A nevét is bátran vállaló Tóth Attila osztotta meg velünk személyes történetét, melyből úgy tűnik, a kormányhivatalokban és állami cégeknél nem csak a Covid-diktatúra kellős közepén, de mind a mai napig érheti diszkrimináció az oltatlan magyar embereket. Akár munkalehetőségtől is eleshetnek. Tóth Attila elmondása szerint írásával nem az a célja, hogy a nyilvánosság erejével nyomást gyakoroljon a múzeumra, hanem fel szeretné hívni a figyelmet egy olyan jelenségre, mely lehet, jóval szélesebb körben van jelen, mint azt elsőre gondolnánk, s ami miatt rengeteg oltatlan ember bukhat el egy-egy álláslehetőséget. Levelét változtatások nélkül, teljes egészében közöljük:
Tisztelt Főigazgató úr!
Egy olyan ügyről írok Önnek, amely ugyan már csaknem egy éve kezdődött, de következményei a mai napig hatnak. Ha eddig nem volt róla tudomása, akkor most lesz, ha tudott róla, akkor emlékeztetni szeretném vezetői felelősségére. A probléma, kívülről nézve, nem nagy fajsúlyú, mert a jelenlegi helyzetben ugyan kit érdekelne, hogy nekem, egy egyszerű kis szürke állampolgárnak, egy segédrestaurátornak nincs állása? Számomra viszont nem csupán egy karrierről van szó, hanem egy életcélról, elhivatottságról, a kulturális örökség megőrzésében való részvételről, amelyre évtizedek óta készültem. De nem akarok a dolgok elébe vágni, leírom részletesen a történteket:
Múlt év október 26-án olvastam egy álláshirdetést a Nemzeti Múzeum weboldalán, miszerint műtárgyvédelmi asszisztenst keresnek. Az álláspályázatot, a végzettségemet igazoló oklevél másolatával és az önéletrajzommal, még aznap este, 22 óra után elküldtem email-en a megadott címre. Legnagyobb meglepetésemre, már 23 óra 5 perckor meg is érkezett Sz. J. titkárnő válasza, amelyben közölte, hogy október 28-án, dr. V. G. régészeti főigazgató-helyettes úr vár engem egy állásinterjúra.
Csodálkoztam a gyors válaszon, de manapság minden előfordulhat, még az is, hogy a Nemzeti Múzeum munkatársai éjt nappallá téve dolgoznak. Október 28-án felkerestem dr. V. G. urat, aki egy rövid elbeszélgetést követően közölte, hogy felvételt nyertem a meghirdetett állásra. Elmondta, szeretné, ha terepen is gyakorlatot szereznék, ezért a Budapest, Bem téri ásatásnál fogok kezdeni, technikusi feladatokkal. Örömmel elvállaltam és megbeszéltük, hogy következő alkalommal beviszem a bizonyítványaimat és a munkavállaláshoz szükséges okmányomat.
Ha jól emlékszem, két nap múlva jelentkeztem a papírjaimmal. Ekkor viszont már azt közölték, hogy nem a Bem téri ásatáson, hanem ott, a Nemzeti Múzeum központi épületében, a restaurátor műhelyben fogok dolgozni. Csupán akaratlanul áthallottam a szomszédos irodából, hogy erre egy „felsőbb utasítás” érkezett valahonnan. Engem akkor még nem zavart ez a változtatás, örömmel elvállaltam a felajánlott helyet is.
Ezután lefénymásolták az okmányaimat, elkérték a TB kiskönyvemet, majd bemutattak dr. L. B. úrnak. Lekísértek a restaurátor műhelybe, a többi kollégának is bemutattak, s úgy tűnt, nagyon várják, hogy elkezdjem a regéci várásatás leletanyagának elsődleges feldolgozását. Elnézést kértek, hogy a műhelyben kissé rendetlenség van, de egy ideje nem dolgozott ott senki és mire kezdek, rendet tesznek, szereznek nekem köpenyt és gumikesztyűt, szóval úgy tűnt, minden sínen van. (Csak így, zárójelben jegyezném meg, hogy olyan tanácstalan ide-oda kérdezgetés tanúja voltam, mintha a Nemzeti Múzeum előttem még soha sem vett volna fel új dolgozót.)
Ekkor lépett hatályba az 599/2021. (X. 28.) Korm. rendelet a koronavírus elleni védőoltásnak az állami és önkormányzati intézményeknél foglalkoztatottak által történő kötelező igénybevételéről. Sz. J. abban az elektronikus levelében, amelyben elküldte a kitöltendő nyomtatványokat, megkérdezte, hogy van-e védettségi igazolványom? Közöltem, hogy nincs, mert még nem vettem fel az oltást. Erre a hölgy november 5.-én (megőriztem az email-t) azt válaszolta, hogy ez esetben nem lehetek a Nemzeti Múzeum munkatársa. Akkor a Bp., Petőfi téri ortodox templom restaurálásán dolgoztam, de a múzeumi állás miatt október 28.-án felmondtam a fővállalkozóval kötött szerződést. Ezért állás és jövedelem nélkül maradtam. Az már csak hab a tortán, hogy a TB kiskönyvemet hónapokkal később sikerült visszakönyörögnöm.
Ezután kérdéssel fordultam dr V. G.-hoz, hogy lehetséges-e valami más megoldás? Válaszában sajnálatát fejezte ki a kialakult helyzet miatt és közölte, hogy ha akarok, még mindig beléphetek a Nemzeti Múzeum állományába, de eleget kell tennem a kormányrendeletnek, tehát 2022. január 31.-éig fel kell vennem az oltást.
