No, de ki is az a Parászka Boróka? Hiszen sokan alighanem most találkoznak először a nevével, pedig az „újságírónő” nem mai darab. Tevékenységével már igen régóta mérgezi a közéletet mind Erdélyben, mind csonkahonban.
Parászka Gyergyószentmiklóson született, tiszta, magyar családból származik. Szatmárnémetiben érettségizett, majd csonkahonban filozófiát és esztétikát tanult előbb a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, Debrecenben, később az ELTE-n. Egyetemi tanulmányai után karrierje töretlenül ívelt felfelé. Hamar az SZDSZ-es szellemiségű Hét című marosvásárhelyi hetilap főszerkesztője lett, közben olyan lapokban és portálokon publikált, mint a Hargita Népe, a Romániai Magyar Szó, a manna.ro, a Magyar Narancs, a Mozgó Világ, vagy a 168 óra. Ez utóbbi lap szélsőséges magyarellenességével és filoszemitizmusával bizonyos körökben kiérdemelte a 168 (t)Óra gúnynevet. Napjainkban pedig a hasonlóan nemzetellenes, globalista HVG hasábjain fröcsöghet kedvére.
Újságíróként és publicistaként fő témái az Európára törő, vagy már rajtunk élő kisebbségek jogaiért való aggódás, a nemzeti érdekvédelem szabotálása, lejáratása, valamint a feminizmus propagálása. A magyarországi választások kapcsán sem maradhatott csendben. A Mi Hazánk miatti rettegés mellett nem mulasztotta el kiosztani a balliberális koalíciót sem, amiért Gyurcsány egy interjúban azt állította, ha győznek, marad a kerítés. Parászka erre így reagált: „Ha nem bontjátok le azt a búvaltoszott, emberellenes, irracionális háborús giccset a határról, az öncélú politikai szadizmus emlékművét, akkor felesleges kormányra készülni. Akkor ugyanazt a gyáva, megalkuvó, önző, politikai elképzelések, tartalmak nélküli autokrata demagógiát hozza az ellenzék, amivel a Fidesz itt terpeszkedik. Mire való a kormányváltás, ha érdemben, lényegileg nem történik semmi?”
Magyarellenes uszításra épített karrier
Parászka Boróka munkássága a kezdetektől napjainkig ékes példáját képezi az elvakult magyargyűlöletnek. Mindez egy székelyföldi, teljes egészében magyar felmenőkkel bíró egyén esetében még meglepőbb, mint egy átlagos belpesti liberális esetében. Mert hogy Parászka semmiben nem marad le tőlük, sőt esetenként túl is szárnyalja nagyvárosi elvtársait. Hungarofób írásai láttán hazai liberális firkászaink alighanem féltékenyen tekintenek a „bátor” írónőre, aki leírhatja azt, amit ők csak gondolnak.
Mivel tanulmányt lehetne írni Parászka magyarellenes megnyilvánulásairól, ezért mi igyekeztünk csak néhányat kigyűjteni, melyek alkalmasnak bizonyulnak arra, hogy átfogó képet mutassanak olvasóinknak, mire is számíthatnak, ha egy Parászka-írás kerül eléjük.
Mindig a magyarok a hibásak
Az újságírónő első ízben 2009-ben hívta fel magára a figyelmet, mikor egy székelyföldi eset kapcsán érzett óhatatlan vágyat a megszólalásra.
Csíkszentkirályon egy kocsmai „szóváltást” követően egy cigány megkéselt egy magyar férfit. Mivel a román „igazságszolgáltatás” kísértetiesen hasonlít a magyarra, ezért ott is az a jellemző, hogy a nemzeti érzelmű magyarokat bebörtönzik, a bűnözőket pedig szabadon engedik. Nem volt ez másképp ezen késelés kapcsán sem, ahol a bíróság úgy ítélte meg: a rövid összeszólalkozás miatt kést rántó, és a másik ember életére törő cigányt szabadlábra kell helyezni, mert „nem jelent veszélyt a közrendre”.
Az egyetlen különbség a két ország között, hogy miközben a csonkahoniak ilyenkor jellemzően beletörődnek tehetetlenségükbe, a csíkszentkirályiak összefogtak, és megvédték magukat. Kijelentették: az nincs rendjén, hogy a 200 fős cigány közösségtől rettegjen az egész település.
