Noha kétségtelenül történtek pozitív változások az emlékezetpolitika terén, hazánk második világháborús szerepvállalásának megítélése még mindig hagy maga után némi kívánnivalót. Az egyik (kommunizmusból itt ragadt) narratíva szerint „bűnösök” és „cinkosok” vagyunk, míg a másik népszerű tézis azt hangoztatja, hazánk csak „áldozat”, katonáink pedig egyszerű „golyófogók” voltak két nagyhatalom véres háborújában. Ennek alátámasztására rendre a magyar 2. hadsereg tragédiáját hozzák fel. De vajon tényleg csak tragédiák és kudarcok jellemzik a Magyar Királyi Honvédség második világháborús szerepvállalását, vagy ugyanúgy akadnak fényes diadalok és hősök is a történetben, akiket méltatlanul elhallgat a modernkori történetírás? Többek között erről is kérdeztük a magyar hősök emléknapja alkalmából Babucs Zoltán hadtörténészt, a Magyarságkutató Intézet vezető kutatóját.
– Trianon után – az ismert okok miatt – a magyar haderő gyakorlatilag nem létezett. Ennek orvoslására viszonylag későn, 1938-ban került sor, a győri program kihirdetésével. Mit lehet tudni erről a programról?
– Az öt éves kifutási idejű – ám 1940 késő nyarára befejezett –, egymilliárd pengős beruházási program a Magyar Királyi Honvédség felfegyverzését és az ország védelmi képességének fokozását szolgálta, amely csak részben valósult meg. A győri program egyévnyi költségvetésnek megfelelő többletforrást igényelt, 600 millió P egyszeri vagyonadóból folyt be és közvetlenül a honvédséghez került, 400 millió P pedig állampapírok kibocsátása révén állt rendelkezésre, amelyet a hadiipar és az infrastruktúra fejlesztésére fordítottak. Életbe lépett – a jól átgondolt és nem ötletszerű – Huba I–III. haderőfejlesztési terv. Ennek első szakaszában egy olyan hadsereget építettek ki, amelynek létszáma békében 107 ezer, háború esetén 250 ezer fő volt. A mennyiségi fejlesztés eredményeként egy 3 hadseregre, s kezdetben 7 hadtestre tagozott, 21 gyalog-, 2 gépkocsizó-, 2 lovas-, 1 folyamőr- és 1 repülődandárból, 3 hadosztály határbiztosító erőből, illetve fővezérség- és hadtestközvetlen alakulatokból álló haderő kialakítása kezdődött meg, amely a felvidéki és az észak-erdélyi területek visszatérésekor 2 újabb hadtesttel, vagyis 6 gyalogdandárral bővült, miközben zajlott a páncélos csapatnem és a légierő kiépítése és fejlesztése is.
Mintegy két évtizednyi lemaradást kellett rohamtempóban bepótolni, de a németek ódzkodtak modern harceszközöket átadni, így újabb jelentős anyagi áldozatok árán sikerült felfuttatni a hadiipart, miáltal a honvédség – amelyet a szomszédokkal vívandó revíziós háborúra és nem a „vörös kolosszus” elleni hadakozásra készítettek fel – technikai szintje emelkedett a háborús években, de nem jutott el arra a szintre, amely a második világháborús hadi részvétele során adódó feladatok elvégzésére maradéktalanul alkalmassá tette volna.
– Milyen volt a magyar tisztikar minősége az 1930-as években? Inkább régivágású „öreg katonák” alkották, vagy voltak köztünk olyan reformerek is, mint például Németországban Heinz Guderian vagy Erich von Manstein?
– 1938-ig a magas színvonalú és szerteágazó tisztképzés is szűk keretek közé szorult, s a Monarchia utódállamai közül Magyarország volt az egyetlen, amely nem szakított az 1918 előtti katonai tradíciókkal. Úgy vélték, a háború ott folytatódik, ahol 1918-ban abbamaradt, elvárás volt a tisztek példamutatása, rámenőssége és öntevékenysége, s habár tisztában voltak a nyugati új katonai teóriákkal (pl. Fuller, Liddel Hart, Guderian), csodálták a Wehrmacht teljesítményét, annak modern hadviseléséből vajmi kevés elemet vettek át. 1941-től gyakorlattá vált, hogy a hivatásos tisztek sűrű váltásokkal érkeztek a harcoló csapattestekhez, haditapasztalatok szerzése végett. A hivatásos állomány bővítésére növelték a ludovikások létszámát, így 1939-ben, 1942-ben és 1944-ben nem egy, hanem két ízben avattak hadnagyokat. A Donhoz kivonult magyar 2. hadsereg tábornoki és törzstiszti kara 45–50 év feletti volt, akik már szolgáltak a Nagy Háborúban. Nehezen viselték a hadi körülményeket és többségük betegen került a hátországba. A század- és szakaszparancsnokok körében volt érezhető a hivatásos tiszthiány. Sokan voltak a Ludovika Akadémiát frissen vagy pár éve elvégzettek, de javuk ténylegesített, továbbszolgáló-próbaszolgálatos és tartalékos volt.
