Az utolsó immunsejt

Hatalmas népszerűségnek örvendenek manapság a különböző motivációs tréningek, könyvek, előadások, melyek segítségével az emberek az életüket igyekeznek sikeresebbé, boldogabbá tenni. Jelen írás is tulajdonképpen az előbbiekhez hasonló céllal, a motiválás szándékával született. Annyi különbséggel, hogy nem csak úgy általában, az egyéni boldogulást keresőkhöz kíván szólni, hanem kifejezetten azokhoz, akik nemzeti, jobboldali alapon, tevékenyen foglalkoznak közéleti kérdésekkel. Éspedig azért, hogy megpróbáljon eloszlatni bizonyos képzeteket, melyek akadályokat gördíthetnek mindazok elé, akik ezt az utat eredményesen akarják bejárni, illetve nem titkoltan lelkesíteni, aktivitásra ösztönözni is szeretné a kedves Olvasót.

Az indok, amiért e téma kifejtését aktuálisnak és szükségesnek érezzük, nem más, minthogy egyre-másra tapasztaljuk hazafias körökben, hogy rengeteg tisztességes szándékú, jó képességű ember reked meg a téves, túlzó, nem reális elvárások csapdájában. Nevezetesen arra kívánunk rávilágítani, hogy sokan valamiféle eszményi, ideálisnak gondolt állapotok eljövetelére várnak, saját aktivitásuk kifejtését vagy fokozását ezek megvalósulásához kötik. Illetve, ha szembesülnek a kijózanító realitásokkal, gyakorta csalódottá, megkeseredetté, passzívvá válnak, feladják a „harcot”. Márpedig, bármennyire is közhelyes, de le kell szögeznünk: ilyen értelemben a körülmények soha nem lesznek ideálisak. Konkrét esetünkben ez azt jelenti, hogy soha nem lesz egyetlen, mindannyiunk szemében makulátlan és tökéletes vezető, párt, mozgalom, hírportál, hibátlan magyar közösségi oldal vagy bármi egyéb sem, amit magasztosnak vélt céljaink megvalósításához szükségesnek tartanánk. Főként nem azonnal és „konyhakészen”!

Fel kell nőnünk annak belátásához és elviseléséhez is, hogy hiú ábránd olyan idők eljövetelében bízni, amikor már egyáltalán nem bukkannak fel a nemzeti szervezetek környékén gyenge jellemű, megbízhatatlan, összeférhetetlen alakok; nem keverednek sorainkba elvtelen megélhetési politikusok, szerencsevadászok, ügynökök; nem rontják többé a társadalmi megítélésünket feltűnési mániában szenvedők, gyakorló elmebetegek, „átoksori kísértetek”.

Borítékolhatóan nem virrad ránk az a nap sem, amikor nem kell többé keményen megdolgozni a jobb körülményekért, hatékonyabb eszközökért, nagyobb erőforrásokért; amikor a hiteles, elvhű embereknek nem kell már megküzdeniük a becstelen törtetőkkel, a különböző belső konfliktusokkal vagy a kívülről érkező, ártó szándékokkal.

Érdemes leszámolnunk azzal, a köreinkre igencsak jellemző, kifejezetten önsorsrontó beidegződéssel is, hogy lelkes amatőrök által, önerőből, szerény forrásokból, kemény ellenszélben létrehozott és fenntartott szervezeteket, intézményeket, médiákat, rendezvényeket és egyebeket látva, reflexből fanyalgásba, lesajnáló zsűrizésbe kezdünk. Nem is szólva arról a szemléletről, amikor az efféle „produktumokat” olyanokkal hasonlítjuk össze, melyeket professzionális feltételek mellett, hatalmas anyagi forrásokból, nemhogy ellenszélben, de a fennálló világrenddel és az uralkodó hatalmi elitek narratíváival, érdekeivel tökéletes összhangban, azokat kiszolgálva működtetnek. Ez a megközelítés törvényszerűen csalódást okoz, a lelkesedés csökkenését vagy elvesztését eredményezi. Miközben számos értékes és életképes kezdeményezés létezik és születik, melyek éppen a mi segítségünkkel, aktív közreműködésünkkel, a hozzáadott munkánk és támogatásunk révén érhetnék el az általunk elképzelt – és hiányolt! – nívót. Rögzítenünk kell tehát a magunk számára: kishitűségből, negativitásból valószínűleg még soha nem születtek nagyszerű dolgok. Annál inkább lelkesedésből, önzetlen áldozathozatalból, elszánt, kitartó, céltudatos munkából.

A nemzeti oldalon eltöltött évek, évtizedek alatt az ember megtapasztalja, hogy igazából csak kétféle hozzáállás visz előre: az egyik, amikor valaki azzal kezdi, hogy ehhez és ehhez értek, ennyi és ennyi pénzt, szabadidőt, miegymást tudok áldozni erre; hol, kinek és miben tudok segíteni, hová álljak be? A másik lehetőség, ha valaki úgy érzi: ő tudná jobban, hatékonyabban, hitelesebben is csinálni mint az eddigiek, ezért létrehoz valami újat. Maga áll az élre és bebizonyítja, hogy az elképzelései életképesek, erről meggyőz másokat is, akiket lelkesít, aktivitásra sarkall, maga mellé állít. Más út nemigen létezik, a partvonalról nem lehet gólt rúgni.

