Megújítani mindent Krisztusban – Szász Péterrel beszélgettünk

Elérkeztünk Advent első vasárnapjához, erről és a teljes ünnepkörről, a társadalom viszonyulásról a kereszténységhez, hogyan jutottunk oda, ahol most állunk, és sok más, mély vallási és eszmei kérdésről kérdeztük Szász Pétert, a Depositum katolikus hitvédelmi oldal főszerkesztőjét.

– Advent első vasárnapja van, hogyan látja, mit jelent ez, vagy mit kellene, hogy jelentsen ez a ma emberének?

Adventus Domini, az Úrnak eljövetele. Az ünnepi időszak elnevezésében benne van a tartalmi gazdagságának egésze. Maga Advent nem is ünnep önmagában, hanem előkészület az ünnepre, a megtestesülés ünnepkörének beteljesedésére, Karácsonyra és Vízkeresztre. III. Ince római pápa megfogalmazásban az Úr négyféle eljöveteléről emlékezünk: amikor eljött két évezreddel ezelőtt a test felhőjében, amikor eljön konkrétan mihozzánk kegyelem harmatában, majd a halál tusájában, és végül a történelem végén az ítélet tüzében. Erre emlékeztet az, hogy általánosan a Karácsonyt megelőző négy héten ünnepli a nyugati kereszténység ezt az időszakot. A négyféle eljövetel mellett ez a világnak négy korszakát, a négy évszakot, a négy égtájat, a négy őselemet, egyszóval a teremtett világ forgandóságát, mulandóságát is jelképezi, amibe, ha bele nem születék az Isten, értelmét veszejti. A napnyugati – vagyis szűkebb értelemben vett európai – kereszténység liturgikus évciklusában a vasárnapok és főünnepek rendje szerint beszélhetünk egy „ünnepi” és egy „ünneptelen” félévről. Az „ünnepiben” az Úr életét éljük át évről-évre a liturgia misztériumának térből és időből kiszakító fátyla alatt, míg az „ünneptelenben” az utána következő – a pünkösd utáni – időben az Egyház idejét éljük hétről hétre, amíg Urunk „újra el nem jő”. Az ünnepi félév Adventtel kezdődik. Az Úr misztériumát két ünnepkörben jelenítjük meg: a megtestesülés és a megváltás ünnepkörében. Mindkettőnek van egy előkészületi ideje, egy csúcspontja, vagy tetőzése, és a lecsengése. Ez a megtestesülés ünnepköre esetén maga az Úrjövet, mely a tetőzésre, Karácsonyra és Vízkeresztre készít elő. Az előkészítő idő böjt, ezért is neveztetik – Nagyböjt mintájára – népünk ajkán Kisböjtnek is az úrjöveti időszak, ha Advent böjti jellege nem is olyan szigorú, mint a Nagyböjté, és örömtelibb időszak, melyet a remény, az isteni ígéretek teljesedése átsző. Ilyenkor a világtól az érzékeinket elfordítjuk, hogy pszichikailag is kialakuljon egy hiányérzet, elcsendesedünk, befelé fordulunk, tisztogatjuk, takarítjuk a lelkünket, hogy a Világosság Fia a mi kőszívünk jászolában is szállást tudjon venni, s hússzívvé tudja alakítani azt. Ezért minden böjti időszaknak hármas gyakorlata van: Mindenekelőtt ima és engesztelés (oratio et satisfactio) lelkileg. Azután testileg megtartóztatás bizonyos élvezetektől (abstinentia) és másoknak mértékben való visszafogása, mi utóbbi a tulajdonképpeni „böjt” (ieiunium). Ha pedig valamiről lemondunk, akkor azt alamizsnaként (eleemoysia) felebarátunknak adjuk. Általában gyakoroljuk buzgóbban az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit felebarátaink felé, hisz – ahogy Laskai Osvát ferences prédikátor már megfogalmazta évszázadokkal ezelőtt ékes magyar nyelven – mit ér, ha a hústól tartóztatjuk magunk, miközben emberhúst eszünk, torzsalkodva atyánkfiaival.