Ez a kiállás viszont igencsak felháborította a liberális „jogvédőket” és egyéb felforgatókat, élükön Parászkával, aki a Nesze nektek csabakirályfizás-ban a következőket írta:
Hogy Székelyföld szép, nemzeti és fenyőszagú, évek óta sulykolják az ott lakókba és az oda látogatókba a helyi önkormányzatok. Hogy Székelyföld sötét, indulatos, szegény, tanácstalan és igazságtalan, az csak most vált egyértelművé. Ki mossa le a szégyent?
A székelyföldi önvédelemben egyenesen holokausztot vizionált, mely végén levonta a konklúziót, „megfejtve”, milyen is a székely ember: „Nem ismernek ezek rendet. Miféle világ ez? Miféle szorongás, ahol néhány öl szénán, kosárnyi krumplin múlik a becsület? Miféle szerencsétlen nyomorult ember a csíki magyar? Nyomorultak között is a legnyomorultabb. Répáját félti, nem az életét.Mivé rothadnak a dölyffel fényesített szimbólumok, zászlók, a felböfögött szózatok? Látták-e magukat ezek a tiszta székely emberek, ezek a lófők, amikor agyonverték a cigány lovát az égő istálló előtt? Ez kellett az igazsághoz? Nesztek nektek csabakirályfizás, lóáldozás. Elmúlik ez is. Marad majd valami rossz emlék, valami kellemetlen kis bűz Csík fölött.”
Az pedig tényleg csak hab a tortán, hogy az írást a Verestóy Attila szenátor tulajdonában álló Scripta Kiadó alatt futó manna.ro közölte. A kiadó ezen kívül az RMDSZ szócsöveként üzemelő Új Magyar Szó és Erdélyi Riport kiadásaiért felelt. Tehát egyazon kiadó gondozásában jelentek meg a romániai magyar párt, illetve a magyargyűlölő szélsőliberális „jogvédő” írásai.
Ha bármely más népcsoport ellen intézett volna ilyen szintű kirohanást Parászka, akkor alighanem rövid úton a számkivetettek között találta volna magát. Ám mivel ő magyarokat, ráadásul erdélyi magyarokat pocskondiázott, így a csonkahoni média egy közönyös vállrándítással letudta a dolgot, a román fél pedig alighanem jóízűen dörzsölte a tenyerét. A kitüntetés végül elmaradt, mert azért mégiscsak Székelyföld szülöttéről van szó, bármennyire is utálja saját magát és az övéit.
„A nacionalizmus elleni fellépés létkérdés”
2013-ban Ferenczy Miklós református lelkész egyik Facebook-posztja nyomán tört fel Parászkából a notórius feljelentő. Az általa „antiszemitaként” értékelt bejegyzés miatt az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz (CNCD) fordult, amiről bővebben megint csak a manna.ro-n számolt be. Mint mondta:
Az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a diszkrimináció ellen való fellépés az erdélyi magyar közösség számára elodázhatatlan létkérdés.
Ezt a „harcát” olyannyira komolyan veszi, hogy nem csak feljelentgetésekkel segíti a román állam tevékenységét, de a könyvelkobzások kapcsán is a hatalom mellett foglal állást. Míg Radnótit és Szerb Antalt élteti, addig az olyan erdélyi magyar írókat, mint Wass Albert és Nyírő József, nyíltan támadja és mocskolja.
Ahogyan azt is tagadja, hogy lenne bármiféle magyarellenes hangulat Romániában. A rektorverések, illetve a kődobálással kísért „ki a magyarokkal az országból!” felkiáltások meg se ütik az ingerküszöbét. Sőt, szerinte a magyarok „generálnak magyargyűlöletet”, ha ilyen esetekben felszólalnak, mivel – ahogy magyarázta – a (román) rendőrség is megmondta, a magyar rektor megverése nem etnikai indíttatásból történt. Aki mást mond, az mocskos magyar nacionalista.
Idén a „roma holokauszt” sokadik emléknapján ennél is tovább ment, és egyenesen arról írt, Románia kifejezetten kisebbségbarát ország Magyarországhoz képest.
