Az új világrend és alapja, a posztmodern „user”

Ajánlom Lászlónak és a Magyar Jelen értő olvasóinak.

I.  COVID-19 és a változások: Pandémia, Great Reset és az Új Világrend

Mi 2021 koronavírusos, globális járvány sújtotta mérlege? Mi is az, aminek végül is csak ilyen nevet kellett adni: Új Világrend? Ahhoz képest, hogy egy járványt látszunk lassan túlvészelni, feltűnő az igen rövid táv alatt vesztesekké és nyertesekké válók kontrasztja. Annak, ami a szemünk előtt zajlik – Klaus Schwab kifejezésével élve, a „Great Reset” – amit egy globális járványesemény ernyőz, több fontos olvasata van. Miközben egy éve otthon kuksol a világ, első pillantásra is feltűnő, globális folyamatok zajlanak a gazdaságban, a világpolitikában, s ezzel párhuzamosan pedig a mikrokörnyezeteink is észrevétlenül alkalmazkodtak a az újszerű, de ugyanakkor ősi félelmeket előhívó helyzetekhez. Járványhelyzet, veszélyhelyzet, rendkívüli helyzet stb. Véletlenek lettek volna? Az biztos, hogy váratlanok voltak az elmúlt év eseményei, már legalábbis, ami minket, a „legkisebbeket”, az embereket illet. Ami pedig őket, a „legnagyobbakat”, a transznacionális globális tőkeóriások jellemző körét illeti, akár véletlen, akár váratlan volt az új koronavírus okozta globális incidens-sorozat, annak járványkezelése olyan nyereséggel és versenyelőnnyel ruházta fel őket, olyan rövid idő alatt, amire a történelemben nem volt még se háború, se béke útján semmilyen példa.

Qui prodest? = Kinek az érdeke? – tette fel az ókori Róma bölcs embere a kérdést, ha a folyamatok, amelyek igenis nem véletlenek, hanem emberek tudatos döntései okán álltak elő, látszólag semmilyen célt nem szolgálnak, vagy éppen váratlan, indokolatlan eredménnyel járnak. Hogy a Great Reset /COVID-19 eseménysorozat a tőkés világuralmi törekvéseknek csak kapóra jött, vagy éppen miattuk érkezett-e el most? Majdnem mindegy, tekintettel a hatásra, amit a világra egy ilyen esemény most is éppen gyakorol. És teljesen mindegy annak fényében is, hogy jellemzően éppen e tőkés világuralmi törekvések jöttek-jönnek ki nyertesként e folyamatból. A vesztesek? Hát persze, hogy mi vagyunk… Véletlen lenne ez is? Megint?

E gondolatkísérleteknek örök veszélye, hogy az ember túlontúl sok ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen logikai lépcsőn keresztül tud csak vélt, vagy valós összefüggéseket kimutatni a világuralmi szintű kísérletek és az egyes emberek sorsának alakulása között. Ezért ahelyett, hogy a függönyre, és az a mögöttiekre koncentrálnék, inkább általános emberi megfigyelésekből, szokásrendszereink átalakulását elemezve elsősorban empirikus következtetések során, a korszellem átlag embereként, a magam személyéből kiindulva igyekszem néhány fontos felismerést megosztani értő olvasóimmal.

II.  Posztmodern pandémia mérleg: individuumok vs. globalumok

Alulnézetből a mérleg alapvetően úgy áll, hogy a szabad ember ilyen korlátozottságban, várakozón, oltani vágyott státuszba silányítva soha ennyi időt otthon, illetve szigorúan szabályozott keretek közé szorítva mindennapos rutinjait, nem töltött. A járvànyügyi védekezés nagy könyve pedig mintha csak a mai kor gazdasági válságainak legjobb forgatókönyve lenne. Alkalmazottak tömegei vesztették el munkájukat. Az egyéni és kisvállalkozók javarészt végleg csődbe mentek. A megtakarítások elfogytak, a fokozódó adósságnövekmény miatt családok váltak fizetésképtelenné, az egyes államok pedig nagyon hasonló kiszolgáltatottságban találták magukat.

