Zuzana Falathová tavaly decemberben beszélt a lapunknak arról, milyen hatással volt rá magyar gyökerekkel is rendelkező szlovákként, amikor rájött, hogy az iskolában magyarellenes történelmi hazugságokkal tömték a fejét, és rádöbbent, hogy a szlovákság zöme, s még szakmabelijei is teljesen rabjai ezeknek a nemzeti mítoszoknak. Zuzana – vagy ahogy azóta bemutatkozik: Zsuzsi – az interjú után a pozsonyi városi múzeum közkedvelt kollégájából ellenség, ifjú tehetségből hazaáruló lett a szemükben, mígnem egy napon ott várta az igazgató, kezében az előre megírt felmondásával – írja a Magyar Hírlap, a fiatal muzeológus az alább közölt új interjúban beszélt először csaknem egyéves kálváriájáról.
– Rendkívül bátor interjút adott nekünk tavaly decemberben. Úgy is váltunk el: csak nehogy baja essék miatta.
– Hát esett. De kezdem az elején: megjelent az interjú, aztán Zolo Mikes az Aktuality.sk oldalon – ez az egyik legolvasottabb szlovák hírportál – az egész mondanivalómat kiforgatta, politikai kontextusba helyezte, belőlem pedig tulajdonképpen magyar sovinisztát gyártott. Mivel a felvidéki szlovákok zöme nem tud magyarul, csak ezzel a verzióval találkozott, és egyből el is hitte, amit ott olvasott. S mint később láttam egy cikkében, ez nem véletlen félrefordítás, hanem szándékos rosszhiszeműség volt a részéről. Az, hogy Mikes éppen a múzeumra vonatkozó kritikáimat emelte ki, külön megnehezítette később a szakmai életemet.
– Kicsit tartottunk tőle, hogy azonnal elbocsátják, de végül ez akkor nem történt meg.
– Nem, mert az igazgató úr éppen kórházban volt, és bár szóban egyből beígérte, hogy ki fog rúgni, aztán látta a médiavisszhangot, és inkább visszavonta a dolgot, mert tartott a botránytól. Aztán azt mondta, hogy várja a felmondásomat, de én végeztem tovább a munkám, hiszen éppen a közepén voltam egy múzeumi projektnek. Úgy nézett ki, hogy lassan elül a dolog, noha a múzeumban hirtelen elfogyott körülöttem a levegő: mindenki nekem esett bent, összevesztek velem, elhordtak mindenfélének, aztán pedig kiközösítettek. A harmincöt kollégából, akikkel együtt dolgoztam, egy kezemen meg tudom számolni azokat, akinek volt hozzám egy jó szava. Így dolgoztam az elmúlt majdnem egy évben. Prominens emberek, ismert történészek is nekem estek, például a köztiszteletben álló kutató, Ferdinand Vrábel is kioktatott történelemből. Elviselhetetlen volt a nyomás.
– Volt azért olyan, aki kiállt maga mellett?
– Néhány kolléga, igen.
– Volt, aki nyilvánosan is megtette ezt?
– Azt már senki nem merte megkockáztatni. Tulajdonképpen az az érzésem, hogy a többség megpróbált kiutálni, hogy magamtól mondjak fel. Pszichés nyomás alatt tartottak, levegőnek néztek, a munkaügyeken kívül nem is beszélt velem senki, senki nem bízott már bennem, úgy néztek rám, mint egy idegen ügynökre. Később azért kicsit javult ez a helyzet, és érdekes módon, amióta kirúgtak, már mindenki mosolyog rám. De ennél sokkal rosszabb volt, amikor teljesen kívülálló emberek fenyegettek, a halálomat kívánták, meg ilyesmik.
– A halálát?
