November 2-án tartjuk a halottak napját. Ezen a napon a Katolikus Egyház ünnepélyesen minden elhunytról, de különösen is a tisztulás állapotában levő szenvedő lelkekről emlékezik meg. Egy-egy gyertya meggyújtásával emlékezünk elhunyt szeretteinkre.
A halottakról való gondoskodás a vallástörténeti kutatások szerint ősidőktől fogva mindenütt megtalálható jelenség.
A halottak ünnepe az ókori Rómában a feralia volt, melyet február 13-21 között tartottak. Virággal díszítették a sírokat, ételeket és sót helyeztek rájuk. E héten bezárták a templomokat, s nem kötöttek házasságot. Úgy hitték, hogy az elhunytak lelke e napokban feljön a sírra, s fogyaszt az ételekből, mert szünetelnek az alvilági büntetések, s a manesek is pihennek. Február 22-én minden család megülte a caristiát, a kölcsönös szeretet ünnepét, s egymást megajándékozva, vidámsággal oldották föl a feralia komorságát.
Az Egyházban Szent Odilo clunyi apát kezdeményezte, hogy miután Mindenszentek ünnepén az Egyház megemlékezik a mennyország szentjeiről, másnap az összes megholtról is megemlékezzünk. 998-ban kezdték az ünnepet, mely a 11. században a clunyi bencések hatására széles körben elterjedt. Róma a 14. században fogadta be. XV. Benedek pápa 1915-ben engedélyezte, hogy halottak napján minden pap 3 szentmisét mondhat; egyet egy konkrét elhunytért, egyet általában a tisztítótűzben szenvedő lelkekért, és egyet a pápa szándékára. A bizánci szertartásban megfelelője a lelkek szombatja. A szerzetesrendek külön napon emlékeznek meg saját halottaikról.
A régi magyar népnyelvben „lölkök napja, lelkeknek emlékezete”. A jámborságtörténet különös fejlődése során Mindenszentekből a gyakorlatban halottak napjának vigíliája lett.
A temető (cinterem) valamikor körülvette a templomot. A halottat a gyászházból vagy a templomba, vagy csak a templom előcsarnokába (limbus) hozták. Itt folyt le a temetési szertartás, búcsúztatás, innen vitték és hantolták közeli sírjába. A szertartás alatt, máshol közvetlenül a temetés után (a templomajtóban vagy a halott sírjánál) osztották ki a megholt üdvösségéért való imádság fejében a koldusok, ispotálybeliek: betegek, elhagyott öregek között a gyászoló család ajándékát, főleg kenyeret, kalácsot, bort, gyertyát. Egyes helyeken a halottas házban ült tort a meghívott szegények, koldusok, félkegyelműek ünnepélyes megvendégelése előzte meg. Olykor a halott végrendeletében is meghagyta az alamizsnaosztás idejét és mértékét. Ezt a hátramaradt élők lelkiismeretesen teljesítették is, mert féltek, hogy halottjuk lelke hazajár. Az ősi hagyomány vidékenként más-más helyi formában maradt fenn. Az egyik jellegzetes változat szerint a hívek a halottak napi alamizsnát (kenyér, kalács, bor, zsír, szalonna, köles, bab) a templomban ilyenkor fölállított katafalk (gyászkoporsó) mellé rakták, ill. rakják. A koldusok, rászoruló szegény családok részeltetése a pap, harangozó, koldusbíró, templomatya által történik.
Miután a temető főként 1800 után a helység szélére került, sokfelé az osztás a temető kapujánál közvetlenül történik, illetve már csak történt. Az ételeket katolikus délszlávjaink hozzátartozójuk sírjára teszik. Olyan helyek is akadnak, ahol a gyűjtés koledálással, a szegények számára való kéregetéssel megy végbe, miközben a lélekváltság harangját kongatják. Máshol, főleg Göcsejben a család otthonában éjszakára terítenek az elhunyt hozzátartozók számára. Az ételt azután koldusoknak, szegényeknek ajándékozzák, esetleg maguk költik el.
