Marosvásárhelyre már a nyolcvanas években, de szerintem napjainkban is Bukarest úgy tekint, mint egyfajta „frontvárosra”, amelyet meg kell hódítani. Részben ez a szemlélet határozta meg Marosvásárhely sorsát – fogalmazott portálunknak Vincze Gábor, történész, akivel a harminc évvel ezelőtti Fekete Március előzményeiről, következményeiről beszélgettünk. A történész úgy látja, a románok többsége a mai napig állambiztonsági kockázatot lát az ott élő magyarokban, ezért könnyű azzal riogatni a románokat, hogy a magyarok el akarják venni Erdélyt, és ezt az uszítást gyakorolják is száz éve.
– Harmincadik évfordulója van a Fekete Márciusnak, azaz a marosvásárhelyi forradalomnak. Három évtized elegendő történelmi távlat, hogy megítélhessük mi történt akkor?
– Igen, bár nyilván vannak olyan fejlemények, háttérben történt események, amelyeket egyelőre nem lehet tisztán látni. A korabeli állambiztonság, a Securitate, ami papíron nem létezett, megszűnt 1989 végén, illetve a szekusokat integrálták a hadseregbe, de azért tovább működtek. A háttértevékenységükről a mai napig nagyon kevés információval rendelkezünk. Ugyanakkor ez a harminc év elég hosszú idő ahhoz, hogy tisztábban lássuk az eseményeket és a következményeit.
– Mi volt a Fekete Március előzménye?
– Romániában az elmúlt száz évben tudatos, tervszerű románosítás folyt, és folyik napjainkban is. Elsősorban a magyar többségű nagyvárosok váltak ennek a törekvésnek az áldozatává. Észak-Erdélyben a néhány éves magyar uralom ezt a folyamatot megakasztotta, illetve a két háború között betelepedett románok a bécsi döntés után eltávoztak, elmenekültek Kolozsvárról, Szatmárról, Nagyváradról. Dél-Erdélyben azonban a románosítás tovább folyt a háború alatt is. 1956-ig az említett nagyvárosokat igyekeztek minél inkább elrománosítani, de Marosvásárhely kapott egy kis haladékot azzal, hogy Sztálin parancsára 1952-ben létrehozták a Magyar Autonóm Tartományt, ami persze csak névleg volt autonóm. ’56-ban Marosvásárhely lakosságának csak 20 százaléka volt román. A románosítás akkor kezdett felgyorsulni, amikor a Magyar Autonóm Tartományt 1960 végén átalakították Maros-Magyar Autonóm Tartománnyá, és mindenhol nagyarányú románosítás indult el. Nem csak lakosság betelepítés zajlott, hanem lecserélték az intézményvezetőket. Elég megemlíteni, hogy 1962-ben románosították az addig kizárólag magyar tannyelvű orvos és gyógyszerészeti intézetet, amely eredetileg a Bólyai Tudományegyetem orvostudományi kara volt. A város románosítása a ’70-es, ’80-as években felgyorsult.
1989 végén, a „forradalom” napjaiban megtaláltak egy olyan, 1985-ös titkos dokumentumot, amely arról szólt, hogy az elkövetkező 5 évben mekkora tömegeket kell még a városba telepíteni, mert a cél az, hogy 1990-re a város lakosságának 50-60 százaléka román legyen.
Tulajdonképpen Marosvásárhelyre már a nyolcvanas években, szerintem napjainkban is Bukarest úgy tekint, mint egyfajta „frontvárosra”, amelyet meg kell hódítani. Részben ez a szemlélet határozta meg Marosvásárhely sorsát.
– Milyen következményei voltak a történteknek a magyarokra nézve?
– Az 1990. márciusi magyar-román összecsapásnak volt egy hosszútávú következménye: az események után több ezer magyar menekült vagy költözött el a városból. Ezzel teljesült a román cél, néhány éven belül többségbe kerültek Marosvásárhelyen.
