Hazaárulók-e a 444-es újságírók?

A kérdés megválaszolásához több szempontot is figyelembe kell venni. Vélemény.

Megszokhattuk már, hogy a balliberális-globalista média hazai képviselői rendszeresen ütnek meg magyar-és keresztényellenes hangnemet, gúnyolnak ki mindent, ami a hazaszeretettel és a határon túli magyarsággal kapcsolatos.

Éppen ezért nem is lepődtem meg, amikor azt a hírt, miszerint az erdélyi magyarok lélekszáma az elmúlt tíz évben 1 millió 227 ezerről 1 millióra főre csökkent, a 444 a következő felütéssel osztotta meg a Facebookon:

„Mivel a kisebbségpolitika nem változott jelentősen, valószínűleg egyre több embernek ciki magyarnak mondania magát.”

Azt most hagyjuk is, hogy aki ezt a mondatot leírta, annak fogalma sincs az erdélyi magyarok helyzetéről, sem az őket érintő demográfiai folyamatokról (az anyaországi magyarokhoz hasonlóan kevés gyermeket vállalnak, amit az elvándorlás csak tovább súlyosbít).

Nyilvánvaló, hogy a 444 provokálni akart és a szokásos gyakorlatnak megfelelően a magyar nemzet ellen uszítani, mert bár nem a legélesebb újságírók dolgoznak náluk, azt azért nem tudom elhinni, hogy van a szerkesztőségükben akár csak egy ember is, aki komolyan gondolja, hogy az elmúlt tíz évben annyival cikibb lett magyarnak lenni, hogy az egyszeri csíkszeredai bácsi és nagyváradi néni inkább románnak vallja magát a népszámláláson.

Mindenesetre az ilyen és ehhez hasonló esetekben felmegy a pumpa az emberben,

a leggyakoribb szavak egyike pedig, ami eszébe jut, az a hazaáruló.

Pár mély lélegzetvétel, vagy akár egy nyugtató hatású séta után azonban érdemes elgondolkodni azon, hogy ez a kifejezés valóban megállja-e a helyét a globalista-balliberális újságírókra; amit tesznek, az tényleg hazaárulásnak minősül-e?

Jogi megközelítés

A hazaárulásnak mint bűntettnek létezik egy egzakt, jogi definíciója, amit a hatályban lévő BTK. 258. paragrafusa így határoz meg:

„Az a magyar állampolgár, aki Magyarország függetlenségének, területi épségének vagy alkotmányos rendjének megsértése céljából külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, bűntett miatt öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

A törvény továbbá kitér rá, hogy a

„(2) A büntetés tíz évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha a hazaárulást
a) súlyos hátrányt okozva,
b) állami szolgálat vagy hivatalos megbízatás felhasználásával,
c) háború idején vagy
d) külföldi fegyveres erő behívásával vagy igénybevételével
követik el.”

S azt is érdemes tudni, hogy a BTK. szerint már a hazaárulásra irányuló előkészület is bűncselekménynek számít, ami egy évtől öt évig, háború idején két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Ács Dániel, a 444 újságírója és Baranyi Krisztina, Ferencváros polgármestere (forrás: YouTube/444)

A rágalmazás legcsekélyebb szándéka nélkül, pusztán egy gondolatkísérlet erejéig nézzük meg, hogy jogi szempontból megállapítható-e a hazaárulás tényállása a 444-es újságírók esetében. Mint fentebb olvasható, a BTK. meghatározása szerint az követhet el hazaárulást Magyarországon, aki magyar állampolgár. Ez a kitétel valószínűleg a legtöbbjükre igaz.

A cselekmény szempontjából pedig az minősül hazaárulónak, „aki Magyarország függetlenségének, területi épségének vagy alkotmányos rendjének megsértése céljából külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel vesz fel vagy tart fenn.” Alighanem ennek a feltételnek a második fele is teljesül, hiszen nyílt titok, hogy a 444-et javarészt külföldi „civil” szervezetek finanszírozzák, valamint – ha a „megrendelésszagú” cikkeikre gondolunk – az amerikai kormányzati és a CIA-s szál sem zárható ki.

Az pedig, hogy pontosan mi számít a függetlenség, a területi épség és az alkotmányos rend megsértésének, az már inkább száraz jogászkodás tárgya, de ha mélyen belemennénk a 444 és a többi balliberális-globalista médium munkásságának elemzésébe, vélelmezhetően ebből a szempontból is felmerülne a hazaárulás vádja.

Köznapi megközelítés

A BTK-ban foglalt jogi definíció mellett létezik egy sokkal szubjektívabb, köznapi megközelítés is, ami arról szól, hogy

az a hazaáruló, aki magyarként a hazája ellen, azaz Magyarország ellen cselekszik.

Például harminc ezüstért elárulja a közösséget, aminek a tagja; önös politikai érdekből a magyarság ellen uszít; vagy éppen megkárosítja és idegenek kezére játssza át a saját hazáját.

Ebből a fénytörésből vizsgálva nem gondolnám, hogy az a 444-es újságíró, aki a fentebb idézett szöveggel osztotta meg az erdélyi magyarság csökkenéséről szóló cikket, hazaáruló lenne – ahogy a kollégáinak nagy része sem. Az ember ugyanis csak akkor tud hazaáruló lenni, ha a saját hazáját árulja el.

Nekik viszont nem hazájuk Magyarország. A magyar nemzethez pusztán annyi közük van, hogy Magyarország területén élnek, rendelkeznek magyar állampolgársággal és nagyjából beszélik a nyelvünket.

Magyarnak lenni azonban ennél sokkal többet jelent. Úgy mint közös történelmi tudatot, hagyományaink tiszteletét és ápolását, a minket ért sorscsapások iránti érzékenységét (vö. „Az a magyar, akinek fáj Trianon.”), vagy mondjuk a határon túlra került nemzettársaink ügyének felkarolását, annak hangsúlyozását, hogy ők is részesei a magyar nemzetfogalomnak.

Mielőtt valaki félreértene, ez elsősorban nem etnikai kérdés. Éppen a történelmünk a bizonyíték rá, hogy hány és hány nem magyar származású ember tett olyat, amivel méltán érdemelte ki, hogy a magyar nemzet kiválóságai között tartsuk számon.

Aki azonban lelki síkon nem érti meg, mit jelent magyarnak lenni és mit jelent az a több mint ezer éves hagyaték, amit őseink ránk hagyományoztak, azzal nem nagyon lehet mit kezdeni – főleg a hazaárulást nem lehet neki felróni.

Legalábbis köznapi értelemben nem. A hatályban lévő törvények azonban – elvben – mindenkire vonatkoznak…