1946. február 27-én írták alá Budapesten a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt, melynek értelmében a csehek áttelepítéssel kívánta rendezni a második világháború után ismételten felmerülő kisebbségi kérdést.
Hiába fogadták el az angolszász hatalmak is az 1938. évi első bécsi döntést, ez később a győzteseket egyáltalán nem érdekelte. Ahogyan az sem, hogy a Kárpát-medencében egyedül a németek alakították a határokat az etnikai viszonyoknak (nagyjából) megfelelően.
Dacára minden propagandának és történelemhamisításnak, a Szövetségeseknek sohasem volt érdekük Kelet-Európában egy „igazságos béke” megteremtése. Őket ugyan úgy az érdekek és a hatalmi megfontolások mozgatták, mint minden más ország vezetését. A második világháború után sem igazán érdekelte őket, mi lesz Magyarországgal, hiszen a szemükben mi egy ellenséges nemzet voltunk, miközben a csehek „a náci terror védtelen áldozatai”. (Arról természetesen megfeledkeztek, hogy éppen ők voltak azok, akik odadobták a németeknek a cseh területeket, így az egész annektálás kvázi nemzetközi jóváhagyással, egyetlen puskalövés nélkül zajlott le.)
Benes nem is leplezte szándékait
Miközben már javában zajlott a III. Birodalom vezetői elleni vád előkészítése, melynek egyik fő pontját adták a zsidókkal szembeni jogfosztások, addig Benes kihirdette jogfosztó dekrétumait, ami természetesen nem keltett semmiféle visszatetszést se a Szövetségesek körében, se a nemzetközi sajtóban. Némely népek kollektív megbélyegzése és jogfosztása a világ legnagyobb bűne, ami perek és kivégzések sokaságát is vonhatja maga után, más népek és nemzetek megbélyegzése és jogfosztása pedig még csak egy vállrándítást sem ér. Érdekes ez a nemzetközi jog.
Benes természetesen elutasított mindenféle etnikai alapú, igazságos határrevíziót. Ő deportálás útján akart megszabadulni a nemzeti kisebbségektől.
Legnagyobb bosszúságára azonban az 1945 nyarán tartott potsdami konferencia ezt csak a németek esetében hagyta jóvá.
A csehszlovák elnök 200 000 háborús bűnösnek nyilvánított felvidéki magyart akart eltávolítani országából, a maradókat pedig el akarta szlovákosítani, amit ő csak „reszlovakizációnak” nevezett úgy, hogy az érintettek ősei sosem voltam szlovákok. Mindamellett pedig ott voltak a (máig hatályban lévő) Benes-dekrétumok, melyek lehetetlen helyzetbe hozták a maradék magyarságot. Ezekkel a csehszlovák kormánynak kettős szándéka volt, hiszen egyrészt ettől az asszimilációs esélyek javulását remélték, másrészt a kollektív jogfosztással Budapestet is zsarolni próbálták.
A zsarolás hatására 1945 decembere és 1946 februárja között Gyöngyösi János tárgyalt Vladimir Clementis külügyi államtitkárral, minek eredményeként február 27-én, Budapesten megkötötték a hírhedt lakosságcsere-egyezményt.
A szerződés az áttelepülést paritásos alapon kívánta megvalósítani, vagyis a tervezet szerint annyi magyart költöztettek volna ki Csehszlovákiából, ahány magyarországi szlovák kinyilvánította távozási szándékát.
Az áttelepítések megkezdését 1946 őszére tervezték, ám a csehszlovák fél váratlanul kijelentette, hogy a Magyarországra indulók mégsem vihetik magukkal ingóságaikat, így a folyamat több hónapra megakadt.
Prága ekkor ismét zsarolással próbálta megtörni a magyar kormányt, nevezetesen azzal, hogy az elnéptelenedett Szudéta-vidékre – a már kitelepített németek helyére – több tízezer magyart deportált, akiket a cseh telepesek cselédként, kényszermunkában dolgoztatnak.
Végül a csehszlovákok lemondtak a magyarok teljes vagyonelkobzásáról, így 1947 áprilisában megindultak az első transzportok, és a világ némán nézte végig, ahogyan a magyar családokat, elsősorban nőket és gyerekeket, vagonokba terelik, majd útnak indítják a gúnyhatár felé.
Más-más indítékkal indultak útnak
A transzportok egészen 1949 nyaráig jártak. Ez idő tájt hazánkban a szlovák nacionalisták zavartalanul kampányolhattak annak érdekében, hogy minél több szlovákot vegyenek rá a „hazatérésre”. A magyar állam semmilyen módon nem avatkozott ebbe bele, minden Felvidékre költöző szlovák szabad akaratából hagyta el lakhelyét. Ezzel szemben Csehszlovákiában egyszerűen bevagonozták, és deportálták a határmenti magyarokat.
Prága ráadásul egyáltalán nem törekedett az általa is elfogadott kvóta betartására.
annak ellenére, hogy mindössze 60 000 szlovák jelezte áttelepülési szándékát, a határ túloldalán több mint 76 000 embert kényszerítettek otthonuk elhagyására.
A lakosságcsere eredménye
A lakosságcserével a csehszlovák vezetés többgenerációs együttélést rombolt szét, családokat szakított el egymástól, magyarok és szlovákok közt kiépült barátságokat formált mély gyűlöletté, miközben az egységes, homogén nemzetállam vízióját sem tudták megvalósítani.
Rubicon nyomán – Fotó: gyorihirek.hu
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
