Az 1919-es Párizs környéki békék, illetve az ehhez szorosan kapcsolódó 1920-as trianoni diktátum a történelem egyik legigazságtalanabb békéit eredményezte. Jól látható volt már abban az időben is, hogy a világot irányító elitnek a célja nem a béketeremtés, hanem Közép-Európa olyan mértékű meggyengítése, hogy a térségben többé ne emelkedhessen fel nagyhatalom. De még csak összefogás se lehessen, csakis ellenségeskedés, megosztottság és sovinizmus.
Németországot rabigába hajtották, megalázták és kifosztották. A Szent Korona országát darabokra zúzták, népeit idegen államokba kényszerítették, ahol nem csak a magyarokra várt üldöztetés és elnyomás. Az egymással is rivalizáló, ellenséges államok között békés megegyezés és területi rendezés elképzelhetetlen volt, ami a közös együttműködést is lehetetlenné tette. Csakis a magyargyűlölet tartotta őket össze – valamennyire. Minden úgy alakult, ahogy azt az elit elképzelte.
Mi, magyarok, szeretünk 1920. június 4-e kapcsán az Antant hatalmakra, illetve a mögöttük álló erőkre mutogatni, mint akiket kizárólagos felelősség terhel országunk megcsonkításáért. Ez azonban féligazság. Trianon sohasem jöhetett volna létre a belső ellenség aknamunkája nélkül. Az 1867-es kiegyezést követő liberális politikai vezetés a magyar adófizetők pénzéből nevelte ki azt az értelmiségi réteget, mely később a nemzetiségeket fellázította. Ez a vezetés volt az, mely nem csak közönyösen szemlélte, de még támogatta is az idegenszívű sajtótermékek magyarellenes uszítását – tette mindezt a liberalizmus jegyében, hiszen a „sajtó- és szólásszabadság érték és erény”. És ez a liberális vezetés volt az, mely táptalajt adott a (főleg) Budapesten és más nagyvárosokban összeverődő „világpolgárok” szervezkedéseinek.
Nem véletlen az sem, hogy manapság a szélsőliberális-globalista sajtó és liberális olvasóik vagy mélyen hallgatnak Trianonról, vagy csak gúnyosan viccelődnek vele. Elvégre éppen az ő szellemi elődeiknek köszönhető országunk kétharmadának elcsatolása, amit (még) nem akarnak annyira nagy dobra verni. Az ő szellemi elődeik uszítottak a fronton a hazáért vérző Honvédség és a magyar kormány ellen, miközben dicsérték Wilson amerikai elnököt, a franciákat, a briteket, de még a cseheket is. Tán még a románok sem gyűlölték úgy a magyarokat, mint a liberális sajtó firkászai és Budapest világpolgárai.
Nem a front, a hátország omlott össze
1918-ban a Monarchia nem a fronton szenvedett vereséget, hanem a hátországban. A belső ellenség győzte le, és hozta a nyakunkra Trianont. Károlyi Mihály és hadügyminisztere, Linder „Nem akarok több katonát látni” Béla nélkül aligha törhettek volna be ellenállás nélkül az idegen csapatok az országba. Nélkülük Kun (Kohn) Béláék sem hiszem, hogy hatalomra kerültek volna, s az országcsonkítás sem lehetett volna ilyen mértékű.
Ha a Magyar Honvédséget tényleg „tönkreverték” volna és csak „legyőzött, bicegő hadirokkantak” tértek volna haza fegyverek és felszerelés nélkül, akkor 1919-ben aligha alakult volna úgy az északi hadjárat, ahogy. Az idegen betörések nyomán tízezrek jelentkeztek védeni a magyar hazát. Mind készek voltak, hogy kiűzzék a megszállókat. A szakképzett vezetésnek és a magyar katonák töretlen moráljának köszönhetően az északi hadjárat során gyakorlatilag kikergettük a cseheket Felvidékről. Így festene egy frontokon megvert, kimerült, legyőzött hadsereg? Ilyen egy ország, mely „békére vágyik, bármi áron”? Aligha.
Magyarországot teljes egészében nyilván nem őrizhettük volna meg, de egy kevésbé igazságtalan békét kiharcolhattunk volna, ahogyan a törökök is kiharcolták. Ők fegyverrel vívták ki a revíziót, Károlyiék pedig feltett kezekkel bíztak a románbarát franciák jóindulatában. Kohn Béláék felvették a harcot, ám az északi hadjárat sikere után az első felszólítást követően egyszerűen kiürítették a Felvidéket, egyértelműen bizonyítva, nem érdekli őket a Szent Korona országának megóvása, csakis saját hatalmon maradásukért harcolnak, mint a fajtájuk általában. Ráadásul a betörő románok helyett inkább a Székely Hadosztályban látták az ellenséget, semmint az országrablókban. Ezt látván nem meglepő, hogy tömegesen tették le a fegyvert vagy adták meg magukat a katonák. Mégis miért harcoljanak? Hogy Lenin és Trockij követői megőrizzék hatalmukat? Ezt követően pedig már elkerülhetetlen volt az összeomlás.
Édestestvérek közös munkájának eredménye
A vörös-liberális koprodukció nélkül aligha lett volna ilyen mértékű és igazságtalan a trianoni békediktátum. A Magyar Honvédség (akkoriban Vörös Hadseregnek hívták, de kb. elvétve, ha találni köztük kommunistát) megfutamította a cseheket, és meg volt az ereje és elszántsága ahhoz is, hogy a románokat ismét Bukarestig kergesse, mint pár éve. Ám a vezetői ismételten elárulták és cserben hagyták. A belső ellenség kitartó aknamunkája, valamint a két testvérideológia, az internacionalista szocializmus és a nemzetellenes liberalizmus mérge sikerrel elveszejtette hazánk kétharmadát.
A súlyosabb probléma viszont az, hogy a hazánkban tevékenykedő magyarellenes erők és mozgalmak tevékenységéről a mai napig alig beszélnek. A magát nemzetinek hazudó kormánynak a jelek szerint esze ágában sincs feltárni az igazságot Trianon kapcsán. Sőt, még a nemzet szétszakítását is cinikusan „az összetartozás napjának” nyilvánították. Ezzel le is van tudva részükről a dolog. Mi pedig semmit sem tanultunk a múltból. Pedig akik nem tudnak tanulni a történelemből, arra vannak ítélve, hogy megismételjék azt.
Gyebnár Dávid
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
