A modernkori történelemoktatással az az egyik legnagyobb baj, hogy teljesen „kiveszi az embert” a képletből. Unalmas, száraz órákon meg kell tanulnunk a fontosabb alakok neveit, meg rengeteg évszámot, amit aztán néhány évig folyamat visszakérdeznek, majd az iskolát elvégezve egyiknek se vesszük többé hasznát. A középiskolát/egyetemet elhagyva éppen annyira nem értjük a történelmet, mint mikor beléptünk annak kapuján. Pontosan: nem értjük. Mert a történelmet nem bemagolni kell, hanem megérteni. Mert vajon mi a fontosabb? Hogy „álmunkból felkeltve” is el tudjuk mondani, mikor volt Eger ostroma, a török kiverése, vagy pedig megérteni, erre miért volt szükség, milyen folyamatok vezettek idáig, és milyen következményekkel jártak a sorsfordító események? Esetleg elmagyarázni, mit kellett volna máshogy csinálnunk annak érdekében, hogy elkerüljünk egy-egy kedvezőtlen eseményt. Mert a történelem nem csak úgy megtörtént; ugyan olyan emberek alakították, mint mi. Emberi döntések befolyásolták, kiemelkedő alakok formálták. Ahogyan ők képesek voltak befolyásolni a történelem kerekét, úgy lennénk azok mi is – írja véleménycikkében Gyebnár Dávid. Alább a folytatás.
Ez a fajta történelemoktatás természetesen a jelenlegi garnitúrával sohasem valósulhat meg, hiszen akkor óhatatlanul eljutnánk odáig, hogy a második világháború kapcsán is megkérdőjeleződne a győztesek előre legyártott narratívája, és a dogmaként védett meséik kártyavárként omlanának össze.
Hiszen az általuk írt történelem célja nem a valóság közlése, hanem az érzelmekre apalozott, irracionális gyűlölet és elutasítás kialakítása. Jelen sorok írója jóval a rendszerváltásnak csúfolt színjáték után járt (egy vidéki) általánosiskolába, mégis azt tanulta az erősen filoszemita, szélsőliberális történelemtanárától, hogy „gonosz” és „vérszomjas” nácik „világuralomra törtek”, hatalomra jutásuk pillanatától világháborúra készültek, melynek elsődleges célja a „genocídium” volt.
Noha ez így felnőtt fejjel elolvasva inkább röhejesnek hangzik, ha 12-14 éveseknek hosszú órákon keresztül verik ezeket a fejébe, majd megnézetnek velük 3-5 „sokkoló holokauszt filmet”, ahol az erre fogékonyak kisírhatják a szemüket is az „esztelen brutalitáson”, majd a rendkívül propagandasztikusan ábrázolt képsorok után egyként kiálthatja fel az osztály „soha többé!” – az olyan nyomot hagy a gyermekek lelkében, melynek következtében később is makacs elutasítással állnak az adott témához, vagy teljesen érthetetlenül heves gyűlöletet vált ki belőlük már csak az adott ideológia említése is. Nem véletlen, hogy az oltatlanok diszkriminálása idején is sárgacsillaggal példálóztak néhányan. Nem értették a különbséget, mert nem tanították meg nekik annak idején, mi miért történt, csak a „diszkrimináció” tényét észlelték, mely által párhuzamot vonhattak. (Jó, hogy nem Gyurcsány Ferenchez hasonlóan „Én is cigány vagyok” táblával a nyakukban mászkáltak…)
Németország(?) kirobbantotta a második világháborút
1939. szeptember 1-jén megindult a német hadsereg támadása Lengyelország ellen, mellyel Németország kirobbantotta a második világháborút – tanítják nekünk. De vajon tényleg ennyi lenne? Vajon tényleg a német vezetés „világhódító törekvései” és „őrült hatalomvágya” vezetett a második világégéshez? A győztesek által írt történelemben mindenképpen.
Viktor Szuvorov egykori szovjet hírszerző saját országa forrásaira alapozva (melyet A jégtörő című könyvében foglalt össze) egyértelműen azon a véleményen van, hogy valójában a Szovjetunió robbantotta ki a háborút, mely végén nevető harmadikként Sztálin le akarta rohanni egész Európát. Szuvorov rengeteg igazságot ír, ám arról nem beszél, a szövetségesek asszisztálása nélkül Sztálin terve sem sikerülhetett volna.
Meglátásom szerint a harmadik elmélet a helytálló, melyet Ferdinand Foch marsall foglalt össze a legtalálóbban, mikor az újságíróknak a következőket nyilatkozta az első világháborút követően:
Ez nem béke. Ez fegyverszünet húsz évre.
A győztesek az első világháborút lezáró békediktátumokkal szándékosan úgy alakították a határokat, hogy azok később is komoly konfliktus tárgyát képezzék, és ellenségeskedést szítsanak Európa népei között, hiszen ezt diktálták érdekeik.