– Igen. Miután megjelent a Mikes-féle cikk, mindenféle vadidegen emberek írtak leveleket és kommenteket, meg hívogattak, hogy meg kellene gyilkolni és bedobni a Dunába, ez volt a legkeményebb, de sokak szerint az lett volna a minimum, hogy kirúgjanak vagy kitoloncoljanak. Olyan is volt, aki a híresen jó szlovák–magyar viszony tönkretételével vádolt, de történelemleckéket is kaptam az ezeréves magyar elnyomásról. A szlovákok kilencvenkilenc százaléka ezt el is hiszi, pedig, ha ezer évig elnyomtak volna egy ilyen kis nemzetet, az egyszerűen eltűnt volna. Azt is sokan hiszik, hogy nem volt kitelepítés 1946–47-ben, sőt, csak pár évvel korábban telepítette be Horthy Miklós ide a magyarokat, de erről már a múltkor beszéltem.
– Sokan fenyegették? Tett egyébként feljelentést?
– Több száz ilyen levelet meg kommentet kaptam, és nem, nem tettem. Utólag már kicsit bánom, ahogy azt is, hogy nem fordítottam le szlovákra az interjúnkat, és a szlovákok így csak a Mikes-féle kiforgatott verziót ismerhették meg. Rendkívül megterhelő volt, hogy kívülről és belülről is támadtak egyszerre. Egyébként voltam szerelmes kis hülye, voltam magyar ügynök, Soros-ügynök, és még sok egyéb is szerintük.
– A múzeum, a magyar állam, Soros… nem tudom, hogy bírja ezt a sok munkát, de legalább, gondolom, jól is keres vele!
– Az biztos! (nevet) Komolyra fordítva a szót: az a helyzet, hogy mivel karácsony előtt rúgtak ki, még az év végi prémiumomat sem kapom meg a múzeumtól az amúgy sem fényes muzeológusfizetésem mellé.
– Maga a kirúgás egyébként hogyan történt?
– Suttogták a folyosón, hogy ez következik, aztán miután az igazgató rájött, hogy tudom, behívott magához, közölte, hogy útjaink elválnak, mert nem teljesítettem az elvárásait. Amikor rákérdeztem, mik voltak azok, kitérő válaszokat adott, csak azt hajtogatta, hogy nem az interjú miatt, nem az interjú miatt. Még azzal is megfenyegetett, hogyha mindezt nyilvánosságra hozom, akkor neki is van valami a tarsolyában. Először azt mondta, hogy megszűnt a pozícióm – a törvényi előírások miatt nem rakhatott ki csak úgy – mehettem volna teremőrnek, ásatási segédmunkásnak, vagy lehettem volna lektor, ami nálunk gyakorlatilag az idegenvezető. Én viszont muzeológus vagyok, nem véletlenül tanultam ezt, nyilván tudták is, hogy visszautasítom majd a lefokozást. Aztán előhúzta a felmondásomat.
– És aláírta?
– Igen. Nagyon erős volt a nyomás és egyszersmind nagyon sértett is a dolog, hiszen az interjúügy óta kifejezetten igyekeztem még precízebben és jobban dolgozni, hogy ne tudjanak belém kötni. Úgy éreztem magam, mint a kommunizmusban, amikor azt csináltak az emberrel, amit akartak, például kirúghatták a nézetei miatt. Közben folyamatosan győzködtek róla, hogy igazából a munkámmal elégedetlenek – a közvetlen főnököm persze visszaigazolta, hogy természetesen a véleményem miatt rúgtak ki. Még rosszabb volt a helyzet, mint amikor az interjút megelőzően álltam ki a történelmi tények mellett, sokan teljesen elfordultak tőlem, amikor tettekre akartam váltani a szavakat.
– Például?
