„A cigányoknak hősöket kell adnunk, így majd megnő az elköteleződésük Magyarország irányába.” Szépen csengő gondolat. Hogy kiötlőjét őszinte jó szándék, kóros megfelelési kényszer, vagy egyszerűen csak a szereplési vágy vezérelte, azt csak ő tudhatja. Az indíték legalább annyira lényegtelen, mint a kiötlő személye.
Maga a kérdés azonban megér egy kis elmélkedést. Felvetődik a kérdés: A cigány hősök napja valóban a magyar haza iránti elköteleződést erősítené meg a cigányokban?
Az Osztrák örökösödési háborúban a magyar rendek Mária Terézia mellé álltak, a magyar huszárok együtt harcoltak az osztrákokkal a poroszok ellen. Az első világháborúban hős magyar katonák vére folyt, megint csak a Habsburg birodalom oldalán. Ám azontúl, hogy mellünket fűti a büszkeség minden magyar diadal kapcsán, hőseink emlékének felidézése valóban növelné elköteleződésünk a Habsburgok, vagy akár az Osztrák-Magyar Monarchia iránt?
De akár vehetnénk példának a velünk élő nemzetiségeket, kikkel évszázados múlt és történelem kötött össze. Vajon egy szerb magának érezte Damjanich János aradi vértanút? Esetleg egy horvátnak jelent-e bármit Knezić Károly neve? Hősök, akik idegenként velünk együtt harcoltak az országunkért. Ők lennének az integráció kulcsai?
Ha már a nemzetiségek…
Magyarország számtalanszor bebizonyította, képtelen tanulni történelemből, ezért rendre az ismétlés hibájába esik. Említsük csak ismét a dualizmust, mikor Európában is ritkaságszámba menő jogokat biztosítottunk a velünk élő nemzetiségeknek.
Magyar pénzen taníttatta őket a magyar állam pusztán azért, hogy aztán ők „hálából” a függetlenségi törekvések megalkotói, majd szellemi vezetői legyenek. Pedig az elgondolás akkor is szép volt: Az oktatás és a szocializáció révén majd magyarrá válnak, és együtt fogjuk építeni a közös hazát. A liberális doktrína, mint mindig, ezúttal se állta ki a valóság próbáját. De legalább papíron szépen mutatott…
Bő száz évvel később ismét készen állunk megismételni a történelmet. Magyar adófizetők pénzén megint kineveltük egy velünk élő kisebbség értelmiségét, hogy aztán létrejöjjön egy olyan vezetői réteg, amely máris megkezdte szervezkedését. Igaz, ezúttal „csak” négy megyét szeretnének kiszakítani hazánkból, de az analógia kísérteties.
És itt merül fel az eredeti kérdés: Vajon, ha „hősöket” adnánk a cigányoknak, akik mondjuk 1848-ban a Habsburgok ellen harcoltak, esetleg 1956-ban a megszálló szovjet erőkkel szemben ragadtak fegyvert, akkor a cigányság jelentős részében hogyan maradnának meg ezek az alakok? Tényleg ettől éreznék magukénak hazánkat és történelmünket? Vagy sokkalta inkább látnák benne az erőt, a lehetőség, hogy „igenis a cigányság is képes harcolni a szabadságért”? Ma, amikor a cigányság körében megjelentek a szeparatista gondolatok, biztosan a legfőbb feladatunk lenne ehhez „szellemi elődöket” szolgáltatni?
Ez a szeparatista, cigány értelmiségi réteg az, amely az esetleg előkerülő cigány „hősöket” a maga kényére-kedvére alakítgathatná, hogy azok lénye a saját államellenes törekvéseiket szolgálja. Hiszen a történelemben nem az számít, mi történt valójában, sokkal fontosabb, hogy a társadalom „közös emlékezetében” miként él egy-egy adott esemény vagy személy emlékképe.
Lehet Che Guevara egy vérengző forradalmár, a nyugati emberek számára mégis ő jelenti a „ rendíthetetlen szabadságharcost”. Nem számít, mit tett valójában Nelson Mandela, ha a közgondolkodásban ő az „egyenlőség” és „szabadság” eszményképe, az „egyenjogú” és „igazságos” afrikai állam megteremtője…
Ezek fényében tegyük hát fel a kérdést: biztosan muníciót akarunk adni a cigányoknak (valós, vagy mondvacsinált hősök képében), hogy abból megteremtsék a maguk Martin Luther Kingjeit és Malcolm X-eit?
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