– De mit látni ezekből ma?

Semmit. Sőt, ennek a kifordítottját mutatja a jelenlegi világ. Elkezdődik Ádventben karácsonyi bevásárlási láz, minden ünnepi díszben ragyog, szólnak már a karácsonyi dalok a boltokban, és már-már a háztetőkről is… Karácsonykor meg csodálkozunk, hogy beütnek a nagy családi veszekedések, a bejglivel való telítettség, az ünnep utáni csömör, a kommercializált ajándékok visszavitele az üzletekbe…

Ezen felül – nem véletlenül – a depressziós rohamok, öngyilkosságok száma megugrik. Az ember istenadta természetének adottságaihoz alkalmazkodó régi szokásrend pedig bölcs pszichológiával épp ezeknek is gátat vetett. Kell egy előkészületi, önfegyelmezési időszak, ami után az ember valóban örülni tud, ahol az ünnepi lelkület egy hétig is akár kitart.

– Ezek alapján azt szűrhetjük le, hogy a mai ember nem igazán viszonyul helyesen az ünnep mélységéhez. De mi a fő oka ennek?

Azért, mert az ünnep tartalmát már nem érzi magáénak. Nem hisznek, vagy ha hisznek is nem élik át az ünnepet. Nem valami régmúlt dologra emlékeztetnek minket a rituális szokások, hanem eszközök arra, hogy „itt és most” átéljem azt az Isten által megjelölt tényleges történeti valóságot, amit jelölnek.

Nem véletlenül mondta a Kerubi Vándor, hogy „szülessen bár Krisztus ezerszer Betlehemben, ha benned nem, maradsz örökre elveszetten”. A kultúra kultusz nélkül nem áll meg. A kultuszon alapszik a kultúra, aköré épül, mintegy gyönyörű foglalatként. Ha a foglalatból kiesik a gyémánt, attól a foglalat még nagyon szép tud lenni, de mi haszna többé? Idővel használatlan lesz, majd eldobatik, mivel értelmetlenné lett, az örök Értelem, a Logosz, maga Krisztus eltűnt belőle. „Elvesztettük a közepet”, „Verlust der Mitte”, mondotta Hans Seldmayr. Már nem „toronyiránt” orientálódunk, a templomaink felé, maximum az adótornyok digitális börtöneinek virtuális illúziói felé. Ez hozza magával az ünnepnek teljes lényegvesztését. Pedig maga az Advent szimbólumokban igen gazdag az eredeti formájában, és ahogy ezt hagyományosan megünneplik. Persze hozzájárult mindehhez az is, hogy sokszor maguk az egyházfiak járultak hozzá az ünnepek „demítizálásához”, a világ varázstalanításához. Jelen esetben azzal, hogy már maguk sem hitték, hogy az Üdvözítő, a Világ Világossága ténylegesen a téli napfordulón született. Anélkül, hogy itt és most részletezném, kortárs kutatók – például Taylor Marshall – meggyőzően bizonyítják biblikus alapon is, hogy az Üdvözítő valóban december 25-én született. Ez nem valamilyen pogány ünnep „lenyúlása” volt, ha a pogány népeknek az őskinyilatkoztatásban adott várakozásai, és azoknak a természetbe oltott előképei is beteljesedtek Krisztusban. A természetfeletti kinyilatkoztatás ugyanattól az Istentől való, aki a természetet alkotta. Az előbbi az utóbbira épül, azt feltételezi, és felemeli. Ebben különbözik a természetfeletti, a természetellenestől, mely a természetet lerontja.

– Ez rávilágít mindarra, hogy óriási különbség lehet a kultikus (hívő) kereszténység és kulturális kereszténység között. Ma Magyarországon gyakran beszélnek kulturális kereszténységről, de ezek szerint ez még arra sem elegendő, hogy az Adventet az emberek megfelelően tudják lelkiekben megélni?