Nem így a multinacionális cégek, amelyek nagyobbak, mint valaha. A digitális tech, – és telekommunikációs cégek pedig ezek közül is a legnagyobbak, sőt a legmeghatározóbbak lettek. A gyógyszeróriások is hihetetlen pozíciókat szereztek: állami kibocsátású oltóanyagokról például szó sem esik – jóllehet több nagyobb, jelentősebb állam is jó százéves hagyománnyal rendelkezik a biológiai hadviselés rémséges tudományában. A bankok virágoznak, az egyes országok egészségügyi rendszerei, állami ellátórendszerei sok helyütt a csőd szélén – példának okáért hazánk államadóssága az 1995-ös, megszorítós rekordidőket is túlszárnyalja. A szemünk előtt zajlanak a globális, elképzelhetetlenül felgyorsult folyamatok. Mintha egy gazdasági klímaváltozást élnénk meg.

Posztmodern online létezés mérlege: fogyasztóból user-fogyasztó, a szerzés után a használat mértéktelensége

Az ezredfordulós, globális kor fogyasztói a járványhelyzethez a legújabb technoevolúciós emberi vívmányt a legtermészetesebb módon felhasználva, nemsokára újfajta minőségben találták, találtuk magunkat. Egy évet kellett lezárt, korlátozott, otthonmarasztalt létben eltöltenünk. Ám minden mostani otthonmaradó saját internethálózattal, és a telekommunikáció változatos formáit és tartalmait széleskörűen elérni képesen lehetett otthonába zárva. És lám, a pandémia előtt is, a már eleve is hihetetlen mértékű digitális fogyasztásunkat tulajdonképpen a végsőkig kiterjesztve és maximalizálva bebizonyosodott: az online térben való létezés, a telefon és számítógép képernyőjén történő megjelenésünk, a mi sajátosan emberi létezésünk majd minden szociális formáját képes helyettesíteni. A home office, az online oktatás, a mindent házhoz szállítás, és mindent digitálisan eljátszás és kommunikálás könnyedén volt képes egy éven át is mindenkit széles e világon otthon marasztalni – a technológiai feltételek nyilvánvaló megléte mellett.

Nem is véletlenül! A huszonegyedik század technoevolúciója valami olyat hozott el az emberiség történetében, amire még soha nem volt példa: soha semmi nem volt olyan jelentős és elterjedt, mint az online eszközhasználat napjainkban. Még a zavaros kora középkori emberhez sem volt annyira szorosan tapadó, elválaszthatatlan tárgy például a kard, mint a mai embernél a kompjúter, illetve az okostelefon. Talán csak a zsidó „kabbala”, vagy az észak-amerikai indián törzseknél ismert „orvosságos zacskó” lehetett ilyen erős és tipikus egyéni fétistárgy, mint az okoseszköz, és a rajta keresztül kommunikált techno-misztérium, a user, vagyis felhasználó (profil).

Ám funkciójában biztosan minden korábbi fanatizmust megelőz az új, digitális user-szolgaság, és az azt fenntartó technológia szolgálata, finanszírozása. Hiszen a közösségi platformok, felületek userei cserébe olyan alapvető, csakis jellemzően emberi funkciók helyettesítését nyerik a digitális térben, mint az észlelés, feldolgozás, absztrakció, asszociáció, memória, kommunikáció, kogníció és emóciós üzenetek, az algoritmusok fejlődése folytán pedig mára már az emberi szociális mintázatokat is lemásolva, még a szociális (közösségi) emberi funkciókat is képes átvenni…

