1920 június 4-e okkal fekete betűs nap a magyar történelemben.
Százhárom évvel ezelőtt ezen a napon íratták alá Magyarországgal azt a diktátumot, amely elszakította hazánk területének több mint kétharmadát. A győztes hatalmak a sokat hangoztatott etnikai elveket figyelmen kívül hagyták akkor, amikor színmagyar városok és falvak felett húzták meg a határt. Hiába tiltakoztak a felvidéki és az erdélyi magyarok is az elszakadás ellen, az ő szavukat nem vették figyelembe. Ezzel 3 millió magyart kényszerítettek kiszolgáltatott helyzetbe, akik az utódállamokban csak másodrendű, megtűrt állampolgárok lehettek. Sokan nem csak a rokonaiktól szakadtak el, hanem egzisztenciálisan is nehéz helyzetbe kerültek. A hivatalokban a magyar tisztviselők helyét sokszor képzetlen szerb, cseh és román apparátussal töltötték fel, és voltak olyanok is, akik a biztos megélhetést nyújtó földjeiket veszítették el.
A trianoni diktátum nem csupán a magyarokat sújtotta, hanem a politikai magyar nemzethez tartozó, és a Szent Koronához hű nemzetiségeket is. A cseh vezetés tisztában volt azzal, hogy népszavazás útján nem tudja megszerezni a Felvidéket, mert a magyarok, a szepességi szászok és a keleti tótok sem támogatták az egyesülést Csehszlovákiával. Erről Tomáš Garrigue Masaryk, Csehszlovákia első elnöke írt: „Választanunk kellett Csehszlovákia megteremtése, vagy a népszavazás között.”
Dvortsák Győző a tót-magyar barátság megtestesítője volt, aki 1918-ban kiállt a Magyarországhoz tartozás mellett.
Andrej Hlinka alábbi gondolatait a Magyarság 1925. július 11-ei száma közölte: „A régi haza többet adott nekünk, mint a szívünktől és lelkünktől idegen cseh köztársaság.”
A nyugat-magyarországi németek és horvátok, valamint és kárpátaljai rutének is mindig hűek voltak a Magyar Királysághoz. 1921-ben a Sopron környéki népszavazáson és 1923-ban tíz Pinka völgyi településen a németek és a horvátok is Magyarország mellett szavaztak.
Az erdélyi románok többsége sem akart feltétlenül a regáti Romániához csatlakozni. Ők teljesen más környezetben, a Magyar Királyságban szocializálódtak. Az erdélyi román értelmiség a Magyar Királyságban szerzett diplomát, és nem a regáti Romániában. 1914-ben a magyarországi román lakosokból minden 1.016 lélekre jutott egy tisztán román nyelvű iskola, míg a regáti Romániában csak minden 1.418 lakosra jutott egy elemi iskola.
Mindezekből is megállapítható, hogy valótlan az az évtizedeken át hangoztatott állítás, miszerint a magyarok elnyomták a nemzetiségeket. Az antant az új határok kijelölésekor figyelmen kívül hagyta az ő érzéseiket is.
Magyarországot gazdasági és geopolitikai érdekből csonkították meg. A trianoni békecsinálók a hatalmi érdekeik miatt nem akarták, hogy Európa közepén létezzen egy olyan állam, amelynek évszázadokra visszatekintő nagyhatalmi múltja van. Gondoljunk a 9-10. században honbiztosító hadjáratokat folytató Magyar Nagyfejedelemségre, Szent László országgyarapító uralkodására, vagy éppen I. (Nagy) Lajos-, Luxemburgi Zsigmond- és Hunyadi Mátyás országlására.
A trianoni országcsonkítás azonban nem csupán külső tényezők eredménye volt. Ezt nagymértékben segítette elő a belső bomlasztás is. 1918 őszén az őszirózsás puccsal egy olyan politikai garnitúra került hatalomra – Károlyi Mihállyal az élen –, amely a „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!” szellemében szerelte le a frontról hazatérő alakulatokat, ahelyett, hogy a határok védelmére vezényelte volna. A kormányzat 1918 novembere és decembere között több mint másfél millió katonát szerelt le, akiknek többsége magyar volt. Velük szemben 1918 novemberében körülbelül 4 ezer cseh, és közel ugyanennyi román tört be az országba, miközben a szerbek a haderejük háromnegyedét elvesztették az első világháborúban. Az Új Nemzedék 1918. november 9-ei száma már az alábbi üzenetet címezte Károlyiéknak: „Esengve kérjük a kormányt, védje meg az ország ezeréves határait, mentse meg Magyarország területi integritását”.
A Károlyi-kormány még akkor sem kelt a határok védelmére, amikor a szerbek és a franciák megszegték a padovai fegyverszünetet. A kormány delegációja sietve Belgrádba utazott, hogy új egyezményt írjon alá, amely már sokkal kedvezőtlenebb demarkációs vonalat jelölt ki. Eszerint a szerbek a Pécs-Baja-Szabadka vonalig nyomulhattak előre, míg a románok Besztercéig. A szomszédos államok hadereje még a kijelölt demarkációs vonalat is átlépte, azonban a kormányzat még ekkor is tiltotta az ellenállást. A belgrádi konvenciót ugyan nem rendelkezett a Felvidék kiürítéséről, ám Károlyi még azt is meglépte, így a csehek nekik köszönhették az északi országrészt. Mikor pedig a politikája tarthatatlanná vált, közvetve átjátszotta a hatalmak a kommunistáknak, akik a valódi honvédelem helyett a kommunizmus exportjára törekedtek. A Vörös Újság 1919. június 8-ai száma ekként fogalmazott az északi hadjáratról: „Nem nemzeti háború … Nem azért szabadítja fel a Felvidéket, mert az az ezeréves Magyarország egyik része volt, hanem azért, mert a nemzetközi forradalom stratégiája így követeli.”