– Így van. A kulturális kereszténység nem valami érték, mert a kultúránk tönkretételének egy lépcsőfokát képviseli, ha ezt egyesek „konzervatív értéknek” is kiáltják ki. Mit konzerváljak azon, ami beteg? A karácsony elüzletiesedése már a tizenkilencedik században megindult, amikor ez a jelszó először fölcsendült, volt egy sajátos, kulturális elvallástalanodás. A francia forradalom túl radikális volt, így a direkt pusztítás helyét átvette a kulturális forradalom, mely néhány keresztény jellegű manírt megtartott. A 20. század kataklizmái nyomán, elsősorban az első világháború után azonban mégis egy vallási irányú újjászületés indult meg, és ez volt Magyarországon is, egy igazi reneszánsz a nyugati kultúrában, amit azonban a második világháború után az egyházi közösségekben – beleértve valamennyi történelmi egyházat, vallásfelekezetet – egy ideológiai önfelszámolás vette át. Ennek a lényege az, hogy a kereszténység, az európai ember bűnös, hogy ez nem egy kultúrkincs, amit hordozunk, hanem egy kultúrteher.

Magyarországon erre jött még rá a kommunizmus uralma, az áldott Karácsony „kellemes fenyőünneppé” való átvakolása, majd pedig, amint a viccben is áll – az, ami rosszabb a kommunizmusnál: az, ami utána jön.

– Mégis azt látjuk, ha a második világháború utáni időszakot vesszük, a kontinens két felén döntően máshogyan viszonyultak a kereszténységhez. Nálunk államilag üldözték, Nyugaton „csak” nem tartották már olyan fontosnak. S mégis, ma azt látjuk, mintha Nyugat-Európában még rosszabb lenne a helyzet. A kommunizmust ismerjük sajnos, de mi volt Nyugaton az ideológiai motiváció a háború után?

– Horatius írta az egyik ódájában, hogy űzd ki a természetet vasvillával, mégis rendre visszajön. Attól, hogy nálunk nyilvánosan, intézményesen üldözték a vallást, a család, mint a társadalom alapegysége megmaradt. S ezáltal a kultúra gyökérszálai átöröklődtek a legsötétebb bolsevik elnyomás alatt is. Az üzenet, hogy a világ jobbá tehető, ha az emberek igazságosan állnak egymáshoz, és ezt az irgalmasságra alapozzák, ez az eszme tovább élhet. Ez sok szempontból hozzá is járult a kommunizmus bukásához. Nyugaton Marxnak leporolták az eredeti könyveit, és Engels vékony kis füzetét, mely „A család, az állam és a magántulajdon eredete” címet viseli. Ez utóbbit mindenkinek ismernie kell, aki meg akarja valójában érteni, mi a marxizmus, a baloldaliság. Mert az nem a nincstelen, elnyomott emberek – a proletárok – megsegítése. A társadalmi igazságosság egy jobboldali, nemzeti eszme. A régi kommunista mozgalom részéről ennek hangoztatása egy hamis zászlós, „false flag” művelet volt, kalózkodás, ami reagált az ipari társadalom által létrehozott viszonyokra, és ennek álarca alatt próbálta a hamis, istenellenes, családellenes, életellenes marxizmus ideológiáját a társadalomban elterjeszteni. Engels említett kis füzete – mely maga a kommunizmus álarc nélkül – arról szólt, hogyan lehet a társadalmat átalakítani. Ennek többféle metódusa van, egyik a hagyományos, bolsevik lenini út, a politikai hatalom kisajátítása a terror által. Ez viszont nem működött, mert a szellemileg is nincstelen proletár attól, hogy több pénzt kapott, inkább a kocsmában itta el, nem a gyerekét vitte el az állatkertbe. Aki pedig passzívan ellenállt, a családban vitte tovább a hagyományokat. Az anyagi – termelési és tulajdonosi – viszonyok megváltoztatásával nem változnak a szellemi állapotok.

– Mit léptek erre?

