Kutyát évezredek óta tart az ember, de a XX. század elejéig ez a tartás – kivéve néhány gazdag családot – abban merült ki, hogy a kutyában egy használható haszonállatot láttak, aki az őrzésben és a mindennapok munkájában segítette az embert. Nem véletlen, hogy a kutyának, mint fajnak, létezik – az emberi szelekciónak köszönhetően – a legtöbb változata, fajtája az állatvilágban. Ezeket felsorolni hosszú lenne – s már csak azért sem lenne teljes, mert még napjainkban is regisztrálnak új fajtákat –, azonban felhasználás tekintetében fő besorolásként a juhász és pásztorkutyákat, vadászkutyákat, őrző-védő kutyákat, kedvtelésből tartottakat érdemes megemlíteni.
A mai városi ember gyakorlatilag minden munkafeladat nélkül tartja a kutyákat, nem cél a megfelelő fajta kiválasztása, ezért a tartott fajták skálája szinte mindegyiket lefedi.
Mivel ezt semmilyen szabályozás nem korlátozza, valaki akár a 8. emeleti panelban is elkezdhet tartani két kaukázusi juhászt, kérdés, hogy ez vajon a kutyáknak, a gazdának, vagy a szomszédoknak fog-e majd nagyobb gyötrelmet okozni? Azon is érdemes elgondolkodni, hogy ki és miért pont azt a fajtát választja magának, amit tart, de ez már egy másik cikk témája lehetne.
S bár a tartható fajtákat nem szabályozza igazán semmi, az fajta független, hogy a kutya által okozott anyagi kárért, balesetért a kutya gazdája a felelős. Érdemes tehát röviden megvizsgálnunk, mik azok a kötelezettségek, amik egy gazdára hárulnak a kutyatartás során.
A lakásban tartott – s üdvös lenne, ha ez a kertben tartottakra is vonatkozna – kutya életének mindennapos része a napi többszöri séta. Séta közben azonban bekerül a városi élet mindennapjaiba, s a gazdának kell arról gondoskodnia, hogy ez senkinek ne okozzon kellemetlenséget. Közterületen a kutyát csak nyakörvvel és pórázon – ennek hosszát elméletileg az adott terület önkormányzata szabályozza – szabad vezetni, aki pedig tudja, hogy kutyája harapós, annak az állatra szájkosarat is fel kell tennie. A szájkosár használata egyébként minden közüzemi járművön kötelező, a kutya fajtájától, nagyságától, korától függetlenül, hiszen egy adott zárt helyen bármelyikből kibújhat – mondjuk, ha valaki véletlenül rálép a lábára – a magát védő ragadozó.
Ha tehát elindulunk a nagyvárosban sétálni a kutyával, az állatnak úgy kell viselkednie, hogy sem emberre, sem másik kutyára ne jelentsen veszélyt, pórázon, lehetőleg a lábunkhoz közel mozogjon, sem a gyalogos, sem a közúti forgalmat nem akadályozhatja.
Bármilyen sokszor is találkozunk póráz nélkül, a gazda közelében szabadon kószáló ebbel, azt tudnunk kell, hogy adott esetben a közterület felügyelet vagy a rendőrség egy ilyen viselkedésünket egy átnyújtott csekkel honorálhatja. Ha pedig sétája alkalmával – hiszen ez a sétáltatás egyik célja – valahová odapiszkít, a gazdának kötelessége azt eltakarítani. Szabadon engedni csak bizonyos területeken – az önkormányzatok által kijelölt, bekerített kutyafuttatókban – lehet, de a benti elengedés után itt sem jelenthet veszélyt sem állatra, sem emberre.
A kutyák egyik jellemző sajátossága, hogyha örülnek, bánatosak, észlelnek valami szokatlant (vagy csak egyszerűen unatkoznak), akkor ezt ugatással is kifejezik, melyre ugyancsak vonatkozik, hogy az csak olyan mértékű lehet, ami sem a lakóközösség, sem a szomszédok nyugalmát nem zavarja, az utcán járva pedig nem vált ki megbotránkoztatást, nem kelt félelmet senkiben.