A trianoni diktátumot az országgal aláírató nyugati hatalmak néhány évtizeddel később odadobták hazánkat a Szovjetuniónak, amely Magyarországból szatellit államot csinált 1945-öt követően. Napjainkban a nyugati hatalmak újfent aktív politikát folytatnak hazánk ellen, megsértve a magyar és a többi európai nemzet önrendelkezését is, miközben a felelőtlen bevándorláspolitikájukkal az európai civilizáció hanyatlását segítik elő Nyugat-Európában. És ahogy 1918-ban, úgy ma is akadnak hazai segítőik, akik ott ülnek az Országgyűlésben és az Európai Parlamentben.
Trianon nem pusztán a múlt, hanem a velünk élő jelen. A Felvidéken a Beneš-dekrétumok máig érvényben vannak. A munkácsi várban a szemünk láttára bontották le a Turul-emlékművet, miközben az ukrán állam a frontra küldi azokat a kárpátaljai magyarokat, akiket évek óta elnyom, és saját földjükön korlátozza az anyanyelvük használatát. Románia pedig tiltja a székelyföldi közintézményeken a székely zászlók kihelyezését. A gyulafehérvári határozat 1918-ban teljes nemzeti szabadságot és szabad anyanyelv használatot ígért az erdélyi magyarságnak, amelyek csak ígéretek maradtak.
Ha nem beszélünk Trianon utóhatásairól, akkor lemondunk a felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, délvidéki és őrvidéki nemzetrészeinkről.
Június 4-e azonban ne csak a gyász napja legyen. Emlékezzünk azokra is, akik harcba szálltak az ország területi integritásáért.
A balassagyarmati felkelőkre, akik – a kormányzati tiltással szembeszegülve – Bajatz Rudolf és Vizy Zsigmond századosok segítségével az Ipolyon túlra űzték a cseheket. Helytállásuk másoknak is erőt adott, és az Ipoly egész bal partjáról kiűzték a megszállókat.
Kratochvil Károlyra és a Székely Hadosztály katonáira, akik minden nehezítő tényező ellenére, hónapokra megakasztották a román előrenyomulást. Hogy a székely honvédőknek le kellett tenniük a fegyvert, az nem rajtuk múlott. A hadosztály szervezését és harcait a bolsevik mintára alakult, és a fővárosban garázdálkodó katonatanácsok minden módon igyekeztek akadályozni. A helyzet a kommün márciusi kikiáltásával csak még tovább romlott. A hadosztály részére biztosított élelmiszer vonatokat a vörösök kirabolták. A székely honvédek hazafias érzései nem tudták pótolni mindazt a muníciót, felszerelést és erősítést, ami elengedhetetlen lett volna a sikeres harchoz, s amit az országvesztő kommunista vezetés nem adott meg. A frontra kivezényelt vörös csapatok gyenge harcértékükkel inkább gátolták, mintsem segítették Kratochvilt.
Rankay József hadnagyra, a kercai helyőrség parancsnokára és a szomoróci lakosokra, akik 1920-ban fellázadtak a délszláv megszállás ellen, és akiknek köszönhetően Szomoróc 1922-ben visszakerülhetett Magyarországhoz.
Valamint a Rongyos Gárdára, akik nélkül a sikeres Sopron környéki népszavazás nem került volna kiírásra, amely 1923-ben példát mutatott a Pinka-völgyi településeknek is.
Hogy ellenállás révén kedvezőbb határokat lehetett volna kivívni, arra nem csupán a magyar, hanem nemzetközi példa is akadt. Az 1919-ben kirobbant ír függetlenségi háború tette lehetővé, hogy az angol-ír egyezmény aláírásával létrejött az Ír Szabadállam. A török függetlenségi háború eredményeképpen pedig az antant kénytelen volt felülbírálni a sèvres-i diktátumot, és elfogadni a jobb területi kondíciókat biztosító lausanne-i szerződést.
A balassagyarmati- és a nyugat-magyarországi felkelés, valamint a Székely Hadosztály küzdelme is igazolta, hogy az országra törő csapatok sem legyőzhetetlenek. Hogy az antant egy összehangolt magyar ellenállás esetén megsegítette volna a román, cseh és szerb haderőt, azt mindenki döntse el maga. Azonban 1918/1919-ben a britek és a franciák komoly problémákkal néztek szembe. A győzelemért hatalmas árat fizettek, a gazdaságuk ingadozott, a gyarmatokon felerősödtek a szeparatista hangok, kitört az antant ellen a török függetlenségi háború, és az 1916-os húsvéti felkelés óta megoldatlan volt az ír kérdés.
„Így volt, így lesz!” – hirdették Trianon után az országzászlók a meg nem alkuvást és a bele nem törődést, míg el nem jött az 1938-as esztendő. A hőn áhított revízió vér nélkül, nemzetközi jóváhagyással valósult meg. Húsz év idegen uralom után hazatért a Felvidék és Kárpátalja déli része. Az 1938-as országgyarapítást három újabb mozzanat követte. 1939-ben a Magyar Királyi Honvédség – két fázisban – önerőből vívta vissza a maradék Kárpátalját. A következő évben a második bécsi döntés visszaadta Magyarországnak Észak-Erdélyt és vele együtt a színmagyar Székelyföldet. 1941-ben pedig a délvidéki magyarság védelmében a honvédség napok alatt visszafoglalta a bácskai, baranyai és Mura menti országrészeket.
Ha csak néhány esztendőre is, de a történelem igazolta, hogy a trianoni diktátum rendelkezései sem kőbe vésettek, és hogy „Egy szerződés nem lehet sírbolt!”
Csarnai Márk
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