– Rájöttek arra, hogy a kommunizmus a korban társadalmilag csak nagyon gyenge lábakon álló országokban tudott uralomra jutni az első világégés után, Oroszországban, vagy Kelet-Közép Európában tudott időlegesen hatalomra jutni. Nyugat-Európában viszont ezek bedőltek, és ekkora lépett fel a Frankfurti Iskola a két világháború között, majd később a freudo-marxisták is, akik az 1960-as években nyíltan felléptek az úgynevezett „kritikai elmélettel”.

Rájöttek, hogy az embert magát kell megváltoztatni, tehát a „hagyományos”, „patriarchális” és tekintélyelvű családot kell szétverni. Mert ha nem, akkor a társadalom szükségképpen „fasizálódik”, vagy újra azzá lesz, és elbukik a hőn óhajtott világforradalom. Ennek megfelelően kulturális terrorba kezdtek az egyetemek és a hírközegek leuralásával (ez a korabeli „woke” és „cancel culture”), valamint – és ez nagyon fontos aspektus – a populáris kultúra megragadásával, a filmiparon és a popzenén keresztül új eszményeket ültettek el az új generációkban. Erre épül rá a mai woke, LMBTQ, cancel culture és BLM is. Egy ilyen, eszméiben és szokásrendjében is szétesett társadalom romjain jöhet létre csak a „kommunista paradicsom”. Hiszen a férfire és nőre alapozott család az alapja mindennek, ezt kell eltörölni – mondják ők. A családnak viszont korábban az egyik legradikálisabb tartóoszlopa a vallás, és a valláshoz köthető kultúra volt.  Ez a szétverés elvezetett korunk demográfiai krízishez, amivel Európa depopulizációja és repopulizációja elérhető. Bizonyos értelemben egy csendes genocídiumnak vagyunk korunkban tanúi. Ennek első eleme a vallási rendnek, a hozzájuk köthető rítusoknak a lerombolása, így tehát a Karácsonynak, és az ehhez kapcsolódó Adventnek ilyen olyan módon és címen történő eltörlése.

– Messzire jutottunk Adventtől, de logikus a levezetés. Van egy olyan közkeletű szólás, hogy a vallás teljes mértékben az érzelmi szférába tartozik. De valóban így van-e?

– Abszolút nincs így. Ez az elmélet, miszerint a vallás pusztán egy érzelem, egy kedély, ami ennek megfelelően egy teljesen szubjektív dolog már az úgynevezett „felvilágosodás” korában kialakult.

Ha ez – feltéve, de meg nem engedve – így van, akkor ebben a szférában nem lehet igazságot tenni, nem lehet az embereken számon kérni, hiszen az érzelmek sok szempontból meghatározottak az emberben, és szinte egyénileg különböznek. Ezeknek az értelemmel felismerhető igazsághoz vajmi kevés köze van. Ha a vallás nem igazság és így nem létkérdés, akkor az emberekben kialakul az a gondolat, hogy mindegy, mit hiszünk, csak higgyünk valamit. Ha a vallás igazságtartalma felől nem lesznek meggyőződve, nem fogják érte többé akár az életüket feláldozni. Civilizációnk tartóoszlopai itt dőltek ki először. Ez volt tehát az első fejszevágás, ahonnan eljutottunk a freudo- és kultúrmarxista csapásokig, mely csapások a francia forradalmat megelőző filozófiai irányzatoknak „köszönhetők”. Nemhogy vallási kérdésekben nem lehet igazságot tenni e világlátás radikálisai szerint, de még Istenről sem lehet objektív állításokat mondani. Ebből a megismerhetetlenséget hirdető, agnosztikus álláspontból ered az, hogy a vallásnak a közszférához vagy az állami törvényekhez nincs köze. Ezért hivatkoznak e világnézet képviselői arra, hogy például a szívhang rendelet vallási kérdés, nem lehet ráerőszakolni az egész társadalomra egy szekuláris államban. Ezzel kapcsolatban fontos leszögezni, maga az életvédelem, a gyermekvédelem, és a magzatvédelem önmagában nem tételes vallási kérdés. Hamis ellenvetés tehát az, hogy „valakinek ez nem vallási meggyőződése, ne erőltessük rá”. Az életvédelem igazságai természettörvényen alapuló igazságok, amelyekre mindenki, ki a józan eszét használja, felismerhet, ha következetesen és becsületesen gondolkodik. Nem azért kell elfogadnia bárkinek, mert az Isten természetfeletti kinyilatkoztatás által közölt igazsága, melyet csak a kegyelem által adott hitben lehet elfogadni, így csak azt kötné, aki ilyen hittel bír.

