Ha nem tudjuk feldolgozni és újraértékelni legnagyobb tragédiánkat, akkor a jövő is el van zárva előlünk. Nincs jövője annak, aki nem ismeri a múltját, aki nem ismeri a múltját, az el fog veszni. A nagy, nehéz történelmi pillanatokban nem a gyáváké és meghunyászkodóké, hanem a bátraké a győzelem. Újabb elfeledett történelmi alapmű jelent meg, Szende Zoltán könyvének máig tartó tanulságai vannak.
1943. április 15-én Budapesten a Szent László kórház falai között hunyt el a korszak egyik legígéretesebb tudósa. A hivatalos jelentésen a halál okaként a vörheny, azaz a skarlát volt feltüntetve. Akkoriban ez sokak számára gyógyíthatatlan betegséget jelentett, a szörnyű kór az alig 39 éves Szende Zoltánt is elragadta, mindössze néhány hónappal azelőtt, hogy rájöttek ennek a pusztító nyavalyának az ellenszerére, ami a penicillin volt. Ebben az időszakban kezdődött el a második világháború legpusztítóbb szakasza, mindenkit a közelgő kataklizma hírei foglalkoztattak, a napisajtó majdnem teljes egészében háborús tudósításokból állt, így szinte híre sem maradt Szende Zoltán halálának. Az első beszámolók is hetekkel később jelentek meg a tragédiáról, nagyrészt azokban a lapokban, ahol publikált.
„Az ifjúság és a férfi kor határán, amikor a természet rendje szerint az érett alkotások korát várhattuk volna, tragikus hirtelenséggel elhunyt Szende Zoltán, a kiváló fiatal történettudós. A diplomáciai történetnek volt fáradhatatlan kutatója Európa utolsó évszázadának hatalmi játékát figyelte. Különös előszeretettel fordult a Balkán felé, ahová a magyar diplomáciát ősi hagyományok fűzik és amelynek nehéz, tarka világában ő otthonosan mozgott. Tanulmányai és cikkei nagy számban jelentek meg a folyóiratokban, köztük a Jelenkorban is; munkái közül az 1918-as összeomlásról írt terjedelmes könyve a legjelentősebb, ami az olvasóközönség előtt is szép sikert ért el. Minden munkáját a pozitivista tudományszemlélet jellemezte: az adatok szerelmese volt és bámulatos türelemmel igyekezett tudásának kincseit, adatgyűjteményének hatalmás tömegét az olvasók elé tárni. Óriási, sok nyelvre terjedő olvasottságával gyűjtötte össze szaktudását, és Norvégia történetében éppoly jártasnak bizonyult, mint a görög vagy bolgár bonyodalmakban. Nagy munkáját, tudásának méltó kifejezését, amire minden tudós vágyakozik és amit hosszú éveken át tervezget, már nem érhette meg. A két világháború közötti zaklatott évek és a korán elébe lopakodó halál megakadályozta. A nagy munka elmaradt, pedig hosszan készült rá; olyat akart alkotni, ami méltó legyen egyéniségéhez és nemzedékéhez. Mert Szende Zoltán a klebelsbergi tudósnemzedékhez tartozott: a fiatalkor hasznos tanulóévei során megfordult Nyugaton, ahová századok óta zarándokoltak látni és tanulni az ifjak, és az ott szerzett benyomások sosem mosódtak el emlékéből. Egész gondolkodását a széles európai látóhatár jellemezte, ami hű társként kísérte végig munkássága és a nagy európai kataklizmák idején. Így lett tudományának szűk szakjából kiindulva hazájának és az európai humanitásnak hű szolgája, így lett kultúrdiplomata, aki a külföldi agorán is hazájának a javát kereste és mindenkor úgy kereste, hogy sosem feledkezett meg a legfőbb erkölcsi elvről, amely a kicsiny és nagy népeknek a természeti jog alapján egyaránt kiméri életlehetőségét. Oly tisztán szerette hazáját, hogy azért egy népet sem akart gyűlölni, és azt a nagy gondolatot, módszert, szervet kutatta, amely a világ népei között a harmóniát fenntartja.”
A fenti nekrológot a Jelenkor című újság 1943. június 14-i számában közölték. Kósa János egy olyan kimagasló tehetséget méltatott, akinek korai halála fájdalmas vesztesége volt a magyar szellemi életnek.
Szende Zoltán méltó utóda lehetett volna Horváth Jenő kiváló diplomáciatörténésznek, ám a sors végzete egy olyan pillanatban ragadta el a tudományos pályáról, amely ezt a reménységet megsemmisítette. Bár fiatalon meghalt, mégis kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után. Bámulatos tudása, nyelvtehetsége, írói vénája korának egyik legtermékenyebb szerzőjévé tette, állandó munkatársa volt a legjelentősebb diplomáciai és más kimagasló szellemi lapoknak.