A „doni” hadsereg 7000 fős tiszti állománynak felét, majd a jelentős tiszti veszteségek miatt 1942 őszétől már a felénél is többet tettek ki a tartalékos tisztek, akik civilben tanítók, kistisztviselők voltak.
A jászberényi 32/III. zászlóalj egyik honvédje a Donnál, 1942. december vége (Babucs Zoltán gyűjteménye)
Közvetlenebb kapcsolatuk volt a legénységgel, akik a válságos pillanatokban nem egyszer jobban helyt álltak, mint hivatásos tiszttársaik. Társadalmi berendezkedésünkből adódóan a tisztikar kasztjellegű volt, amíg a németeknél közkatonából is lehetett tiszt, nálunk ez szinte lehetetlen volt, e tekintetben is maradt a „K.u.K. szellemiség”.
– Magyar részről a második világháború kirobbanása előtt komolyan felvetődött a fegyveres revízió lehetősége is, kifejezetten Erdély esetében. Milyenek voltak a magyar fél kilátásai? Még ha feltételezzük is, hogy a csehek és a jugoszlávok nem kelnek Románia védelmére, a Magyar Honvédségnek megvolt a képessége Erdély fegyveres visszaszerzésére?
– A román–magyar tárgyalások megakadásakor született döntés a honvédség 1940. augusztus 28-án indítandó támadásáról. A kormány és a hadvezetés tisztában volt azzal, hogy Besszarábia kiürítése után a románok jelentős erőket dobtak át nyugati határukra, így a honvédség csak nagy véráldozat árán érhetett el sikereket, hiszen a román erődrendszer rombolására hivatott nehéztüzérséggel nem rendelkezett. Katonai vezetésünk arról tájékoztatta a Führert, hogy
a honvédség morál és harckészség tekintetében jóval a románok fölött áll, míg a románok haditechnika tekintetében repülőkből és harckocsikból 5:2 fölényben voltak.
Egy vezérkari elemzés szerint a két hadsereg harcértéke egyenlő volt, a román hadsereg szervezését és kiképzését jónak minősítette. A támadási tervet korábban a Hadiakadémián lejátszották hadijátékként, ami a Carol-vonal áttörésével, a magyar támadás elakadásával és a román túlerőből eredő váltakozó harcokkal számolt, eredményeként döntetlent és nem magyar győzelmet helyezett kilátásba.
A román–magyar határ mentén a román hadsereg 16 gyalog-, 2,5 lovashadosztálya, 3 hegyi-, 1 erőd-, 1 gépkocsizó dandárra csoportosult – mintegy 400–450 ezer katona, 270 db harckocsi, 380 db repülőgép –, tüzérség és páncéltörő lövegek tekintetében fölényük volt. Velük szemben a honvédség 3 hadseregébe vont 24 gyalog-, 2 gépkocsizó- és 2 lovasdandár állt – 550 ezer honvéd, 192 db könnyű- és kisharckocsi, 45 db páncélgépkocsi, 4 páncélvonat, 180 db repülőgép. A magyar–román háború végül nem robbant ki, mert a románok kérték a német–olasz döntőbíráskodást.
Sztarij Oszkol mellett vonuló honvédek 1942 nyarán (Babucs Zoltán gyűjteménye)
– Mit lehet tudni az 1940-ben felállított gyorshadtest szerepéről a Szovjetunióban? Felszerelésében, összetételében, vezetésében mennyire felelt meg a kor követelményeinek? Milyen eredményeket ért el?