– Az elhangzottak ellenére milyen pozitív tendenciákat lát, vagy mi a remény? Hogyan térhet vissza a magyar és európai társadalom az ekként felfogott vallásossághoz?

– Ehhez hitvalló és hitre jutott keresztényekre van szükség, akiknek ez meggyőződésük, akik meggyőződtek annak objektív igazáról. Nagyon fontos missziós küldetése van minden egyénnek a saját környezetében. Egyre nagyobb felelőssége van a laikus, világi hívőknek is, hiszen az egyházi közösségek – és itt a sajátomról is, a római katolikus Anyaszentegyházról beszélek – egy nagyon súlyos belső válságperióduson esnek át. Ez a római katolicizmus esetében immár hatvan éve, a II. Vatikáni Zsinat óta tart súlyos krízist okozva az Anyaszentegyházban, főként annak vezető rétegében. Az európai népekre erőszakolt feloldozás nélküli bűntudatkultusz és öngyűlölet (Schuldkult und Selbsthass) elérte az európai kultúra gyökerét, az európai kultuszt is. Van egy teológiai, kulturális és politikai harc a római katolicizmuson belül a hagyományos katolikus igazságokat képviselők és azok között, akik a posztmodern ideológiákkal – amelyekről beszéltünk – szövetségre léptek, melyek uralkodó válásuk esetén a katolikus hit lerombolásához és az Egyház teljes elsorvadásához vezetnek, amint ez látható Nyugat-Európában. Csak vesse össze bárki a házassági, papszentelési, szerzetbelépési adatokat! A II. Vatikáni Zsinatig van egy emelkedés, majd utána hirtelen törés, és zuhanás. Tanulmányok tömkelege igazolja a korrelációt a kettő között, csak a vak nem akarja látni, hogy nincsen, és azok, kiknek vakok a vezetői. Mindez hazánkba is begyűrűzött, és világosan tükröződnek az egyházi adatokban, és az állami népszámlálási mutatókban. 2001 és 2011 között 1,6 millió katolikus tűnt el a semmibe, nem a népesség sajnálatos csökkenésével arányosan… Egy válságtanácsot sem kürtölt össze a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, hogy a krízis okait feltárják, és megtalálják a gyógymódot. Mellesleg nem paphiány van, hanem hívőhiány… Ha a gyakorló katolikusokra vetítjük a papság létszámát, kiderül, paradox módon nem állunk „rosszul”, sajnos… Fölújítjuk templomainkat, sőt, sokszor szétromboljuk őket felújítás címén, ahogy most a veszprémi székesegyház esetében történik, de szívünk templomait nem renováljuk. Kétely a valóságos jelenlétben, Krisztus feltámadásában, nagyon sok elemében, és nincs már politikai vagy társadalmi értelemben sem olyan öntudatos réteg a katolikusokban. Ezt jegyezte meg Charles de Gaulle is a hatvanas években, látva, hogy azt a társadalmi katolicizmust, amit a második világháború előtt intranzigensen képviselt a katolicizmus Franciaországban, maga a liberalizált és a modernista eretnekségek által hiszterizált klérus kezdi előbb gúnyolni, majd megvetni, és végül üldözni. Nem gondolt volna – mondta a II. Vatikáni Zsinat után –, hogy az Egyház maga adja fel a saját társadalmi pozícióit, és az önfelszámolás útjára lép, meghódolva a liberalizmusnak és a marxizmusnak. Dr. Varga Tibor jogtörténész barátom mondta, hogy mesélte neki az édesanyja, hogy Csongrádon, ami ma sem egy soklelkes alföldi kisváros, ott volt 1948-ban Mindszenty József, aki Mária Évet hirdetve körbejárta Magyarországot, és csak akkor és csak ott ötvenezer ember gyűlt össze. Budapesten meg majdnem milliós tömeg… Ez a jelenség volt észlelhető az akkori Magyarországon mindenhol. Látható, hogy akkoriban még társadalmilag is aktívak voltak a katolikusok és nyilvánvalóan olyan értékek mellett, amelyeket ma általánosságban politikailag jobboldali értékeknek tekintünk. Hol vannak ezek a tömegek? Nem tud ilyen tömegeket ma megmozgatni az Egyház itthon, és ezen el kell gondolkodni. Mert nem lehet mindent a külső körülményekre fogni, mert ha vannak is ilyenek, ennek tükrében kell meghozni az ezek ellen ható egyházi politikát. Sajnos az, ami Mindszenty idejében megvolt, a radikális kiállás, ma nincs meg a klérus és a hívek többségében.