Korunk embere joggal tarthat érdeklődést Szende Zoltán életének, munkásságának a megismerésére, ám a csak frázisokban hangoztatott mai nemzeti öntudat őt is ugyanúgy kitörölte a magyar kiválóságok panteonjából, ahogy tette ezt azzal a több tucat szerzővel, akiket kiadónk az elmúlt években megpróbált az örök felejtés homályából kimenteni.
Szende Zoltán akkor hívta fel magára a figyelmet, amikor alig 27 évesen német nyelven Die Ungarn im Zusammenbruch 1918. címmel publikálta Magyarország Trianon előtti összeomlásának teljes folyamatát. A kedvező fogadtatás vette rá a szerzőt arra, hogy könyvét magyar nyelven is kiadja, amire 1933 januárjában került sor ezzel a kiadói ajánlással: „A külföldi rágalmak és ellenséges beállítású közlések közepette nagy szolgálatot tett a magyar ügynek egy fiatal történészünk, Szende Zoltán dr., aki évek hosszú során felkutatott levéltári okmányok és ismeretlen feljegyzések alapján, ugyancsak német nyelven megírt könyvvel állt ki a világ nyilvánossága elé a magyarság védelmére. Könyve megrázó részleteket tárt a külföld szeme elé a magyarság utolsó hősi teljesítményeiről és a történeti Magyarország feldarabolását előidéző történeti erők kialakításáról.”
A tervezett megjelenésre hiába siettek az emberek a könyvesboltokba, egy darabot sem tudtak vásárolni, ugyanis a kötetet már az előjegyzés során elkapkodták, így sokaknak várniuk kellett a második kiadásra, de ez sem tartott sokáig, szükség volt a harmadik kiadásra is.
Az ifjú szerző művét szinte minden magyarországi újságban méltatták, sőt „olasz, francia és lengyel nyelvekre fordított fejezeteivel is három világrész sajtójában nyert osztatlan elismerést.”
A kötet: „eddig ismeretlen levéltári anyag alapján a magyarság oly megrázó hősi teljesítményeit mutatja be az összeomlás szörnyű napjaiban, olyan ismeretlen összetevőit mutatja ki a régi Magyarország felbontását előidéző történeti erőknek, hogy mint korrajz és mint olvasmány egyaránt lebilincselő” – írták róla az újságok. A Szabadság recenziója így fogalmazott: „A szerző drámai mozgalmassággal vetíti történeti távlatba Károly király békekísérleteit, azok meghiúsulását, a monarchia és hadereje bomlását, a bécsi, budapesti, prágai, zágrábi, laibachi és szarajevói forradalmakat s közben a piavei végküzdelem magyar Krisztusainak emberfeletti teljesítményeit. A magyar katonaság hazavonulásának detektívregénybe beillő fejezeteit, Magyarország megszállásának, a bolsevizmusnak, a román inváziónak és a békekonferencia titkos machinációinak ismeretlen fordulatokban bővelkedő, drámai lüktetésű leírása követi nyomon. Teljesen magával rántja az olvasót a magyar lét legkritikusabb napjainak izzó tragikumába, szinte érezzük a magyar végzet pörölycsapásainak zuhanását.”
Szende Zoltán tételről tételre cáfolja a mai történészek által is hangoztatott hazugságot és egyértelműen bebizonyítja: a magyar katonák fegyelme nem lazult meg annyira, hogy ne lehetett volna őket felhasználni az ország határainak megvédésére.
Balla Antal pedig így fogalmazott a könyvről: „Mi idézte elő a nagy katasztrófát? Kétségtelenül elsősorban a vesztett háború. De ez még magában nem kielégítő magyarázat. Országok, birodalmak nem omlanak össze máról-holnapra, egyetlen vesztett háború következtében, ha az összeomlásnak mélyebb és távolibb okai nincsenek. Ezeknek a mélyebb és távolabbi okoknak kifejtése külön nagy tanulmányt igényelne. Az a csoport, amely a válságos pillanatban, az új Mohács előtt magához kaparintotta a hatalmat, a saját kicsiny párt- és csoportérdekeit nézte és nem a nagy nemzeti érdeket. Az ő pacifista elveiknek el kellett bukniok a vulkanikus erővel előtörő cseh, oláh és szerb nacionalizmussal szemben. Nyitva hagyták a határokat, holott a történelem minden tanúsága amellett szól, hogy az az ország, mely végsőkig kitart, nem kaphat olyan rossz békét, mint az, mely gyáván megadja magát sorsának. Elhalványodott a függetlenségi gondolat és a nemzeti akarat elernyedt. A tragikus összeomlásnak be kellett következnie, mert a nagy, nehéz történelmi pillanatokban nem a gyáváké és meghunyászkodóké, hanem a bátraké a győzelem.”