Megtehettem volna, hogy azt mondom, „rendben, határidőre meglesz a védettségi igazolványom”, – de nálam a becsület és az egyenesség minden mást felülír (még manapság a legtöbb ember azt sem tudja, mit takarnak e fogalmak). Ezért nem ígérhettem meg olyat, amit úgysem tartanék be. Most nem mennék bele a covidizmussal kapcsolatos tapasztalataimba és meggyőződésembe, mert nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de azt sajnálattal kell elárulnom, hogy édesapám a covid-oltás következtében halt meg, 2021. júniusában.
Nem is beszélve arról, hogy több vidéki múzeumnál, – legyen az állami vagy önkormányzati kezelésben lévő intézmény, – nem kértek a dolgozóktól védettségi igazolványt, sőt sok helyen még csak nem is hallottak a fentebb említett kormányrendeletről! Ez igen! Minő szervezettség!
Az idei év február 24.-e után a kormány enyhítette a koronavírus-járvány miatti szigorításokat. Március elején a Nemzeti Múzeum – Nemzeti Régészeti Intézet ásatástechnikusi állást hirdetett meg. Azonnal jelentkeztem, s levélben kértem dr. V. G. urat, hogy segítsen a pályázatom elbírálásánál, hiszen én egyszer már felvételt nyertem a Nemzeti Múzeumhoz, és nem rajtam, de nem is a múzeumon múlott, hogy a munkába állásom meghiúsult.
Április elején jött egy levél K. A.-tól, a Nemzeti Régészeti Intézet munkatársától, amelyben behívott egy április 19.-ei állásinterjúra a Daróczi úti telephelyre. Ezen a felvételi elbeszélgetésen nagyon készséges volt az osztályvezető hölgy, külön pozitívumként értékelte, hogy rendelkezem jogosítvánnyal, térinformatikai szoftverek kezelésének gyakorlatával, stb. Elmondtam, hogy szívesen vállalom a lakóhelyemtől távoli munkavégzést, akár szálláson történő elhelyezéssel is.
Megígérte, hogy egy héten belül értesíteni fog, és közli a további teendőket. Két héttel később jött tőle egy email, amelyben közölte, hogy egy – idézem – „többéves ásatási tapasztalattal rendelkező kollégát” vettek fel az ásatástechnikusi állásba. Ez már csak azért sem hihető, mert az álláshirdetés április óta még mindig (2022. szeptember 23.) aktív az MNM honlapján.
A jelentkezési határidő folyamatos, és – ismét idézem – „a munkakör a pályázatok elbírálását követően azonnal betölthető”. Tehát még most is folyamatosan keresnek embereket. Arról már nem is beszélve, hogy a hirdetésben a pályázati feltétel csak érettségi vagy szakmunkás bizonyítvány, ezzel szemben én szakirányú, műtárgyvédelmi asszisztensi képesítéssel rendelkezem.
Nyilvánvaló, hogy nem szakmai alkalmatlanság, vagy a gyakorlat hiánya miatt nem lehetek az MNM ill. az MNM NRI munkatársa.
Valamikor az ’50-es években legalább közölték az emberrel, hogy kulák- vagy „B” listára tették és ezért nem dolgozhat tovább az állásában, vagy nem folytathatja tanulmányait egy főiskolán. Most nem közölnek semmit, de elvárják, hogy az egyén úgy tegyen, mintha elhinné az átlátszó, süket ködösítést.
Tisztelt Főigazgató úr, én tökéletesen megértem, hogy az államnak vigyáznia kell a nemzet kincseire. Ezért semmi kivetni való nincs abban, hogy ha valaki egy olyan intézmény munkatársa szeretne lenni, mint a Magyar Nemzeti Múzeum, a titkosszolgálat, vagy valami ehhez hasonló szervezet leinformálja. Ez így van rendjén.
De ha azok az emberek, akik ezt az információgyűjtést végzik, valóban értenének ahhoz, amit csinálnak, és jól végeznék a munkájukat, akkor rólam is reális képet tudtak volna adni az önök intézménye felé. Ám úgy tűnik, itt már a közös nevező hiánya is kizáró ok.
Megérteném a helyzetet, ha valamilyen fontos pozícióról lenne szó. De egy ásatástechnikus, aki a lakóhelyétől távol, téli hidegben vagy nyári kánikulában, havas esőben, zivatarban is ott görnyed az objektum fölött, esetleg dermedt kézzel próbálja milliméterpapírra rajzolni az előkerült leletet, az – már bocsánat! – olyan káderpozíció lenne, hogy „megbízhatatlant” a közelébe sem lehet engedni?
Ahogy járom az országot, gyakran beszélgetek régészekkel. Szinte mindenhol arról panaszkodnak, hogy nincs elegendő segédmunkatárs, kevés az ásatási technikus.
Hiába hirdetik meg, nem jelentkeznek, vagy akik mégis vállalják, többnyire eleve alkalmatlanok és rövid időn belül lemorzsolódnak. Akinek pedig életcélja, hogy múzeumnál dolgozzon, akár terepen, akár műhelyben, azt ki kell rekeszteni, mert pl. nem híve a finnugor elméletnek!?…
Ha eddig azt gondoltam volna, hogy ez a negatív diszkrimináció csupán „szélsőjobboldali fantazmagória”, most már akkor is tudnám, hogy nem az. Nem érzi úgy, tisztelt Főigazgató úr, hogy ez ma már erkölcsileg-, szakmailag- és politikailag is vállalhatatlan?
Tisztelettel:
Tóth Attila,
műtárgyvédelmi asszisztens