Ez bizonyos megkötésekkel érvényes a magyar nemzet többi, történelmileg meggyökeresedett hitvallási felekezeteire – elsősorban a református és evangélikus egyházakra – is Magyarországon, a korábbi helyzetükkel összevetve.

– Ha már Mindszenty feljött, őt most sokan támadták balliberális oldalról. Erről mit gondol?

– Én ezt kétrétűnek látom. Amiért a baloldal támadja, az Mindszenty értéke. Egy „klasszikust” idézve: „Miaz hogy! Nagyon is!” Ez lenne erre az egészséges jobboldali válasz. Helyette azt látom, Mindszentynek egyfajta „cukisítása” indult meg. Erre mondják, ha valamit nem tudsz elnyomni, hallgasd agyon, ha nem tudod agyonhallgatni, állj az élére. Sajnos most is ezzel állunk szemben bizonyos egyházi és politikai körökben. Arról nagyon nagy hallgatás van, hogy a háború után ő ragaszkodott a Szent Korona alapján álló történeti alkotmányhoz és jogfolytonossághoz. Azt mondta, legalább a népet kérdezzék meg az államformáról, erről ne az akkor összegyűlt nemzetgyűlés döntsön, ő nem ismerte el legitimnek azt a rendszert sem, nem csak a kommunistát. Nem ismerte el a békediktátumokat, mindig Felvidékről, Erdélyről és Délvidékről beszélt. Ő nem csinálta volna meg azt a csíksomlyói búcsúban június negyedikén, hogy egy árva szót sem szól Magyarország bő száz évvel ezelőtti keresztrefeszítéséről, mint a veszprémi székében ülő mai, méltatlan utóda. Ő hercegprímásként direkt közjogi tényezőnek tudta magát, mint aki a felsőház tagja, és az első akkor tényleges hivatalában lévő főméltóság a király után hagyományos történeti alkotmány szerint. Ebben is radikálisan szemben állt VI. Pál pápával, illetve azzal a kokettálással, amit Casaroli csinált megbízásából a kommunistákkal. A másik gond, hogy VI. Pál, akit egyébként a szentté avatási szabályok felrúgása mellett avattak szentté, több ponton problémás egyházpolitikát folytatott általában és különösen Magyarországgal. Megígérte Mindszentynek, hogy ő marad Magyarország prímása mindhalálig, ezért hagyta el az amerikai nagykövetséget, bár nem véletlen, hogy Bécsben, a Pázmáneumban jelölte ki székhelyét, amit Pázmány Péter hozott létre az ott tanuló kispapoknak. Ez a ház jogilag a magyarországi prímás érsek kánoni területe volt, ezzel is azt fejezte ki, hogy ő nem hagyja el Magyarországot.

– Mi történt ezután?