Mivel az archaikus fölfogás szerint a nap alkonyattól a következő nap alkonyatáig tart, Mindenszentek napjának estéjét a halottak estéjének is mondják. Ilyenkor a halottak emlékezetére országszerte 1, esetleg 2 óra hosszáig szólnak a harangok. Tápé népének hite szerint ez idő alatt nyugszanak, megpihennek, nem szenvednek a lelkek a tisztítóhelyen. Ez a jámbor hiedelem már a középkori legendavilágában felbukkan. Először Damiani Szent Péter (†1072) említi. Annak a hétnek, amelyikbe halottak napja is beleesik, a szegedi nép ajkán halottak hete a neve.
Sokfelé szokás az égő gyertyát az ablakhoz tenni.
A bukovinai Andrásfalván Mindenszentek délutánján a pap vezetésével ünnepélyes körmenet indult a temetőbe, amelynek 4 sarkában közösen imádkoztak, könyörögtek az ősökért, a falu halottjaiért. Együtt maradtak, az egyes sírokhoz külön nem mentek. Utána a körmenet visszatért a templomba, a hívek kezében „gyertyacska”, vagyis kis gyertya égett. Szokás volt gyertyákat is osztogatni egymás között, hogy este és a halottak hetének estéin otthon kölcsönösen imádkozzanak mellette egymás halottjaiért.
A síroknak az ünnepen való fölvirágozása, a sírkeresztek megkoszorúzása népünk körében alig több, mint 150 éves szokás. A szokás a szegedi magyarság körében a 19. század első felében vált a bevándorolt német polgárság hatására mind általánosabbá.
A kegyeletes gyakorlatot protestáns népünk is átvette, hiába hadakozott ellene pápista szokásnak minősítve még a 19. század végén is számos öreg református pap.
Aki a sírról virágot szakít, azt budaörsi német hiedelem szerint a halott elviszi. A halott sírjára helyezett égő gyertyát Tápé idősebb népe szerint nem szabad máséra áttenni, ott égetni, mert akkor annak a halottnak bűne, bűnadóssága, akinek sírjáról elvitték a gyertyát, ennek a lelkére száll át. A síron való gyertyagyújtás a békéscsabai evangélikusság körében az I. világháború idején tűnt föl a távolban elesett hozzátartozók emlékezetére.
Gyertya
A gyertyának nagy szerepe van a halotti szokásokban: a szentelt gyertyafénye mutatja a haldoklónak a mennyei utat, füstje elűzi, távol tartja a lélektől a gonoszt. Több helyen a szentelt gyertyával körbejárják a haldokló ágyát, néha félóráig is, majd várnak és imádkoznak; ha nem halt meg, újra kerülik, amíg a lélek el nem száll a testből. Az egyekiek szerint azért kell a gyertyát a haldokló kezébe adni, hogy világossággal költözzék az örök életbe. Mária halálát ábrázoló középkori képeinken is égő gyertya van a Szűzanya kezében vagy a fejénél. A halottak estéjén és a halottak hetének estéin kis gyertyát égetnek (annyit, ahány halottjuk van).
A lámpát nem szabad eloltani ilyenkor, mert a gyertya nem nekünk, hanem a halottaknak világít. Egy-egy gyertya mellett mindaddig imádkoznak, amíg el nem ég. Az imádság legtöbbször a halottak olvasója, mely Jézus 5 szent sebének emlékezetére 5 tizedből áll. A síron való gyertya gyújtás a békéscsabai szláv evangélikusok körében az I. Világháború idején tűnt föl a távolban elesett hozzátartozók emlékezetére.
Emlékezzünk rájuk, hiszen csak csak az hal meg, akinek emlékére a feledés homálya borul.
(Forrás: ktp.hu – Kép: illusztráció/pixabay.com)
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