– A gyorsfegyvernemi csapatok első éles bevetése már a kárpátaljai és a délvidéki hadműveletek során megtörtént, így kapcsolódtak be a bolsevizmus elleni „keresztes hadjáratba”, amelynek fő jellemzője a támadó harcmód volt. A gyorshadtest többnyire élként, avagy átkaroló hadműveletek alkalmával került bevetésre, a reá rótt feladatot három-négyszeres túlerő ellenében is sikeresen végrehajtotta vezetési, kiképzési, szervezési, haditapasztalati és utánpótlási hiányai ellenére. Gépkocsizó részeinek elképesztő menetteljesítményei még a németeken is túltettek, s nem egy esetben fordult elő, hogy német egységeket vágtak ki bekerítésből. Mivel idehaza még nem indult meg a Turán harckocsigyártási program, a Nimródok gyártása pedig tartott, az expedíciós hadtest Toldi könnyű- és Ansaldo kisharckocsikkal rendelkezett, ám ezek már rendszeresítésükkor elavultnak számítottak, érezhető volt a közepes és nehéz harckocsik hiánya.
Bevagonírozott jászberényi páncélosok úton a keleti hadműveleti területre, 1941 július eleje (Babucs Zoltán gyűjteménye)
Erényük gyorsaságukban rejlett, kisebb erődítések és kevésbé páncélozott harcjárművek leküzdésére alkalmasak voltak, de tűzerejük és páncélvédettségük nem volt megfelelő – hiányosságaikat hősiességgel pótolták. A kárpát-medencei alkalmazásra felállított seregtestre kemény megpróbáltatások vártak, a keleti fronton teljesen más útviszonyok voltak, amit tetézett az extrém időjárás, továbbá a páncélosok, gépkocsizók, kerékpárosok és huszárok eltérő menetteljesítménye csökkentette átütő erejüket, mégis 2000 km-t tettek meg ütközetmenetben a Donyecig.
– A doni tragédiáról rengeteg írás született, azonban viszonylag kevesen tudják, hogy nem csak vesztes csatáink voltak a keleti fronton, hanem előfordult olyan is, hogy még német szövetségeseinket is megleptük a váratlan húzásainkkal. Ebből a legemlékezetesebb talán a második világháború utolsó győztes huszárrohama Nyikolajev városánál, mely napra pontosan 28 évvel a stojanowi lovasroham után esett meg. Erről mit lehet esetleg tudni?
– A Nagy Háború után sokan gondolták úgy, hogy a lovasság a múlté, ám a gépesített háborúban is sokszor jutott fontos szerephez a ló, amely kiváló terepjáró tulajdonsága révén olykor túltett a páncélosokon és a motorizált szállítójárműveken, időjárástól függetlenül lovasát árkon-bokron keresztül képes volt eljuttatni céljáig. A Wehrmacht és a Waffen-SS – amelynek lovashadosztályai közül kettő (a 8. „Florian Geyer” és a 22. „Mária Terézia”) magyarországi svábokból állt – mellett a lengyel, a francia, az angol, a szovjet és az amerikai hadsereg is alkalmazott a lovasságot. A németekkel szövetséges közép-európai államok kevésbé gépesített hadseregeiben is volt lovasság, így a Magyar Királyi Honvédségnél is, amelynek hadrendjében a sereglovasságot a két lovasdandárba szervezett négy, történelmi nagyságunkról elnevezett huszárezred alkotta, a csapatlovasságot pedig a gyalogos seregtestekhez beosztott huszárszázadok képezték.
A rimaszombati 20. önálló huszárszázad Kézdivásárhelyen, 1940. szeptember 21-én (Babucs Zoltán gyűjteménye)
A nyikolajevi lovasroham 1941. augusztus 15-én történt, amelyet a németek támogatására küldött nyíregyházi „Hadik András” 4. honvéd huszárezred II. osztálya hajtott végre Mikecz Kálmán őrnagy parancsnoksága alatt oly módon, mintha a gyakorlótéren lett volna. „A fénylő huszárkardok csillogását az orosz muzsik idegei egyszerűen nem bírták elviselni. Ez a primitív fegyver most a primitív tömeg ellenállását zúzta szét.” – jegyezte fel a szemtanú hitelességével egy német haditudósító. Szó sem volt esztelenségről, a huszárok meglepetés erejét használták ki – amellyel a szovjetek nem kalkuláltak –, így vetették ki a vasúti töltés mellett beásott, szívósan védekező ellenséges gyalogságot.
– Végezetül a magyar erődrendszerre szeretnék kitérni. Ha jól tudom, a francia vereség után magyar szakértők tanulmányozták a Maginot-vonalat, majd arra a következtetésre jutottak, hogy ez a fajta rendszer már elavult, és e helyett egy olyan háromlépcsős védvonalat dolgoztak ki a Keleti-Kárpátokban, mely sikeresen feltartóztatta a jelentős túlerőben lévő szovjet csapatokat.
