Jelenczki István rendezővel készített interjút Szakács Árpád, az Erdély.ma újságírója. A megjelent írást változtatás nélkül, teljes terjedelmében tesszük közzé.
– Munkásságának visszatérő motívuma a halál, az elmúlás valamelyik formája. Rengeteg filmet forgatott, amelyek ugyancsak emberi vagy nemzeti tragédiáink különböző fejezeteihez tartoznak. Egyik könyvének a címe: Életünk ikercsillaga a Halál. Mindegyik kemény, megrázó téma. Miért választott olyan témákat, amiket a bukás, a gyász felhői vesznek körül?
– Szerintem a halál nem bukás, a halál természetes, sőt felemelő is lehet. Gondoljunk azokra, akik a hazáért, annak a fenn- és megmaradásáért áldozták életüket az évezredek során, nekik köszönhetjük, hogy itt lehetünk. Őseinknek, hőseinknek nem lehetünk elég hálásak.
Miért nem beszélünk az élő halottakról, a szellemi, erkölcsi, lelki, politikai halottakról, akik itt járnak közöttünk, és élik az emberhez méltatlan, látszat életüket. Az is halál. Ha nem tudunk méltón élni, akkor nem tudunk méltón meghalni.
A halálkultúrát nem szabad, és nem lehet összetéveszteni az ölés, a gyilkolás, az embertelen háborúk kegyetlenségeivel. Nem szabad, sőt tilos összekeverni az ölés diktatúrájával, amit nagyon tudatosan sulykolnak belénk a mindenkori háttérhatalom emberei filmen, irodalmon, videójátékokon, az interneten és minden egyéb agymosási fórumon keresztül. Teszik előre megfontoltan, tudatosan, az élet és a Létezés szentsége ellen. Ez nem más, mint az emberiség szakrális hagyománya, kultúrája, műveltsége elleni gyilkossági, felszámolási gyakorlat, a nap 24 óráján keresztül. Ez a folyamat elég régóta tart. Lerombolni mindent, ami az Isten-Természet-Ember csodáját, méltóságát, a szeretet megvalósítását hordozta, hordozza magában.
Én minden alkotásomban a Halált, az elmúlást, a Teremtőhöz való utat mintegy „Tükörként” használtam, használom. Tudunk-e élni, Földre születésünket méltón beteljesítve úgy, hogy azt mondhassuk majd, Uram itt vagyok, megjöttem. Méltó élet, méltó halál.
– Mennyire viselik ezek meg az alkotót? Hiszen dokumentumfilmjein keresztül nemcsak mi nézők éljük át ezeket az eseményeket, hanem azokat éreznie kell magának a rendezőnek is.
– Azon művészek közé sorolom magam, akik csak úgy tudnak alkotni, hogy „azonosulnak” azzal a témával, üggyel, személlyel, amivel, vagy akivel éppen foglalkozik. Természetesen vannak mélységbeli különbségek az egyes alkotások között.
Például a József Attiláról szóló Eszmélet után I-IV. c. filmem készítése alatt úgy tartom, hogy háromszor „meghaltam”. Nem fizikailag, úgy „egyébként”, mert leszállni abba mélységbe, felszállni egy géniusz magasságába, hát az többszöri meghalást, átváltozást jelentett. Én így gondolom.
Vagy itt van a NEM, NEM, SOHA I-IV.” Isten az igaz ügyet nem hagyja el” c. Trianon gyalázatáról készült és elhallgattatott filmem. Gondoljon bele a kedves olvasó: öt éven át azzal foglalkozni, abban élni és alkotni, hogy a nemzetemet, mint Krisztus Urunkat keresztre feszítették, majd harmadnapra feltámadt. Igen, megviseltek, megviselnek.
– Amikor kiválaszt egy témát, milyen szempontok szerint dönt, mit akar azon keresztül megmutatni?
– Nem választok, az jön magától, mintha az egyik „téma” adná a lelkembe a másikat. Visszanézve az elmúlt 45 évre óhatatlanul is kirajzolódik, hogy az Ember és Magyar Haza sorsa, története, megmaradásunk – még akkor is, ha olyan nehezen, de örömteli – kutatása, és bemutatása, ki merem mondani, elhivatottságot, „küldetést” jelez.