De mit is jelent közelebbről, ez a digitalizált, user-szolgamód történő létezésünk ilyen hirtelen, ám mégis ennyire konform térnyerése? A legjobban az ún. „safe space” – jelenség mentén lehet talán a humán lét online-osodó tendenciáját a legjobban megragadni. A dolog lényege, hogy a user, vagyis mi, már nemcsak (el)fogyasztja világát, mint a huszadik századi ember, embertelen mértékben, hanem ezen túl használja kiterjesztett digitális valóját is, sokszor ennek alárendelve saját, meglévő, már eleve mértéktelen fogyasztását is. Mert mit is csinálunk naphosszat, vagy éjt nappallá téve user-beállításainkkal? Saját ideális képmásunk, tükörképünk alkotjuk meg egy végtelenmód állítható délibáb-alkalmazásrengetegben. „Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…”, kérdezzük mindennap tükröződő képernyőnket, amikor megnyitjuk alkalmazásainkat, vagyis belépünk a magunk építette virtuális dimenzióinkba. Az ember mindig igyekezett többnek, jobbnak, ügyesebbnek stb. lenni, vagy legalábbis látszani, s ezt az emberi minőségünk, amely nem sokban különbözi evolúciós tekintetben a pávatánctól, virtuális korlátlansággal ruháztuk fel.

Ma soha nem látott professzionalizmus hivatott támogatni az embert ilyetén, soha nem látott mérvű önbecsapásában, az emberi ego ilyen szélsőségesen és általánosan felértékelt még egyetlen korszellem nyomán sem volt, pláne nem ennyi és egyéni tudásalapú hivatkozással: hiszen nyilvánvalóan a legegoistább, legönzőbb, legmagányosabb embertípus költözhetett csak ennyire holmi virtualitásba. Előzménye pedig: a kiüresedett, de vágyakozó, hitehagyott, de hiszékeny, és tudatlan, de információéhes embertípus, a fogyasztó. Az individuum ily módon részletezett legutóbbi, huszadik századi kóros kiterjesztése nemrég „mindössze” a fogyasztást és annak fokozását volt hivatva táplálni, miután lassan bebizonyosodott: nemcsak a fanatikus (vallási) ideológiákkal, hanem a technoevolúció segítségével a legelemibb emberi közösségi normák, szabályok és megtartó erők is kivehetők a rendszerből.

A felvilágosodás korában kezdődött: amikor az ember, az egyház ezeréves normatív szerepének megsemmisítéséhez fogott hozzá. Száz évvel később pedig már ugyanez, a technológiai fejlődésébe dekadens módon megrészegült emberiség nietzschei-i hitvallással az isteni gondviselést is kiölte tudatából, ezt két iszonyú világháborúval is alátámasztva, hogy végül épp a nukleáris világpusztító technológia megszületése idejére, korunkra már maga a hit is kiveszni látszódjon. A ma embere nem hisz, de mivel ember, tehát hinni akar, ezért hitehagyottan, a posztmodern infóözönből válogatva táplál hiedelmeket, amelyet az is igen egyszerűen lehetővé tesz, hogy ugyanez az infóözön közben kizárttá teszi a tanulást és a tudás megszerzését, lévén csak információt vagy keresőoptimalizált információt képes adni.

Mindez sem feltűnő sem nem zavaró a user embereknek, mert annál fontosabb a virtuális létezések mérőszámainak gyarapítása, követők, lájkok stb. formájában. Hiszen ki is vacakolna egy fárasztó valódi barátsággal a valóságban, ha like-közösséget tarthat ujjbegy-mozdulatokkal? A perspektíva ebben határtalan: ünnepeljük, hogy olyanok is hallanak, akik természetesen nem, és hallunk olyanokat, akiket természetesen nem hallanánk. Mint megannyi visszhang, megannyi önünneplő digitális egyéniség mesterségesen felerősített visszhangja alkotnak a userek immár mindent elnyomó bizarr, hazug, torz kakofóniát…