A lengyel – német viszony a háború előtt
Az egykori Poroszország részét képező Königsberget elvágták Németországtól, s német lakta területeket csatoltak az újjászülető Lengyelországhoz. Egyértelmű volt, egy valamirevaló német kormány ezt nem hagyhatja annyiban. Arról azonban már nem szól a fáma:
a németek nem kezelték kezdetektől fogva ellenségként a lengyeleket.
És ez nem a weimari szégyen évtizedére vonatkozik, hanem a nemzetiszocialisták győzelme utáni időkre. A Harmadik Birodalom vezetője ugyanis tisztelte a Lengyel Köztársaság elnökét, Józef Piłsudski marsallt, aki 1920-ban tönkreverte a Vörös Hadsereget, és megállította a szovjet előrenyomulást Európában.
Ezen tisztelet jegyében német kezdeményezésre 1934-ben megkötötték a német-lengyel megnemtámadási szerződést, melyet Piłsudski örömmel írt alá, mert ő is megértette, Lengyelország érdeke is a német barátság.
A lengyelek tragédiája, hogy a marsall 1935-ben elhunyt, utódai pedig utat engedtek a németellenes sovinisztáknak, és – sok más tévúton járó vezetőhöz hasonlóan – inkább keresték az angolok és franciák barátságát, naivan remélve, a Szövetségeseket kicsit is érdekli Kelet-Közép-Európa sorsa.
Mindent megpróbáltak a szövetség érdekében
A német vezetés mindent elkövetett, hogy ne ellenségek, hanem szövetségesek legyenek Lengyelországgal.
1938-ban a német birodalmi kancellár felkérte a lengyeleket, írják alá az Antikommunista Paktumot, csatlakozzanak Németországhoz, Olaszországhoz és Japánhoz a bolsevizmus elleni küzdelemben.
A lengyel kormány azonban ezt elutasította. A „világuralomra törő agresszor” azonban ez után sem tekintett ellenségként a lengyel népre. A Csehszlovák tákolmányállam feldarabolásakor például még Lengyelország is kapott területeket.
Mintegy gesztusként, jelezve: ha a német szövetséget választjátok, visszakérjük Danzingot, és a német lakta területeket, ám ti se jártok rosszul. Kaphattak volna Litvániából, illetve a szétzúzandó Szovjetunió lengyel lakta területei is minden bizonnyal Lengyelországhoz kerültek volna. Különösképp Nyugat-Ukrajna egyes részei, ahol a lengyel lakosság igencsak szenvedett az ukrán sovinizmustól.
A Palira vett Lengyelország
A lengyel – német szövetség azonban sosem valósult meg, mivel az új lengyel kormány inkább hitt a Szövetségesek hazugságainak. Engedett az amerikai-angol-francia felbujtásnak, hagyta garázdálkodni a sovinisztáit, és a Szövetségesekkel kötött egyezményt, majd a németek képébe röhögött:
nem tehettek semmit, Anglia és Franciaország megvéd minket. Velük együtt összezúzunk benneteket a kétfrontos háborúban.
Ebben a tudatban utasították el a német ultimátumot, mely visszakövetelte Danzingot, hiszen abszurd volt az a helyzet, miszerint történelmi porosz területeket vágtak el a Birodalomtól, melyek ezáltal csak hajóval váltak megközelíthetővé.
Szintén elhallgatott tény, hogy a német Vezér olyannyira habozott a lengyel invázió kapcsán, hogy az inváziós parancsot kétszer is visszavonta, mert bízott a békés rendezésben.
Szeptember 1-én nem hátrált meg.
Ahogyan a lengyelek sem, akik az időközben létrejött angol-francia szövetségükkel, valamint a tőlük kapott garanciáktól felbátorodva álltak elébe a küzdelemnek. A korábban hangoztatott ígéreteknek és fenyegetéseknek megfelelően 3-án meg is érkezett az angol és francia hadüzenet, a német vezetés pedig elsápadva vette tudomásul:
kirobbant a második világháború.
Ám valami elmaradt, ami ilyenkor történni szokott: a támadás. Se az angolok, se a franciák nem támadták meg Németországot, de még csak csapatokat se küldtek Lengyelország megsegítésére. Állítólag pár francia egység behatolt német földre, ellopott pár biciklit, majd visszabújt a Maginot-vonal mögé, ahonnan nyugodtan borozgatva bámulták, míg (az elvileg szövetséges) Lengyelország legjobbjai elvéreznek a fronton. Illetve hangzatos ígéreteket tettek a lengyel vezetésnek, eddig, meg eddig kell csak kihúzniuk, míg ők befejezik a mozgósítást, utána majd jól lerohanják a németeket.