Azt is meg kell mondanom, hogy – véleményem szerint – az RMDSZ magára hagyta a várost.
Mondok két jellemző esetet. Az utóbbi húsz évben egy magyarellenes román polgármestere van a városnak. Részben azért, mert 2000-ben és 2004-ben is olyan jelöltet indított az RMDSZ, akik egyáltalán nem élvezték az ottani magyarok bizalmát. Amikor pedig 2000 körül az önálló erdélyi magyar magánegyetem szervezése folyt, felvetődött a helyszín kérdése. Többen Marosvásárhelyt javasoltuk, arra hivatkozva, hogy ezzel is erősítenénk az ottani magyarságot. Az RMDSZ korifeusai azzal seperték le a javaslatot az asztalról, hogy Marosvásárhely „túl kényes hely”, helyesebb, ha nem teszünk semmit sem a városban.
– A magyar kisebbség helyzete mennyit változott az elmúlt harminc évben?
– Nem állítom, hogy nem voltak pozitív fejlemények. Ha belegondolok abba, hogy 1990 elején az egyik fő követelés az volt, hogy a Bolyai Farkas Líceumot állítsák vissza eredeti állapotába, azaz kizárólag magyar tannyelvű oktatási intézmény legyen, mint ahogy az működött korábban, de a vásárhelyi összecsapás után még 10 évnek kellett eltelni ahhoz, hogy újra legyen magyar tannyelvű líceum, amit a református egyház később visszakapott. De ha belegondolunk abba, milyen „cirkusz” folyik évek óta a római katolikus főgimnázium létrehozása körül, vagy hogy az orvosi és gyógyszerészeti intézetnek legyen önálló magyar fakultása. Amikor ’62-ben elrománosították ezt az intézményt, az volt a lényeg, hogy az elméleti tantárgyakat továbbra is magyarul lehetett tanulni, viszont a gyakorlati tantárgyakat csak románul. Ez egy bújtatott románosítás volt. A románosítás olyan szinten is működött, hogy évről évre egyre több román diákot helyeztek át erre az egyetemre, és a magyar hallgatók száma fokozatosan csökkent. 1989 őszén a magyar hallgatók aránya már csak 20 százalék körül volt. Az a követelés, hogy önálló magyar kart hozzanak létre, és a magyar kisebbség megfelelő arányszámát biztosítsák, máig nem teljesült. Eltelt 30 év, és nemhogy javult volna helyzet az egyetem ügyében, még romlott is, hisz az intézményt a magyarok tiltakozása ellenére egyesítették a Petru Maior Egyetemmel. Tehát számos tekintetben visszalépés történt.
– A magyarellenes uszítások időről-időre felerősödnek, legyen szó az Úz-völgyi temető meggyalázásáról, vagy Klaus Johannis államelnök nem is olyan régi nyilatkozatáról. Mi az oka annak, hogy a magyar kártya újra és újra előkerül?
– Ez bonyolult és egyszerű kérdés is egyben. 1918-ben Bukarestnek kellett Erdély, meg Kelet-Magyarország egy része, és a Bánság, de úgy kellett, hogy minél kevesebb nemzetiséggel, azaz magyarral, némettel. 1919-től kezdve azon ügyködtek, hogy elüldözéssel, erőltetett asszimilációval a magyarok számarányát folyamatosan csökkentsék. Meggyőződésem szerint ezt a célt napjainkban sem adták fel.
A magyar kártyát pedig azért kell elővenni, mert a román többség még mindig veszélyforrást lát a romániai magyarságban, egy állambiztonsági kockázatot, és képtelenek elfogadni, hogy még mindig közel másfél millió magyar él Romániában. Ezért könnyű azzal riogatni a románokat, hogy a magyarok el akarják venni Erdélyt, és ezt teszik száz éve.