Mi a digitális léthazugságok ennyire szélsőséges sikerének a titka? A virtualitás végtelenjének csábítása egyszerűen végtelen fantáziánk mindent felülmúló megvalósításának illúziójával kecsegtet. Felépítjük akarva-akaratlan is saját „safe space”-ünk, saját vágyképeink, szórakozásunk, a valóságban meg nem élt érzéseink hazug tükörtermét. A valóság: nélkülözhető lett – szól az üzenet, és talán észre sem vettük, de a járványidőszak alatt például sok tízezer tizenéves nem találkozott egy éve véletlen, ismeretlen lánnyal, fiúval… És a lázadó, őrült szerelemre képes fiatal korosztály simán kihagyta a lázadást és az őrült szerelmet; ez épp oly pótolhatatlan veszteség nekik, mint a vírus által megölt áldozatok élete! Még ha nincsenek is tudatában.

III.  Online szabadság vs. fizikai való rabsága: a posztmodern valós létezésének mérlege. Az Új Világrend önfinanszírozó (tehát fenntartható) user-szolgaságának technoprojektje

A tudatformálás szót szokták emlegetni, de nem egészen helyes, amikor a mostani globális média, – és hírfolyamot vizsgáljuk. Nem a média hazudik nekünk, nem a hírfolyam torzít el. Ezek csak üzenet, – és jel özönök. Valójában mi magunk választjuk ki az idomokat, amelyek safe space-ünket, digitális gépmásunkat erősítik, építik, amelyek érdeklődést tartanak fenn. Érdeklődést, a magunkét önmagunk iránt, mások iránt, önmagunkhoz mérve, és mások érdeklődését saját magunk iránt. Ezek az újsütetű kulturális alapszokások az emberi közösségi hagyományos létezés korábbi minőségeit lecserélve, észrevétlenül uralták el lényünk. A huszadik század eleje óta látszik, hogy két dolog igazán érdekes a fogyasztóvá nevelt embertípusnak egyénileg és univerzálisan: bámulni és kommunikálni. Mára ez olyannyira sikerült, hogy: Mindent látni, meg sem mozdulva, mindent hallani, és mindenhova szólni tudni – meg sem mozdulva, mindenkit elérve, mindenki számára elérhető. A fizikai szükségletek nem igényelnek többé mozgást: egy év próbája igazolta, hogy lehet szinte ki sem mozdulni otthonról, és csakis fizikai (biológiai) szükségleteket kielégíteni a fizikai valóságban – leginkább azt is online technológia segítségével.

A fogyasztás ciklusosságát mókuskerekező, jellemzően huszadik századi fogyasztó tehát már nem írja le jól a posztmodern új világrendjének userét, mert mára már a javak és cikkek fogyasztása is a virtuális tartalmakat, adat, és jel- együtteseket a végtelenségbe nyúlva használó user-minőséget szolgálja. Tanulságos összevetni a mindössze egy generáció alatt végbement antropomorf jegyeink változását! A fizikai fogyasztás embere szerez, birtokol, elhasznál, felél, pusztít, szennyez, de termelni, újra használni, őrizni, beosztani és óvni is képes. De nem a virtuális fogyasztás user-embere. A user-virtualitás más személyiségmintát követel, sokkal embertelenebbet (emberalattibbat): a user még csak nem is birtokló. Nem is alkotó. Nem teremtő. És nem pusztító. Ő csak használó. Felhasználó, de nem újra hasznosító. Használó, de nem hasznot hajtva használ. A használat pedig nem egy elérendő célt szolgál, tehát öncélú, mechanikus és egysíkú. Ebből fakadóan, mint ilyen, a user uniformizáltságában határtalan és változatlanságában mértéktelen. A user egocentrikusságában épp oly határtalan. mint amilyen mértéktelen mechanikusságában. Mintha egy kifordított klónja lenne az eddig ismert emberi ideáknak. A kor mechanon-digi embere, a teremtett világ szabad akaratának kiváltságával nemrég eszközhasználóként indult el homo sapiensi sikertörténetét megírni, és most eszközei förtelmes függésű rabja.