Aztán jött a második pofon, amire a lengyelek nem számítottak:
a Vörös Hadsereg átlépte a közös határt, a Szovjetunió hátba támadta őket!
Anglia és Franciaország szövetségesét, háborús fegyvertársát megtámadta egy újabb nagyhatalom. Mit léptek erre a Szövetségesek? A korábbi ígéreteiknek és a nemzetközi garanciáiknak megfelelően hadat üzentek a másik agresszornak, a Szovjetuniónak is? Dehogy! Még csak hozzáfűznivalójuk sem volt az invázióhoz. Később, kénytelen-kelletlen elismerték,
Lengyelország függetlenségének garantálása tulajdonképpen csak a németek ellen volt érvényes!
Bárki más szabadon lerohanhatja az országot, mit érdekli az őket? Sok lengyel ekkor értette meg, a Szövetségeseket sosem érdekelte Lengyelország sorsa, ők csak Németországot akarták bekeríteni és megfojtani. Ha nem a lengyelekkel, hát majd a szovjetekkel.
Az elárult Lengyelország
A lengyelek drágán megfizettek a nyugati barátságért. Nem csak elvéreztek a fronton, míg az állítólagos szövetségeseik tétlenül nézték, ahogyan két nagyhatalom felfalja őket, de a keleti agresszornak még baráti jobbot is nyújtottak a „Szent cél”, Németország megsemmisítése érdekében.
Ehhez pedig bármikor készek voltak beáldozni Lengyelországot, melyből már amúgy sem volt többé hasznuk.
Nem véletlen, hogy az emberi jogokra állítólag oly érzékeny demokráciák nem csak elhallgatták, de még segítették is elsikálni a Katyńi vérengzést (olyannyira, hogy még a Nürnbergi kirakatperekben is megtiltották a vádlottaknak még az említését is). A tömegmészárlást a németek hozták nyilvánosságra, mely hatalmas felháborodást váltott ki a lengyelek körében. Még a száműzetésben harcoló lengyel miniszterelnökben, Władysław Sikorskiban is fellángolt az antikommunizmus, ami komoly veszélyt jelentett a Szovjetunióval való szövetségre.
Minő „szerencsés fordulat”, hogy a problémás lengyel politikus-katona 1943-ben „váratlanul” elhunyt egy „repülőgépbalesetben”.
Eközben a lengyel Honi Hadsereg hősiesen küzdött a német megszállók ellen pusztán azért, hogy 1945-ben hálából az erőfeszítéseikért nyugati barátaik odadobják őket Sztálinnak.
A lengyelek nem tanultak a történelemből
A második világháborút megelőző időszakban komoly esélye volt annak, hogy Lengyelország csatlakozzon a Tengelyhatalmakhoz, ám a nyugati hatalmak ügyesen használták ki a lengyel németellenességet és sovinizmust, amit aztán sikerrel fordítottak a saját javukra. Ráadásul még szerencséjük is volt, hiszen az aktuálpolitikai helyzetet, és országa mozgásterét rendkívül jól felismerő Piłsudski marsall halála után a lengyel belpolitikai helyzet instabillá vált, az ország pedig hiszékenyek, dilettánsok és szerencsevadászok kezébe került, akik bármit megtettek a hatalmuk megtartása érdekében.
Kritika nélkül elhittek mindent a nyugati nagyhatalmaknak, és hagyták országukat belehajszolni egy újabb világháborúba, mely nem hozott mást számukra, csak szenvedést, a „felszabadulás” pedig közel 50 év kommunizmust.
Sajnos a jelek szerint ebből lengyel barátaink semmit sem tanultak, és megint ott tartunk, hogy egy erős közép-európai szövetség helyett inkább engednek történelmi sérelmeiken alapuló oroszellenességüknek, és megint bedőlnek a nyugat hatalmak ígéreteinek.
A második világháború célja Németország kivégzése, valamint Közép-Európa szétzúzása és felosztása volt. A mostani háborúban ismételten kontinensünk veszíti a legtöbbet, mely az értelmetlen szankciók és az elhibázott külpolitikája révén a teljes eljelentéktelenedés útjára lépett. Dilettáns vezetőinek, és életösztönét vesztett társadalmainak köszönhetően
Európa hamarosan már a belső ellenségeitől is képtelen lesz megvédenie magát, nem hogy egy külső, jól felszerelt hadsereg ellen helyt álljon.
Nem (csak) azt kéne tudjuk, hogy 1939. szeptember 1-én robbant ki a második világháború, hanem azt is meg kéne értenünk, milyen folyamatok juttattak el minket idáig, és az elhibázott külpolitikai döntések milyen tragédiákhoz vezettek.
Aki nem tanul a történelemből, arra kárhoztatott, hogy megismételje azt.
Gyebnár Dávid
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