Sokszor előfordul, hogy az egyik-másik szervezet, intézmény felépítése és működése nem olyan, amilyennek az ember ideálisan elképzelné. De ott és akkor az van, azt a „biciklit” tudjuk „tekerni”, amelyik adott helyzetben rendelkezésre áll, mert ha nem is hibátlan, de általa juthatunk közelebb a céljainkhoz. Természetesen lehet és kell is rajta dolgozni, hogy jobb legyen, vagy ha szükséges, legyen akár jobb is helyette. (Az adott formákhoz, eszközökhöz túlzottan ragaszkodni egyébként sem célszerű, hiszen elhasználódhatnak, tönkremehetnek, meghamisíthatják azokat, de a lényegi, belső tartalmak, nemes eszmék, helyes célok, melyeknek hordozására hivatottak – romolhatatlanok.) Viszont ezt csak részvétellel, aktivitással, felelősségvállalással, munkával, harccal lehet elérni. A dolgok ugyanis „maguktól” ritkán alakulnak jól. Sőt! Jellemző, hogy inkább alászálló pályára állnak, negatív irányba gravitálnak, ha kivonjuk magunkat az események irányításából. Hiszen az elejtett kő is lezuhan, ahhoz tudatos erőkifejtés szükséges, hogy messzire szálljon és eltalálja, amit célba vettünk.

Ne várja tehát senki, hogy valaha is eljön, egyáltalán eljöhet, majd egy olyan helyzet, amikor eszményi és komfortos viszonyok között, minden kockázat és kellemetlenség vállalása nélkül, készen kapott, tökéletesen működő eszköztárral, csak a számára szimpatikus, megbízható emberekkel tud közéleti tevékenységet kifejteni. Aki erre vár, önként adja ki saját kezéből a lehetőségét annak is, hogy a legtöbbet mégiscsak megtegye, ami adott helyzetben megtehető. Mert nem lehet mindig mindent megtenni, de ami lehetséges, azt mindig érdemes és szükséges is, hogy megcselekedjük. Egyrészt saját magunkért, hogy tiszta lelkiismerettel mondhassuk: nem rajtunk múlt, bárhogy is alakuljanak a dolgok, mi kihoztuk magunkból és a lehetőségekből a legtöbbet. Másfelől azért is ajánlatos a lehető legjobbat nyújtanunk mindenkor, mert egyszerű földi halandókként nem láthatjuk előre, hogy a még oly sikertelennek tűnő tetteink is milyen pozitív eredményre vezethetnek hosszútávon, ha minden körülmények között kitartóan és a legjobb tudásunk szerint cselekszünk. Már csak azért is ildomos, ha önmagunkat ráneveljük az ilyesfajta hozzáállásra, mert sajnos jelenleg olyan időket élünk, amikor megmondóból sok van, megcsinálóból viszont kevés. Manapság a saját tétlenségüket megideologizálók, az önkéntes zsűrizők és örökös fanyalgók, a mindenben és mindenkiben csalódni akarók, a notórius negatívok sokaságát láthatjuk, bármerre nézünk. Míg azokat sokszor úgy kell összevadászni, akiknek tehetségük, hitük, akaratuk is van, és reális elképzeléseik, melyeket képesek tettekre váltani.

Azt mondják, az a baj a világgal, hogy a buta emberek mindenben holtbiztosak, míg az okosak tele vannak bizonytalansággal. Ezzel párhuzamosan az is kijelenthető: legalább ugyanekkora – ha nem nagyobb – baj, hogy a jók pedig gyakorta hajlamosak a tétlenségre, arra, hogy „udvariasságból”, sértettségből, kishitűségből maguk elé engedjék a becstelen, gátlástalan, önző, rossz szándékú embereket. Az is gyakori probléma szokott lenni errefelé, hogy tisztességes, tehetséges emberek nagy elánnal vetik magukat a munkába és küzdelembe, azonban túl hamar feladják. Nem látván be, hogy néhány hónap, egy-két éve az efféle építkezésben sokszor arra elég, hogy az alapokat lefektessék.

Bár az indián közmondások hazai szakértője kétségtelenül Orbán Viktor miniszterelnök úr, akinek semmiképp sem szeretnénk a babérjaira törni e téren, azért hadd idézzünk most ide, gondolatmenetünk zárásához közeledvén, egy – állítólag – indián mondást (a motivációs írásokhoz egyébként is kitűnően illenek az efféle filléres bölcsességek), mely a következőképp szól:

„A világban két farkas viaskodik, a jó és a rossz farkasa. Az fog győzni közülük, amelyiket tápláljuk.”

A mondás üzenete egyszerű és világos: a személyes felelősségünk vállalása, az aktív, kitartó részvételünk az események alakításában megkerülhetetlen, döntő jelentőségű. A változásnak, melyet a világban tapasztalni szeretnénk, nekünk is részeseivé kell válnunk. Legyünk tehát elszántak, kitartóak, őrizzük meg a lelkesedésünket, és ha néha úgy érezzük, hogy hiábavaló, amit teszünk, jusson eszünkbe: ha az egész testet megtámadta is a rákos burjánzás, ha minden szervet megfertőztek már a kórokozók, az utolsó immunsejtek akkor is a végsőkig küzdenek az eredeti, normális és rendezett állapot, vagyis az egészség helyreállításáért. A jelenlegi világban szétnézve pedig nem nehéz belátni: a társadalom utolsó immunsejtjei Mi vagyunk.

(Pintér Tibor)