Tévedés ne essék, a kor legnagyobb hazugsága: Nem az eszközeink a felhasználóbarát termékek. Mi vagyunk az eszközbarát userek! Az eszközeink és online, végtelen tereink minden hatóságának bűvkörében hovatovább észre sem vesszük, hogy immár nem mi használjuk a rendszereiket, nem azok szolgálnak minket, hanem a rendszereink használnak minket. Így leszünk mind posztmodern userekké, saját digitális, regisztrált és előfizetett rabszolgaságunkat önként és szabadon vállalva, sőt abban elégedetten és önfeledten vergődve. A user-rabszolga új típusú, posztmodern kizsákmányolása minden külső kényszert nélkülöz, szürreális módon pont mi magunk igyekszünk online-kizsákmányolásunkat mind fejlettebb (frissített verziójú) formában online (naprakészen) tartani.

És idekívánkozik nem először a kérdések kérdése: Mindez véletlen lenne? Netán törvényszerű? Ideálisan, és technológiailag szavatoltan egy ilyen társadalom fölé totális irányítás immár könnyen építhető, a kor kivételezett hatalmasai számára pedig ezzel egyszerre karnyújtásnyira lett – a világ kezdete óta vágyott – világuralom.

Hogy mindez ténylegesen hogyan hat vissza az emberiségre, hogy a kortárs, globális és univerzális user-szolga lét mennyire veri láncra magát fizikailag és átvitt értelemben is? Ez a szórakoztató tömegtechnológiától függő usertömegeknél már nem is kérdés. Mindjárt itt is van egy történelmi tény: első látható győzelme az új globalitásnak a régi lokalitás felett az, hogy a pandémia-jelenség hatására a glóbusz mikró-és magánvállalkozásainak 90%-a leállt. Tehát éppen nincs lehetőség ügyesebben, organizáltabban, gazdaságosabban, vagy innovatívabban, vagyis az egyéni tehetség és szorgalom által előre jutni. Az egyéni gyarapodás legfőbb lehetősége tehát a járvány legnagyobb vesztese. Ugyanezen időszak legnagyobb vállalkozásai közben pedig felpörögtek, és a járvány legnagyobb nyertesei lettek. Ebből, és nem a járványból tanulva emelkedik ki most az új világrend; felülről zajlik az újra rendezése a világnak.

Nem is kérdés ezeket belátva, hogy mennyire lesz képes korlátozni az emberiséget az új világrend. És az új tőkecsoportok és világbirodalmak új hatalmukkal telve a user-szolga milliárdok felett, változatos, posztmodern, virtuális térbeli impulzusokkal uralhatnak egy posztmodern, virtuális terekre épülő új világot. Talán éppen ennek zajlik most főpróbája: ez a veszélyes, de inkább ijesztő, legfőképp pedig váratlan járvány-jelenség. Amely egyébként kevéssé egy vírus elleni védekezést, mint inkább minden ízében egy gigantikus világgazdasági átrendeződést vezényel le, a legszélesebb nyilvánossággal államok és világok térdre kényszerítése mellett emelve államok fölé részvénytársaságokat, cégcsoportokat, és pénzügyi konglomerátumokat, a hagyományos globális dominanciákat pedig mind jobban visszaszorítva, új világuralomra törő, domináns, új világrendi birodalmakat felcsillantva jelen történelmünk horizontján. Nagyon is valóságosan: zajlik a történelem!

A gond csak az, hogy a történelmünk még mindig nem írjuk. Amit mi írhatunk, maximum a történetünk a facebookon, és néha pedig leírhatjuk furcsa gondolataink a világról, egy ehhez hasonló, rendhagyó hírportálon.

Jónás Levente