A Vatikáni Rádió azt közölte, hogy Mindszenty lemondott. Tehát hazudott VI. Pál pápa, hátba szúrta. Természetesen Mindszenty cáfolta lemondását és kijelentette, nem is fog soha lemondani. Ezen politikai fiaskó után pedig VI. Pál „megüresedettnek” nyilvánította az esztergomi széket. Ebben ellenállt a pápának, az egészséges katolikus ellenállás nem lázadás. Hiszen a pápa sem Isten, nincs ilyen egyházjogi kérdésekben biztos tévedhetetlensége, bűnt is elkövethet a hatalmával visszaélve. Ez az egyik neuralgikus pont vele kapcsolatban.

– Mi a másik?

– Az, hogy elfogadták azt is a II. Vatikáni Zsinaton, hogy az emberek a társadalmakat úgy rendezhetik be, ahogy akarják, abban az esetben is, ha az ellentétben áll a tételes isteni törvényekkel. Ilyen alapon el lehet fogadni a homoszexuálisok örökbefogadási jogát, mert mi „dialógusban vagyunk a világgal”, mert már nem Krisztus uralmát és szociális királyságát akarják a társadalomban, ahol rend- és értékalapú berendezkedés van. Mikor hallják Krisztus társadalmi királyságáról az emberek a papokat szónokolni? Krisztus király ünnepét ezért vezette be XI. Piusz pápa október utolsó vasárnapja, mielőtt a Mindenszentekben Krisztus végső, teljes uralmát ünnepeljük a szentekben. Ma az egyházi év végére csapták, hogy persze, majd fog uralkodni Krisztus az idők végén, addig kokettálunk a liberálisokkal és a kommunistákkal. Mindszenty nem fogadta el, hogy az Egyház lényegében feladta az integrizmust, Krisztus szociális királyságának tanítását. Ő nem vett részt a II. Vatikáni Zsinaton, hiszen a budapesti amerikai nagykövetség falain belül tartózkodott, ő ezeket a változtatásokat nem szavazta meg, és nem írta alá. Ezen felül bíboros volt, tehát a pápa után a hierarchikus rendben a következő lépcsőfokon állt. Ezért volt az, hogy Marcel Lefebvre érsek felkérte őt, hogy a hagyományhű katolikus ellenállásának, amely antiliberális és antikommunista politikai ellenállás is, álljon az élére az Anyaszentegyházban. Nem véletlen, ha megnézzük a korabeli magyar és nyugati – akár nyugati katolikus! – sajtótermékeket, hozzá hasonlítják Mindszentyt, és Mindszentyt őhozzá. E hecckampány szerint a „legreakciósabbak”, a „fasiszták” állnak a tradicionalista mozgalom mögött a nyugati országokban. Mindszenty hajlott erre, de egy műtét előtt állt 1975-ben, amiből nem ébredt fel. Adriányi Gábor egyháztörténész a maga szarkasztikus stílusában jegyzi meg, hogy merő véletlenségből ugyanúgy halt meg, mint Szent X. Piusz pápa. elfelejtették rögzíteni a nyelvét, s megfulladt… Ezek tabutémák, ha előkerülnek, az egyházfiak és egyháztörténészek is csak zavarodottan annyit motyognak, hogy „Mindszenty is ember volt, ő ebben lemaradt”, „nem értette már meg a korát”, „megviselte a bezártság”. Ezek a vulgárpszichologizálások lényegileg megerősítik a baloldali Mindszenty-kritikát, a „de nem ezért szeretjük”-féle elkenését Mindszenty gyémántkeménységű megalkuvásmentességének.

– Akkor nincs remény, hogy Európa önmagára talál kultusza tekintetében is?

– De van! A már említett Szent X. Piusz pápa, aki az említett tendenciákkal radikálisan szembeszállt az Egyházon belül és kívül is, programadó enciklikájában megadta a csatakiáltást: Instaurare omnia in Christo – megújítani mindent Krisztusban! Kezdjük el ezt magunkon az idei ádventben, s akkor Magyarország – Mindszenty főpapi címerének jelmondatához híven – Sacra Pannonia, Szent Magyarország lesz, melyen a pokol kapui sem vesznek erőt! Úgy legyen!

Áldott ádventi készületet, és kegyelemteljes Karácsonyt kívánok minden kedves olvasónak!