Az 1918-1919-es összeomlás hátterének feltárásáról készült történelmi forrásmunka a második világháború után a kommunista diktatúra „könyvmegsemmisítő lágereibe” került. Egyes példányai túlélték a nehéz időket, de ezek legfeljebb gyűjtők birtokában vannak, akik könyvaukciókon tudtak hozzájutni.
Szende Zoltán személyéről pedig semmilyen adatot nem lehet fellelni, ez az első alkalom, hogy közzé tudjuk tenni a születésének és a halálának az időpontját: 1904–1943. Neve sajnos még egyszerű szócikként a Magyar Életrajzi Lexikonba sem került be.
Tudomásunk szerint az elmúlt 30 évben is csak egy recenzió jelent meg Szende kötetéről, ez is 1994. március 12-én, az Új Magyarország napilapban, ahol Major Zoltán hívta fel a figyelmet a felbecsülhetetlenül értékes kordokumentumra.
Ebből idézünk két bekezdést:
„Szende művének központi része az 1918 őszén lezajlott katonai események leírása. Tárgyalásmódja összetett-hadtörténet, diplomácia, pártküzdelmek, hátország fejleményei, aprólékosságig részletes, filmszerű, precíz, sűrített és tömör. Az 1945 utáni magyar történetírásban szinte kötelező volt a központi hatalmak, esősorban a Monarchia katonai létesítményeit lekicsinyleni. A különféle nehézségek és problémák ellenére megállapítható, hogy ez a 11 nemzet fiaiból álló hadsereg tiszteletreméltó teljesítményekre volt képes, még az USA hadba lépése után nyomasztó személyi és anyagi fölénybe kerülő ellenséggel szemben is, hadseregei még 1918-ban is nagy területeket tartottak megszállva és mindenütt az ellenség földjén álltak.”
„A köztudatban máig az él, hogy ez a hadsereg az egyik napról a másikra teljesen felbomlott. Szende Zoltán nem tagadja a bomlás tényeit, ez a bomlás azonban térben és időben elnyúló folyamat volt, amelyet politikai események siettettek, szélesítettek. A Monarchia ugyan valóban katonai vereséget szenvedett, ezt a tényt maga Tisza István is elismerte. A hadsereg azonban még október végén is komoly erőt képviselt. Szende részletesen leírja az egyes csapattesteknek a fegyverszünet utáni, sokszor valóban visszaözönlés szerű hazatérését, a leírásban azonban helyet kapnak azok az alakulatok is, amelyek a forradalmi és pacifista propaganda ellenére is rendben, zárt alakzatban igyekeztek hazatérni, fegyverzetük nagy részének megőrzésével, megvédésével. A rendben hazatérni szándékozó alakulatok törekvésének sikerét nemcsak objektív nehézségek gátolták, hanem Linder ügynökeinek szereplése is, akik már az országba való belépés előtt csellel, politikai ígéretekkel vagy erőszakkal igyekeztek széjjelugrasztani, lefegyverezni őket. Mégis voltak nem kevesen, akik akartak és képesek lettek volna harcolni Clemanceau győzelmének sakáljai, a környező fiókimperializmusok ellen. Egyebek között Hegedűs tábornok is viszonylag épségben hozta haza csapatait a fegyverszünet után, hadosztályának újjászervezését az akkorra már mindenhatóvá lett katonatanácsok tették lehetetlenné.”
Harminc évvel ezelőtt Major Zoltán annak a reményének adott hangot, hogy az 1918–1919-es korszak újragondolására és újraértékelésére kerül majd sor. Major éleslátása rátapintott a lényegre: ugyanis ha nem tudjuk feldolgozni és újraértékelni legnagyobb tragédiánkat, akkor a jövő is el van zárva előlünk. Nincs jövője annak, aki nem ismeri a múltját, aki nem ismeri a múltját, az el fog veszni. Most, amikor 30 évvel később saját bőrünkön érezzük az örök igazságot, láthatjuk, a sírgödör felé tántorgó nemzetünk még reménytelenebb helyzetbe került. Ma sokkal távolabb kerültünk a túlélés lehetőségétől, mint 30 évvel ezelőtt…
Szakács Árpád
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