S ha már a félelemnél és megbotránkoztatásnál tartunk, szigorú szabály az, hogy a kutyáját senki sem uszíthatja sem állatra, sem emberre. Sokan akkor érzik magukat biztonságban, ha mondjuk egy megtermett őrző-védő fajtával sétálgatnak, de tudni kell, hogy ilyen esetben is felelős a gazda a következményekért. Mivel a kutya nem ismeri sem a személyiségi jogokat, sem az ártatlanság vélelmét, ha úgy érzi, hogy őt vagy gazdáját valakitől veszély fenyegeti, preventív módon – ez az évezredek folyamán már jól bevált – támadni fog. Ha tehát úgy érezzük, hogy valaki idegen séta közben túl közel jön hozzánk – s hogy szándékai mik, azt nem tudjuk hirtelenjében felmérni –, figyelmeztetnünk kell az illetőt, hogy várhatóan a kutyánk támadni fog, s ha tovább közelít, vállalnia kell tette következményeit. S ez a következmény – mondjuk egy 40-50 kilós dobermann esetében alsó hangon is kórházi hetekben, sokszor maradandó egészségkárosodásban mérhető!
Azonban a gazdának is jobb elkerülni ezeket a konfliktushelyzeteket, ugyanis, ha perre kerül a sor, a bíróságnak kell eldöntenie, hogy kinek az állítása igaz. Az idegené, aki azt mondja, ő csak békésen sétált, amikor egy vadállat kutya képében váratlanul nekirontott, vagy a gazdáé, aki hiába mondta többször is az idegennek – miközben az csak nyúlkált a nyakában lévő aranylánc felé -, hogy ne jöjjön közelebb. A kutyát mint harmadik résztvevőt nehéz kikérdezni, bár újabban van olyan bírói gyakorlat, ami megpróbálja hitelesen újrajátszatni az eseményt, s ebből következtetni arra, melyik félnek is lehet igaza. Mind a kutya által okozott váratlan baleseteket, mind a városi beilleszkedését úgy tudjuk elősegíteni, ha a kutyával eljárunk valamelyik kutyaiskolába.
Tudomásul kell venni, hogy a kutya alapvetően egy háziasított vadállat, ami mind a mai napig birtokában van az ősi ösztöneinek.
A gazdának tehát nem csak az a feladata, hogy megfelelően bánva vele, évenként beoltassa, naponta sétálni vigye és enni adjon neki, hanem az is, hogy ezeket az ösztönöket leszabályozza, kordában tartsa, s adott esetben még arra is lehetőséget adjon az állatának, hogy azokat szabályozott körülmények között kiélhesse. Bár erre sincs előírás egy felelős kutyatartónak – mondjuk persze nem a zsebcirkálókra és kosárban sétáltatottakra gondolok –, legalább alapfokon ki kell, hogy legyen képezve a kutyája. Ebbe beletartozik, hogy nyugodtan megy láb mellett, ha hazafelé indulunk a kutyafuttatóból, odajön hozzánk, s ha valami olyat tesz, ami nekünk nem tetszik, azt rászólásra abbahagyja.
Az őrző-védő fajták esetében pedig érdemes egy őrző-védő tanfolyamra is eljárni – ezt mostanában elegánsabban ösztönkontroll tréningnek hívják –, ahol ugyan szabályozott körülmények között, de mégis kiélhetik a bennük szunnyadó zsákmányszerzés utáni vágyukat.
Persze egy ilyen tanfolyam előfeltétele a kutya gazda általi kézben tarthatósága, de aki volt már ilyen foglalkozásokon, az megtapasztalhatta, hogy egy ilyen fajta kutyának nem okoz semmi nagyobb örömet, mint elkapni a csibészt alakító segédet, s győzedelmesen, büszkén levonulni a zsákmánnyal – amit általában egy csibészkar testesít meg – a pályáról. De ezen nincs is mit csodálkoznunk, hiszen századokon át erre szelektálták őket, ez van a génjeikben, és még ma is ez (lenne) a lételemük.
A kutya – tartja a mondás – az ember legjobb barátja. Társunk a mindennapokban, felvidít, ha szomorkodunk, mozgásra kényszerít akkor is – nem véletlen, hogy a statisztika szerint a kutyatulajdonosok tovább élnek –, ha legszívesebben csak otthon lógatnánk a lábunkat. Azonban, hogy ez a barátság zökkenőmentes legyen, a gazdáknak is többet kell tenniük annál, mint az alapvető szükségletek biztosítása. Mert higgyük el, a kutya mindent megtenne a gazdájáért (adott esetben gondolkodás nélkül még az életét is adná érte), barátként ezért tehát mi se sajnálhatjuk tőle a jó szót, a simogatást, a szellemi és fizikai lefárasztást. Mert egy barátság csak úgy lehet az igazi, ha abban mindkét fél érdekét szem előtt tartjuk!
(TTZ)
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
