svéd és holland típusú, gazdasági okokkal alátámasztott, nyitott járványkezelési stratégiák eredménye ugyanakkor egyelőre az, hogy ezek az országok vezető helyen vannak a fertőzöttségi, életvesztési statisztikákban, és nemhogy jobb gazdasági vagy időbeli kilátásaik vannak a fájdalommentesebb újrakezdésre, de a halottasházaik megtelte után lassan híján vannak a hűtőkamionos kapacitásnak is. Ez a kép pedig a nyitottságára oly büszke holland vagy svéd emberek agyába akkor is bele fog égni, ha a járvány elmúltával közgazdászok, banki és pénzügyi elemzők hada fogja igazolni: jól tették, amikor az elszabadult lovak közé dobták a gyeplőt az ijedt, felkészületlen és gyáva, liberális nyugati állami vezetők.

Joó György – elemi.hu