Az a társadalom, amelyik ilyen szinten veszi semmibe a múltját, annak nem lesz jövője. Sőt talán már jelene sincsen. Nem tudom, van-e nemzet a világon, amelyik ilyen hanyagul bánik a hőseivel, mint jelenkorunk magyarsága. A halálraítélt közönyével vesszük tudomásul, hogy valakik idegen személyeket rakjanak elénk példaként, olyanokat, akikhez semmi közünk, a sajátjainkat meg elfelejtjük.
A 2000-es évek legelején ifjú egyetemistaként szinte minden délutánom egy részét a budapesti antikváriumok könyvrengetegeiben töltöttem. Szó szerint elvarázsolt az a szellemi gazdagság, aminek csak kis része szűrődött le Nagyváradra, ahol a gimnáziumot végeztem. Ha sokszor nem is volt pénzem megvenni az áhított könyvet, de valami azért mindig akadt, amit meg tudtam engedni magamnak. Így akadtam egyszer a földön egy ládába kitett könyves kupacban a Magyar Kultúra című folyóirat első hat számának bekötött változatára. Ezek senkinek nem kellenek, ingyen elvihetem – mondta a kézbe vett kötetre az antikvárius. Hazamentem és nagyjából két nap alatt az egészet elolvastam. A Bangha Béla által alapított, a jezsuiták legfontosabb szellemi folyóirata engem mint protestáns embert nemcsak lenyűgözött, hanem egy új útra indított el. Akkoriban még nem volt az internet ennyire adatgazdag, így a Magyar Kultúra első hat számának nyomdokain indultam felfedezni azt a sok-sok szellemi táplálékot, ami nélkül szinte biztos, hogy ma nem foglalkoznék könyvkiadással, könyvszerkesztéssel és számos olyan tevékenységgel, amely a múlt felkutatására irányul.
Nem sokkal később egy ugyanolyan kiselejtezett könyveket tartalmazó ládában bukkantam rá Gávai Gaal Jenő Élmények és tanulságok című igen vaskos memoárjára. Ahogy Bangha Béla esetében is, a szerzőről, a munkásságáról semmit sem tudtam, nem is hallottam még a nevét sem, pedig kellett volna, hiszen például az egyetemen igen komolyan kérték számon a közgazdasági ismereteket, nem egyszer szigorlat formájában. Gávai Gaal Jenőről, a legnagyobb magyarnak tartott Széchényi István valóságos reinkarnációjának munkásságáról egy mondat sem fért bele a fejünkbe vert ismeretek sorába. Sőt, a nemzetközi jogi vonalon is küzdő tudós, Apponyi Albert szárnysegédje fellépésének, tudományos felkészültségének volt köszönhető, hogy 1922. augusztus 28-án Budapesten javunkra született nemzetközi döntés értelmében Elek, Lőkösháza és Geszt is Magyarország határain belül maradt, nem került román impérium alá. Ennek hátteréről így ír a Békés megyei helytörténeti enciklopédia internetes változata:
1922-ben a magyar–román határmegállapítás ügye miatt járt a Határmegállapító Központban, és felkutatott minden forrást, hogy a magyar érdekeket támogassa. Angol nyelven elkészítette az Arad megyére vonatkozó emlékiratát, melyeknek kinyomatott példányait bel- és külföldre is elküldte. Amikor arról értesült, hogy a románok Gesztet, Ártándot, Biharkeresztest, sőt Arad megyében Eleket és vele Lőkösházát is meg akarják szerezni, akciót indított, hogy a nemzetközi bizottság francia, angol, olasz és japán tagjait meggyőzze a követelés jogtalanságáról. 1922. február 21-én Biharkeresztesre, és onnan Nagyváradra rendelte a nemzetközi döntőbizottság. Hófúvások miatt, családja kérésére lemondott az utazásról. Végül februári 27-én indult útnak és utazott le Aradra, ahová a nemzetközi bizottság egy nappal korábban különvonaton érkezett meg. Bár hivatalos határátlépési engedélyt nem kapott, és sem a román, sem a magyar határőrizeti szervek nem tudtak érkezéséről, végül részt tudott venni a bizottság február 28-án megtartott ülésén.
„A japáni őrnagyot kivéve, mindegyikkel saját nyelvén beszéltem. Az elnöknél nem mulasztottam el felemlíteni, hogy Millerand francia köztársasági elnökkel, sőt feleségével is ismerős vagyok, mert velők Svájcban és Budapesten, amott vagy ötször, találkoztam. Az angol delegátus megtudta, hogy tagja vagyok a Royal Economic Societynak és a new yorki Academy of Political Science-nak. Az olasz és oláh ezredeseknél is találtam valamit, ami bebizonyította, hogy országaikban nem vagyok járatlan. A kihallgattatás a bizottság formaszerű ülésében történt, melynek megnyitása után az elnök nekem adta a szót. Egy órában állapították meg francia előadásom időtartamát. Az alatt senki sem szólt közbe. Utána sem intéztek hozzám kérdéseket. Az igaz, hogy az adott keretben, melyet a magyar biztos közölt velem, minden felmerülhető ellenvetésre előzetesen igyekeztem megfelelni” – írta emlékirataiban Gávai Gaal Jenő.
A románok az eleki járást, Eleket, a 22 ezer hold területű Lőkösházának több mint felét, valamint a vasútállomást is követelték. Gávai Gaal Jenő emlékiratokat, adatgyűjteményeket és térképeket bocsátott a delegáció rendelkezésére, melyek a román fél adatait megcáfoltak. Végül 1922. augusztus 28-án Budapesten Magyarország javára dőlt el a kérdés. Közbenjárásának köszönhető, hogy Lőkösházát, Eleket, Gesztet, Ártándot és Biharkeresztest nem csatolták el Magyarországtól.