Föltárni, mélységeiben és igaz módon megmutatni a nemzet sorsfordulóinak traumáit, tragédiáit úgy, hogy soha ne felejtsük el a magyarság hivatását, a történelmében mind a mai napig jelenlévő szakrális küldetését.
– Azt mondják, ez egy következmények nélküli ország. Nehéz lenne ezzel vitatkozni, hiszen minden erre mutat. Magyarország kifosztói, rablóprivatizátorai ma is jól élnek. Nemzetünk pusztulása szinte megállíthatatlan, hiába hívjuk fel a figyelmet a zsákutcára, nem történik semmi. Nem érzi sokszor hiábavalónak ezt a küzdelmet?
– Igen sokszor érzem. Tudja, sokszor elmondtam, hogy ősz fejjel is szeretek tanulni. Nagyon korán, amikor 17 évesen Bibliám volt a József Attila összes, akkor megtanultam a versein keresztül a Magyar És Mégis erkölcsi magatartását. Ez vezet azóta, és nem kívánok még akkor sem letérni erről az útról, amikor az ellehetetlenítésem már régóta tart, és folyik. Szoktam mondani, hogy az én nem támogatásom rendszerfüggetlen.
– Az elmúlt 11 évben magát nemzetinek nevező kormányzás felel a kultúráért is. Mennyire befolyásolta az ön alkotói kiteljesedését az elmúlt évek támogatási politikája? A nemzetben gondolkodó konzervatív keresztény filmrendezőknek eljött az a várt időszak, amikor nem üldözik a munkásságát?
– A nemzetben gondolkodó konzervatív keresztény filmrendezőknek nincs hely egy szűk elit, egy törpe kisebbség által uralt, és az amerikai hazug lélek- és szellemirtó diktatúrát diktáló filmgyártásban. Ez valóban gyártás, pénzgyártás, ennek semmi a köze a magyar hiteles, igaz történelemhez, a magyar hagyományhoz és szerves műveltséghez, semmi köze a Szent Korona országához, Mária országához.
– Múlt évben volt Magyarország legnagyobb tragédiájának 100. évfordulója. Azt gondolhattuk volna, ez megihleti a filmesek kreativitását, de szinte semmi nem készült. Az ön Trianon filmje kivétel. Mennyivel támogatta a kulturális kormányzat ezt a munkáját?
– Nem támogatta. 2018-ban, az akkor még létező Média Mecenatúra keretein belül működő Ember Juditról elnevezett kollégiumhoz pályáztam a NEM, NEM, SOHA (Per újrafelvétel) munkacímű szinopszisommal. A filmtervem nem nyert támogatást, elutasították. Akkor volt egy majdnem két éven át tartó légüres tér azon filmek támogatásában, amelyek nem a játékfilm kategóriájába tartoztak. Ilyen volt a dokumentumfilm, a kísérleti film, a kisjátékfilm, valamint a tudományos és ismeretterjesztő film.
A magyar filmes szakma egy jelentős részét ellehetetlenítették. Nem volt tiltakozás, nem volt tüntetés, nem volt jogtalan intézményelfoglalás. 2020-ban megvalósult az egyablakos rendszer, amely meggyőződésem szerint a filmszakma több mint kétharmadának súlyosan hátrányos. Látható, egy szűk csoport uralja a magyar filmszakmát. Visszatérve az én filmem anyagi hátteréhez. Négy magánszemély támogatásából, összesen 6 millió forintból és jelentős önerőből készült el a négyrészes, hat óra 10 perces dokumentumfilmem!
A stáb: sofőr, taxis, titkár, pénztáros, felvételvezető, gyártásvezető, rendező asszisztens, vágó asszisztens, szkennelő, fotós, inzert operatőr, kutató, riporter, zenei szerkesztő, természeti vágóképnél operatőr, harangozó, szerkesztő, producer, rendező = Jelenczki István.
Ennek, az általam elvégzett munkának a díjazása minimálisan 30 millió Ft lenne. Ebben az összegben nincsenek benne a fotóim, a képzőművészeti alkotásaim, és az általam készített filmek felhasználási jogdíjai, amelyeket beépítettem a filmbe!
Hát így „nem lehet” – és csak így „lehetett” filmet készítenem a magyar nemzet legnagyobb tragédiájáról.