„Senki se vette el Erdélyt”
2010-ben a budapesti Nemzeti Színház Alföldi Róbert ámokfutása igazgatósága alatt sínylődött. Ekkor vetődött fel, hogy a románok Erdély elcsatolását Budapesten ünnepelnék meg december 1-én. Alföldi ezt kiváló ötletnek tartotta, bérbe is adta a színházat, ám a rá helyeződő nyomás meghátrálásra kényszerítette, felmondta a megállapodást, így végül a románok mégsem ünnepelhettek a magyar fővárosban. Emiatt Parászka Boróka egy hosszú cikkben kesergett a „begyepesedett magyarokról”, akik mindig bűnbakot keresnek, hiszen enélkül meg se tudnának lenni, mivel „a nemzet maga a gyűlölet”. Íme ebből egy részlet:
„December elsejét annyira utáljuk (mi, a magyarok), hogy fájna, ha nem lenne. Alföldi pedig úgy járt, mint az egyszeri liberalizmus Magyarországon. Mert bátor lenni, de nem eléggé. Ha nem sajnálhatnánk magunkat, ha nem haragudhatnánk a románokra, a nemzeti fátumra, a sorsra. Kell ez a december elseje, hogy csatornázzuk a frusztrációinkat, a gyűlöletünket, az összeférhetetlenségünket, mindazt a negatívumot, amelyből táplálkozik a közösségi tudatunk. Ha ez nem lenne, ha évente legalább egyszer nem nézhetnénk szembe kreált ellenségeinkkel, ha nem kapaszkodhatnánk beléjük, nem társulhatnánk hozzájuk, vajon mi lenne velünk, magyarokkal? Egyedül maradnánk félelmeinkkel, és be kellene ismernünk: nincs is más nekünk, csak ők, akiket utálunk. A nemzet maga a gyűlölet. A nemzeti érzést és öntudatot sikerült erre a kristálytiszta, egyszerű képletre bontani, bárki megérti, bárki megemészti.”
Egy másik írásából aztán kiderül, beteg eszméit ragályként terjeszti, megfertőzve minden védtelent. Fiát ugyanis egyik nap felvilágosították, hogyan lopták el tőlünk Erdélyt a románok.
Erre Parászka fogta szerencsétlen gyereket, elvitte egy december elsejei román ünnepségre, ahol azt igyekezett bebizonyítani fiának, ez az ő ünnepük is. Erdély elrablásának ünnepén a téren egyetlen magyarként, büszkén tapsolt, mutatva fiának, milyen viselkedést is vár el tőle a jövőben.
„Ott álltunk Imrével a nyúlós, december elsejei napon, és hallgattuk az üresen csengő szavakat, néztük a zavartan topogó dísz-székelyeket. És akkor elkezdtem tapsolni. Felkiáltottam a színpadon szónoklóhoz. Megköszöntem, hogy köszöntöttek minket is. Magyarul, mert magyarul szóltak hozzánk” – kezdte az élménybeszámolót. Majd így folytatta: „Elnémult a tér, a román zsivaj hirtelen ült el. Senki sem tudta, hogy most sértést vagy dicséretet hallott. Imre rángatta a kabátomat („De Anya, ezek ellopták Erdélyt!”). Én azonban lassan, kitartóan tapsoltam. Egyedül, mert körülöttünk senki, de senki nem volt magyar Marosvásárhely főterén, amikor a románok ünnepeltek. A tömeg döbbenten nézett, szétnyílt körülöttünk, mint akik nem értik igazán, mit keresünk ott. A színpadon meg felsorakoztak a gyerekek, és ropták a táncot. Imre is tapsolni kezdett a magyar gyerekeknek, és ha már két ember tapsol, akkor tapsolni kezdett három, majd négy, majd egyre többen. Ma sem tudom, hogy miért: mert tetszett nekik a műsor? Vagy mert a taps-közösség olyan erős? Tapsoltunk. Örültünk a színpadon a magyar gyerekeknek. Aztán jöttek – mert a kvóta ezt diktálja – a cigány gyerekek is, és őket is megtapsoltuk. Végül a kitartóan és most már kedvvel tapsoló tömegben mosolyogva vásároltunk lufit meg forralt bort, és hazabaktattunk a mi december elsejénken. Senki sem vette el tőled Erdélyt – mondtam Imrének.”