– Ekkortájt Európa-szerte erdővonalak sora létesült, Magyarországot pedig három oldalról a kisantant erődrendszerei vették körül. Amikor 1939 őszén Kelet-Galíciát megszállták a szovjetek, szükségessé vált az Északkeleti-Kárpátok védelme, s mivel az 1914–1915. évi orosz betörések után a hegyvonulat megtartását könnyítette az átjárók műszaki lezárása, e tapasztalat alapján a magyar hadvezetés úgy vélte, egy össze nem függő erődvonalat kisebb erők is képesek megvédeni bármilyen ellenséges betöréssel szemben, miközben a hátországi mozgósítás megtörténhet. Így létesült országerődítési céllal az Árpád-vonal 1939 és 1944 között ezeréves keleti határunk mentén, több mint 600 km hosszan.
Az Erődítési Parancsnokság nem csak a visszatért országrészekben található csehszlovák, román és jugoszláv erődítéseket vizsgálta, de 1941 őszén tisztjei szemleutak keretében tanulmányozták a Maginot-vonalat és a német Westwall-t is. Tervezésekor bravúrosan kihasználták a domborzati adottságokat. Lezárták a szorosokat és hágókat, amelyek védelmét erődkörletek, vagyis műszakilag megerődített támpontok, vasbeton- és fa-föld bunkerek sora alkotta, a völgyekben út- és műszaki zárakat telepítettek, egyedülálló erődrendszert létesítve ezáltal.
Kiépítésekor feltételezték, hogy az Árpád-vonaltól északra és délre is egységes marad az arcvonal, amit a román kiugrás borított fel. 1944. szeptember 5-én és 13-án, Kolozsvártól délre és Aradnál két magyar támadási kísérlet indult a dél-erdélyi hágók lezárására, de addigra oda már bejutottak a szovjetek, vagyis megkerülték az Árpád-vonalat, amelyet frontálisan nem tudtak áttörni. Ebből adódóan az csak részben látta el szerepét, de völgyzáró erődkörleteinek kitartása nagyobb erőket kötött le a szovjetek hátában, miközben a földi pokol már elérkezett az ország belsejébe.
Iván Béla karpaszományos szakaszvezető egyik bajtársával közepes Turánján. Párkány-Nána, 1944. szeptember eleje (Babucs Zoltán gyűjteménye)
– És a bónusz kérdés: Ha meg kellene nevezni egy, a Magyar Királyi Honvédséghez is köthető második világháborús eseményt, amelyből ezt követően filmet készítenének, Ön mit választana és miért?
– Számos cselekményt lehetne filmvászonra vinni, hiszen nagyítóval sem találni olyan második világháborús témájú filmet, amely honvédeink hősiességéről szól. E tekintetben is meglátszik, hogy a történelmet a győztesek írják, a vesztesek pedig nem lehetnek példaképek, legfeljebb csak áldozatok vagy háborús bűnösök.
Ha rajtam múlna, a tordai csatát filmesíteném meg. Ez volt a Magyar Királyi Honvédség utolsó, önálló támadó hadművelete 1944-ben, amely, ha a román kiugrás pillanatában indul meg, sikerrel lezárhatta volna a dél-erdélyi hágókat a szovjetek előtt. Így is rendkívül eredményes volt, hiszen Tordánál egy hónapon át a mieink feltartóztatták a szovjet és román támadásokat, azok nem tudtak bejutni a harckocsikkal jól járható közép-erdélyi medencébe. A honvédek ekkor már nem idegen földön küzdöttek a Vörös Hadsereg ellen, hanem hazájukat védelmezték, így e harcokat a hősiesség és az önfeláldozás jellemezte, ragyogó fegyvertények sora született. Amikor a szovjetek felmorzsolták a trianoni határ mentén védekező magyar 3. hadsereget és az Alföldre érve a magyar 2. hadsereg hátába kerültek, 1944. október 8-án ki kellett üríteni a tordai hídfőt. Esze Jenő százados, a 2. páncélos-utászzászlóalj parancsnoka szerint
a tordai csata „sok olyan katona-erkölcsi és vezetési, harceljárási szakmai jellegzetességnek a tudományos megítélésére s értékelésére alkalmas, ami honvédelmünk jövője szempontjából hasznosítható lenne!”
Ehhez tegyük hozzá, hogy a honvédség Torda környéki helytállása a második világháború legkiemelkedőbb katonai fegyverténye volt!
Kiemelt képünkön Babucs Zoltán hadtörténész, a Magyarságkutató Intézet vezető kutatója (Szabadi Attila felvétele, MKI)
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