Gávai Gaal Jenő felkészült, rutinos, mai viszonyok között szinte felfoghatatlan tudással bírt. Folyékonyan beszélt németül, angolul, románul, spanyolul, franciául és oroszul. Idézzük a Békés megyei enciklopédiát: pályafutását Aradon kezdte, egyik kezdeményezője és szervezője volt 1872-ben az Aradi Kereskedelmi és Iparkamara megalakításának, melynek főtitkára. 1878-tól 1893-ig a Nemzeti Párt országgyűlési képviselője (1878–1881: Pécskai választókerület, 1881–1884: Világosi vk., 1884–1893: Pécskai választókerület), a párt egyik vezérszónoka volt. 1893-ban a Kereskedelemügyi Minisztériumban kinevezték az Iparfejlesztési és Külkereskedelmi Főosztály vezetőjévé, 1894-től 1916-ig a Királyi József Műegyetemen a nemzetgazdaságtan magán-, helyettes- majd nyilvános rendes tanáraként foglalkoztatták. 1896-ban a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett (1896-tól levelező, 1908-tól rendes tag). 1926 és 1934 között az MTA Nemzetgazdasági Bizottsága elnöki teendőit látta el. 1908-ban a főrendiház tagja lett. Gávai Gaal Jenő gazdaságtörténetben és gazdaságpolitikában Széchényi István eszmevilágát követte. Apponyi Alberthez, ahogy visszaemlékezésében fogalmazott, „ötvennégy évi, koronként felette bizalmas barátság szálai fűztek”.
Gávai Gaal Jenő emlékiratai által egy örökséget is ránk hagyott. Egy olyan világnak a lenyomatát, amelyik rengeteg dologban emlékeztet a mostani körülményekre. Egy háborús kataklizma utáni összeomlás napjai elevenednek meg előttünk, a kommunista terrorizmus, az I. Great Reset kitörésének időszaka. Valakik akkor is földi mennyországot ígértek az embereknek, ahogy most a The Great Reset ideológiájában a Klaus Schwab által megfogalmazott jövőképben: senkinek nem lesz semmilyen tulajdona és boldog lesz.
Gávai Gaal Jenő hiteles megfigyelője az akkori eseményeknek. Mint írja: „Mindenről a lehető legalaposabban kívánok értesülni, azért mindent elolvasok, ami a napi eseményekről szól, sőt a helyszínére is elmegyek.” (…) „Amennyire lehet, emlékirataimban vagy saját tapasztalataimat, vagy a szavahihető szem és fültanúk által velem közölteket akarom felhasználni.”
Az összeomlás napjai olyanok, mint egy végső kataklizma. Lelki, szellemi összezuhanás az ország összeomlásával párhuzamosan. Csak néhány gondolat a könyvből:
„Nemsokára számkivetettek leszünk a saját hazánkban is.”
„Mindinkább megvalósulni látom legsötétebb rémképeimet.”
„Emellett a terror mindennap fokozódott. Minden kritika vagy rosszalló megjegyzés ellenforradalmi tény volt. A halálbüntetéssel való fenyegetés a félénk embereket eleinte rémítette, később megszokott dologgá és így hatástalanná vált. De a közérdek csak cégérül szolgált.”
„Elhatározták azután a különböző tanácsokba való választásokat, de csak a proletárok szavazhattak, a Józsefvárosban kétszer is, mi nem. Az iskolákban kérdéseket intéztek a tanulókhoz, hogy tanítóikkal meg vannak-e elégedve?”
„A hírlapokból a való helyzetről nem értesülhettünk, mert szigorú cenzúrát gyakoroltak és más hír, vagy vélemény nem jelenhetett meg, mint amely a tanácsköztársaság erejét, dicsőségét és örök életét jelzi, vagy dicsőíti.”
„Erős lélek kell hozzá, hogy az ember kétségbe ne essék.”
„Pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve hull szét nemzetünk”
Ezek miatt sem könnyű olvasmány Gávai Gaal Jenő visszaemlékezése, de nem véletlenül hagyta ezt az utókorra. Mert tudta, hogy ami egyszer megtörtént, az megtörténhet ismét. A végső tragédiát pedig csak akkor tudjuk elkerülni, ha felkészülünk rá.
Az elmúlt húsz évben rengeteg hasonló elfeledett élettörténettel, munkássággal találkoztam, mint Gávai Gaal Jenőé. Sokáig tehetetlen dühvel fogadtam, hogy a jelenkor tétlenül tűri, hogy ezek az elmék kitöröltessenek a magyar nemzet múltjából. Pedig az ő tevékenységük élő szövedékei kell hogy legyenek a jelennek. Az a társadalom, amelyik ilyen szinten veszi semmibe a múltját, annak nem lesz jövője. Sőt talán már jelene sincsen. Nem tudom, van-e nemzet a világon, amelyik ilyen hanyagul bánik a hőseivel, mint jelenkorunk magyarsága. A halálraítélt közönyével vesszük tudomásul, hogy valakik idegen személyeket rakjanak elénk példaként, olyanokat, akikhez semmi közünk, a sajátjainkat meg elfelejtjük.
Egyre kevesebben vagyunk, akik NEM FELEJTÜNK. De jelezzük: AKKOR SEM FELEJTÜNK! Ennek a vállalásnak egy szerény megnyilvánulása Gávai Gaal Jenő visszaemlékezéseinek újrakiadása, amely élettörténetének csak egy szelete.
(Az írás Gávai Gaal Jenő Kataklizma című könyvének előszavában jelent meg.)
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