A magyargyűlölet töretlen előremenetelt jelent Romániában
Parászka olthatatlan magyargyűlöletére és letörhetetlen vehemenciájára hamar felfigyeltek a románok is. Mikor a Marosvásárhelyi Rádió magyar szerkesztőségébe új alkalmi munkatárs kellett, egyértelmű volt, az újságírónőnél megfelelőbbet keresve se találhatnának.
Parászka olyan lelkesedéssel és hevességgel propagálta nézeteit, hogy azt kollégái sem hagyhatták szó nélkül.
A 18 főállású szerkesztő közül 15 beadványban kérte a stúdió vezetőségét, páros lábbal rúgják ki ezt a külsős magyargyűlölőt.
Érveléseik között felhozták a minősíthetetlen magaviseletet, a szakmai vétségeket, a pártatlanság teljes hiányát. Megítélésük szerint Parászka még csak nem is törekszik a kiegyensúlyozottság látszatára se, nem is műsort közvetít, sokkal inkább propagandát. Személye és stílusa, mint műsorai, vállalhatatlanok és irritálóak.
A petícióra választ sem kaptak. Szankciók, vagy kirúgás helyett Parászka versenyvizsga nélkül történő munkakönyves alkalmazását kapott jutalmul kitartó bomlasztása elismeréséül, vagyis immáron főállású munkatársként vezetheti műsorait.
Akasztani, vagy nem akasztani?
A közelmúltban Parászka ismét hódolhatott kedvelt hivatásának, és nemzeti érzelmű magyarokat jelentgethetett az illetékeseknél. Ezúttal azért, mert a jóérzésű magyarok, akik megelégelték évtizedes magyargyalázását, egy zártkörű beszélgetésen arról értekeztek, mikor még működött a társadalom immunrendszere, az ilyen aggitátorokat egyszerűen felkötötték.
Derék liberálisunk ezt nagyon a szívére vette, ami azért is érdekes, mivel korábban nem volt ennyire érzékeny, mikor akasztásról volt szó a közbeszédben. Legalábbis Mihai Tudose korábbi román miniszterelnök esetében semmiképpen, aki élő adásban mondta a következőket a székely autonómia kapcsán:
megmondom egyenesen: azt üzentem, hogy ha a székely zászlót felvonják az ottani intézményekre, akkor ők is ott fognak lógni a zászló mellett.
A román kormányfő álláspontja röviden: minden magyar, aki autonómiát akar, loboghat a zászló mellett a rúdon. Hogyan reagált erre derék, kisebbségekért mindig oly lelkesen aggódó „nőjogi harcosunk”? A HVG publicistája meghallgatta az adást, majd összefoglalójából megtudhattuk:
A romániai nacionalizmust éppen a magyarok táplálják. Romániának mint NATO nyomás alatt lévő tagállamnak egyáltalán nem áll érdekében az etnikai konfliktusok szítása.
Tudose pedig egyenesen nyugalomra intett. Az autonómiáért harcoló magyarok felakasztásával kapcsolatban pedig Parászka úgy értékelte, a miniszterelnök „általában a romániai intézmények működéséről és működtetéséről beszélt, miközben azt ismételgette: nyugodtság, nyugodtság, nyugodtság”. Mosdatásában kiemelte: Tudose tulajdonképpen nem mondta ki az akasztás szót, „azt különösen nem, hogy úgy általában székelyeket, magyarokat akasztana, hanem helyi felelősöket emlegetett”. Így máris sokkal jobb, nem igaz? És mindez egy magyarországi lap, a HVG hasábjain jelent meg.
Korkép egy beteg társadalomról
Ahogyan arra a bevezetőben is utaltam, Parászka teljes munkásságából árad az elvakult magyargyűlölet. Amiben nem is az az igazi tragédia, hogy ilyen alakok élnek köztünk, hiszen mindig is voltak, és mindig is lesznek effélék. Korunk társadalmának ékes látlelete viszont, hogy az ilyen Parászka-félék nem egy bűzlő utcasarkon szónokolnak 5-10 fős hallgatóságuknak, hanem több tízezrek követik munkásságukat, és olyan olvasott lapok adnak teret beteg világlátásuknak, mint a HVG. Össztűz pedig nem azokra zúdul, akik az ilyen vállalhatatlan felforgatókat futtatják, hanem azok kerülnek célkeresztbe, akik – teljesen jogosan – eltávolítanák ezeket a kártékony elemeket a közéletből.
A Twitter– és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