Tény, hogy 2020-ban Hosszú Katinka portréfilmjére van 567 millió, ahogyan Orbán Balázs portréfilmjére is van 300 millió! Igaz, ezeket a filmeket a fent említett Nemzeti Filmalap támogatta.
Egy biztos, ha Jelenczki készíteni akar egy TRIANON-filmet, arra nincs egy forint sem!
Tudnia kell a kedves olvasónak, hogy a László Gyuláról készült portréfilmem, az Áldom a Teremtőt I-II. 15 millió forintból valósult meg. László Gyula Erdélyben, Székelyföldön született, Kőhalmon. Régészeti kutatásaival múlhatatlan érdemeket szerzett a magyar őstörténet feltárásában. Orbán Balázs pedig székelyföldi író, néprajzi gyűjtő, magyar országgyűlési képviselő volt (1829-1890). Természetesen legyen Orbán Balázs film, de egy kisjátékfilmre elegendő pénzből portréfilmet készíteni, az mégis csak aránytévesztés. 15 millió aránylik 300 millióhoz. 300 millió aránylik az 567 millióhoz. Két személy aránylik Trianonhoz!
– A világjárványnak nevezett események az életünket soha nem látott módon korlátozták. Az ön filmjével kapcsolatban is elmaradtak az országos körutak, amelyen a közönség is megismerhette volna az alkotást. Esetleg valamelyik tévécsatornának nem ajánlotta fel az alkotás bemutatását?
– Az M5 csatorna igazgatójának adtam át személyesen egy megtekintő kópiát. Rá egy hónapra kaptam egy levelet, amelyben elismerését fejezte ki a filmem iránt. Leírta azt is ő szeretné bemutatni, de a végső döntést nem ő hozza meg. Eltelt három hónap, jött egy furcsa levél, ami olyan feltételeket fogalmazott, hogy aki egy kicsit is ért a filmkészítéshez, ilyet soha le nem ír. Ha csak nem „jó kis bolsi módra” pontosan ezért állít olyan helyzetet, amit lehetetlen teljesíteni. Régi több ezer éves működés, a bolsik csak újra élesztették. Már ebből a levélből én tudtam, hogy ilyen véletlen nincs, bizonyos voltam, a filmemet letiltották. Először üzenetként hiteles személytől kaptam a hírt, a „megérzésem” pontos volt. Március elején levélben kérdeztem meg ki és miért tiltotta le a filmemet.
A válaszlevélből idézek „…a jelenlegi, túlhiszterizált közegben nem lenne szerencsés a változatlan formában történő vetítése…” Mindezt tették TRIANON gyalázatának 100-101. évfordulóján.
Az alábbi idézet a napokban megírt nyílt levelem egyik részlete.
„Akik úgy döntöttek, hogy a „jelenlegi túlhiszterizált közegben” nem vetítik le a filmemet, azok arról döntöttek, hogy a Kárpát-Haza társadalma ne tudja meg TRIANON gyalázatának igaz történetét, és azt a megtartó hitet, cselekvő élni-akarást, amit jelentett a Magyar feltámadás. (A IV. rész címe Magyar feltámadás). Ezzel a döntésükkel a nemzet azon részét fosztották, fosztják meg, akik még képesek nemzetben, magyarságban gondolkodni, érezni és cselekvő tetteikkel azt bizonyítani. Ezt nem venni észre, az nem más, mint a kívülről-belülről jól előkészített ködrendszerben elveszíteni az éles látást. Sajnálom, hogy nem távlatokban gondolkoztak, és döntöttek.”
– Ha a mai életünkben ez a helyzet, mit várhatunk a jövőtől?
– Tudomásul kell vennünk, végvári vitézek lettünk, vagyunk, már akik még vagyunk. Ebben a totális emberiség ellenes biológiai, szellemi, lelki háborúban remélem, nem ez lesz az utolsó ütközet, még akkor is, ha úgy látom, az esélyeink nem hogy erősödnének, ha nem gyengülnek. És mégis… Én hiszek a magyarság még mindig meglévő és élő szakrális erejében. Én hiszek Égi Királynőnk és a Szent Korona megtartó erejében, és tudom, hogy a személyes cselekvő életünket beteljesítő áldozat nélkülözhetetlen a meg-és fennmaradásunkban. Akarom.
(Borítókép: Magyar Nemzet)