– Például, amikor a múzeumban szerettem volna német és magyar feliratokat is a tárgyakhoz, hiszen mégiscsak az ő adományaikból alapították a múzeumot. Ezt az igazgató azzal hárította el, hogy Magyarországon sincsenek kiírva a dolgok szlovákul – nos, ez nem igaz, a budapesti Nemzeti Múzeumban a Seuso-kincseknél és az esztergomi püspöki kincstárnál személyesen láttam a szlovák brosúrát és tárgyleírásokat. Továbbá, Magyarország számos múzeumában találhatók szlovák nyelvű tárgyleírások is. Aztán azzal jött az igazgató, hogy nem férne ki annyi nyelven, és még az sem hatotta meg, amikor azzal érveltem, hogy több látogató jönne. Ilyenkor mintha megfeledkezne arról, hogy amúgy mindenhol a multikulturális városról beszél, meg hogy Pozsony mindig háromnyelvű volt. Ez amúgy nem igaz, korábban német és magyar nyelvű volt. De ez a kettős mérce nagyon jellemző a szlovák közéletre, a médiára különösen, hiszen emlékezhetünk, amikor a magyarok, egyébként igen helytelen módon, kifütyülték a szlovák himnuszt Budapesten szeptemberben az Eb-selejtező meccsen, azzal tele volt a szlovák sajtó, de amikor nem sokkal korábban a szlovákok tették ugyanezt Nagyszombatban, arról senki nem írt. A lapok közül, amelyek engem pocskondiáztak, csak a pozsonyi újság, a Bratislavske Noviny vette a fáradtságot, hogy engem is megkeressen, igaz, aztán leközöltek egy olvasói levelet, mely szerint el kellene ítélni engem hazaárulásért. A Matica Slovenská által kiadott Szlovák Nemzeti Újságban meg lehülyéztek, és azt sem átallották leírni, hogy egyetlen magyart sem üldöztek el a Benes-dekrétumok alapján, a hetvenezer kitelepített magyar pedig egy újkori magyar mítosz.
– A magyarok egyébként mit szóltak a ténykedéséhez?
– Rengeteg támogató üzenetet kaptam, ezúton meg is szeretném köszönni nekik, hogy lényegében ők tartották bennem a lelket. Néhány szlovák is akadt, aki elgondolkodott a dolgokon, sőt írt egy szlovák nő is, akinek az apja a kitelepítési bizottságnak dolgozott Budapesten, de végül kizárták, mert túl humánus volt. Ő azt is kifejtette, hogy csodálkozik, hogy jöhet ennyi durva indulat a szlovákoktól egy olyan dologban, ahol ráadásul a magyarok az áldozatok. Azt is láttam, hogy sokként érte a szlovákokat, hogy valaki egyáltalán pozitívan nyilatkozott a magyarokról, és hozzá mert nyúlni a nemzeti tabukhoz. A szlovákok nem is tekintik magukénak az ezer közös évet, csak a legutóbbi százat, azért pusztítanak el sok muzeális tárgyat, meg szlovákosítják el nagy magyar és német történelmi személyiségek neveit, mert az mind erre az évezredre emlékezteti őket.
– Az optimisták úgy vélik, idővel ez változhat.
– Sokan azt hittük, hogy már nincs így, de pont az én esetem mutatja, hogy még sokkal rosszabb a két nemzet közötti viszony, mint gondoljuk, és főleg a szlovákok részéről erős ez a dolog. Ahelyett, hogy az impériumváltás vagy Trianon centenáriuma alkalmából megindult volna valami értelmes párbeszéd – esetleg az én interjúm nyomán –, semmi ilyenre nincs példa, még a német–magyar alapítású múzeum fennállásának százötvenedik évfordulójára sem hívtak meg senkit Magyarországról. Pedig ezek az évek azok, amikor gesztusokat tehetnénk egymás felé – és bizony a szlovákoknak kellene többet tenniük, mert ők élnek álomvilágban. Én magam is azért álltam bele ebbe a pofonba, mert hiszek benne, hogy ennek előbb-utóbb eljön az ideje.
– Ezek után nem kérdezem meg, hogy megbánta-e ezt az egészet, de mihez kezd most?
– Nem tudom. Jelenleg a felmondási időmet töltöm, de az igazgató azt mondta, hogy leírtam magam ezekben a körökben, hogy soha többet nem dolgozhatok majd a szakmámban. Remélem, hogy ez nem lesz mindig így, és tényleg eljön az idő, amikor már nem kell Szlovákiában attól tartani, hogy az embernek derékba törik a karrierjét, ha rámutat nyilvánvaló történelmi tényekre.
(Fotó: MH/Hegedüs Róbert)
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