Ceaușescu is ezt tette, a két világháború között is ezt tették, sőt még az ’50-es években is felmerült szűkebb román pártberkekben, hogy Rákosi el akarta venni tőlük Romániát. Mindemellett akkor veszik elő a magyar kártyát, amikor vannak olyan megoldatlan problémák, amikről a közvélemény figyelmét el kell terelni. Az utóbbi hat-nyolc évben folyamatos politikai válságok sújtják Romániát, alapvető gazdasági problémákat nem tudnak megoldani. Ilyenkor elő „kell” venni a magyar kártyát, hogy az emberek ne azzal foglalkozzanak, hogy van egy teljesen tehetségtelen politikai garnitúra, amely képtelen az országot vezetni.
– Ez működik?
– Azt nem állítom, hogy a románok 100 százaléka teljesen bedől a magyarellenes propagandának, de a többséget ránk lehet uszítani. A legfejlettebb nagyvárosokban, mint Temesvár, Kolozsvár, vagy Arad, az uszításra kevésbé fogékonyak a románok. Míg az elmaradott régiókban ez jobban működik. Ez azonban egy jelentős tömeg.
– Az egész probléma Trianonra nyúlik vissza. Mi jelenthet megoldást 100 év után? Vannak autonómia törekvések, a radikálisabbak határmódosításról beszélnek. Lehet még ez utóbbiról komolyan beszélni, vagy az autonóm tartomány a reális jövő?
– A brüsszeli bürokraták, de az egész Unió úgy fél a nemzeti kisebbségek kérdésétől, mint ördög a tömjéntől. Szerintem a Minority SafePack-kezdeményezést is le fogják seperni az asztalról, nem hiszem, hogy lesz érdemi változás.
A határmódosításnak jelenleg semmi esélye. Ez csak akkor lehetne esélyes, ha egyrészt Románia a szétesés szélére kerülne, másrészt valamelyik nagyhatalomnak érdekében állna, hogy felkarolja a magyar törekvéseket. Ilyen nagyhatalom a környéken sincsen jelenleg.
Az autonómia kapcsán is pesszimista vagyok. Mint említettem, korábban is csak Sztálin követelésére és nyomására hozták létre, és az sem volt valós autonómia. Tehát ha valami külföldi nyomás lenne, mondjuk az Egyesült Államok részéről, akkor talán fogcsikorgatva létrehoznák a székely autonóm területet, de Bukarest önként soha nem fogja ezt megvalósítani.
– Milyen hátránya származna az Uniónak abból, ha támogatna egy nemzeti kisebbségi törekvést?
– Azért nem állnak mellé, mert az Unióban van pár olyan állam, amely egyáltalán nem érdekelt ebben. Ott van Franciaország, mint az Unió egyik legerősebb és legbefolyásosabb tagállama, de a németek, az osztrákok sem érdekeltek ebben, noha Ausztria igen nehezen szerzett jogot arra, hogy a Dél-tiroli kisebbség ügyébe beleszóljon. Nincs egyetlen olyan befolyásos hatalom az EU-ban, amelynek az érdeklődését fel lehetne kelteni a téma iránt.
– A harminc évvel ezelőtti Fekete Március egy száz évvel ezelőtti diktátum eredménye volt. A jövőben változhat az unió hozzáállása ezekhez a kérdésekhez?
– Nem kizárt, hogy az unió 15 év múlva ebben a formában nem fog létezni, ha továbbra is ilyen tesze-tosza módon működik. Bármi megtörténhet. Az is lehet, hogy az oroszoknak érdekben áll, hogy Romániát meggyöngítsék. Megjósolni természetesen nem lehet, de nem kizárt.
Csak akkor van értelme egy székely autonómiának, ha még ott vannak a magyarok. Ha nem lesz ennek alanya, akkor nem lesz miért erről az egészről beszélni.
Ezért jelenleg az egyetlen járható út az, hogy anyagilag, lelkileg, szellemileg minél inkább megerősítsük az ottani magyarságot. És várjuk ki, hátha jön egyszer egy olyan fordulat, melynek köszönhetően sokkal jobb sorsa lesz az ottani magyarságnak.
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
