Európa „konzervatív lázadás” előtt áll – hangoztatják rendre a szalonjobboldaliak. De vajon nekünk, nemzeti erőknek jelent-e bármiféle pozitívumot egy esetleges konzervatív fordulat? Lesz-e érdemi változás kontinensünkön, ha a liberális félőrültek és fehérgyűlölők helyett a kóserkonzervítok és szalonjobboldaliak ragadják magukhoz a kormányrudat? Nem sok helyen ment végbe a váltás, de már kijelenthetjük: nem.
Egyre többen áradoznak a jobboldal „feltámadásáról”, mely „már most elkezdődött”, hiszen sorra buknak a liberálisok, és jönnek a konzervatívok. Ezek a konzervatívok azonban nem mernek, vagy nem is akarnak érdemi változásokat eszközölni, hiszen valamennyien ugyanannak a liberális rendszernek a „saját nevelései”, mint kultúrmarxista „ellenfeleik”.
Megbénítja őket a megfelelési kényszer
Sokszor, mikor egy magát jobboldalinak valló párt (vagy koalíció) kerül hatalomra, a nemzeti erőkkel szembeni elnyomás magasabb szintre kapcsol, mint liberális elődei idején, és még a kampányban hangoztatott ígéreteinél is fontosabbnak érzi a nacionalisták és jelképeik üldöztetését.
Szabályos késztetést éreznek arra ezek a jobboldali-konzervatív kormányok, hogy ellenségeik, valamint az általuk betegesen imádott és rettegett zsidóság előtt bebizonyítsák, ők nem olyanok, mint „azok”. Semmi közös nincs bennük. Sőt, míg a liberálisok megtűrik, esetenként saját politikai céljaikra is megpróbálják felhasználni a szélsőjobboldali erőket, addig ők,
a „mintakonzervatívok”, tűzzel-vassal irtják a vérségi alapú nacionalizmus írmagját is, mert számukra a „vér és a föld” gondolata ijesztőbb, mint egy afrikai bevándorlókkal elárasztott Európa képe.
Bizonyítási vágyukban sokszor olyan messzire mennek, hogy még a liberálisok is csak nevetni tudnak a lázadót játszó idiótákon, és bizonyos zsidó szervezetekkel közösen szabályosan sportot űznek abból, hogy mégis mennyi mindenre tudják még rávenni az előttük hajbókoló kóserkonzervatívokat. A kép kicsit olyan, mint mikor az iskolai bántalmazók a sárban térdeplő, lábukat csókolgató vézna kölökkel még a hernyókat is megetetik, azt próbálgatva, mennyire alázhatják még meg szerencsétlent, mire összeszedi maroknyi büszkeségét, és bevállalja az első pofont.
Orbánék ebben már igazi veteránok, és épp oly lelkesen hajlonganak a soviniszta szomszédaink előtt, mint amilyen lelkesen csókolgatják a kínai gyarmatosítók cipőjét, miközben tálcán kínálják számukra a jó magyar termőföldeket. (Közben persze nem feledkeznek meg amerikai gazdáikról sem.)
Az újdonsült olasz jobboldali kormány még kezdőnek számít, hiszen alig fél éve lépett hivatalba, de már most látszik, magatartásuk példamutató lesz. Ők is nagy hanggal érkeztek, az afrikai inváziós erők kilövése helyett azonban figyelmük hamar a „valódi” probléma felé fordult. Ők első körben – zsidó szervezetek nyomására – egy kétjegyű szám ellen indítottak hadjáratot, mely a „nácizmust” és a „fasizmust” népszerűsíti a stadionokban. Az antifasiszta „szent háború” jegyében ezért Matteo Piantedosi belügyminiszter és Andrea Abodi sportminiszter betiltotta a 88-as mezszám használatát, a szám „náci vonatkozásai miatt”.
Akár tűzparancsot is adhattak volna a hazájukra törő inváziós erőkkel szemben, de most fontosabb dolguk akadt: harcolni a számok ellen
A döntés értelmében többek között az Atalanta középpályása, Mario Pasalic, vagy a Lazio horvát játékosa, Toma Basic is kénytelen lesz új mezszámot választani magának a következő szezonra.
Ezen felül további szigorításokkal fenyegetőztek, ám konkrétumot nem mondtak. Valószínűleg még várják az ukázt a zsidó szervezetktől és a liberális firkászoktól, akik majd tollba mondják nekik a legújabb törvényeket.
Értük azért is nagy kár, mert az első pár hónapban tényleg foganasítottak jó pár, valóban a nemzet javát szolgáló intézkedést. De, ha ők is meghajlanak a világot irányító elit és liberális ellenségeik előtt, akkor nem sok értelme volt a kormányváltásnak…
Miért a nacionalizmust és az 1945-ben megsemmisített nácizmus a legfőbb ellenfelük?
Sokakban merülhet fel a kérdés, hogy vajon a magukat jobboldalinak és konzervatívnak mondó erők miért üldözik a liberálisoknál is nagyobb lelkesedéssel a nacionalistákat, miért érzik szükségesnek úton-útfélen elítélni a „rasszizmust” és a (közel 80 éve megsemmisített) nemzetiszocializmust?
A mai konzervatív erőket itt két részre kell bontani. Vannak egyfelől a liberális kurzusban nevelkedett, hithű „homárkonzervatívok” (a „meleg” szó használatát kifejezetten ellenzem, elvégre meleg a tavaszi napsütés vagy a frissen sült kenyér, nem pedig a saját nemükhöz vonzódó deviánsok. Ahogyan jelképeinket, úgy szavainkat is próbálják ellopni és kisajátítani az újbeszél hívei – ne engedjük!). Szóval, ezek a „homárkonzervatívok” ( vagy „homokonzervatívok”, ahogy tetszik) tényleg, őszintén viszolyognak mindentől, ami nemzeti, nacionalista, és érdemi, radikális változást akar. Ha úgy tetszik, fel akarja rúgni a liberális status quot, és új útra terelné a haldokló Európát, mielőtt végzete beteljesedik.
Ezen liberális ideákat valló konzervatívok csak abban különböznek kultúrmarxista „vetélytársaiktól”, hogy ők a hanyatlást sokkal lassabban, sokkal megfontoltabban vezényelnék le.
Róluk már többször értekeztem, így rájuk kár külön kitérni. Röviden csak annyit róluk, hogy jelentős részük még alapfokú történelemismeretekkel sem rendelkezik, minden tudásukat a szélsőliberális (vagy a keleti blokk kommunista) erősen szűrt propagandáján keresztül szerezték, s ha később esetleg bővítették ismereteiket, akkor azt is rendre elfogult, szélsőbalos írók művein keresztül tették.
Ők elhitték a balliberális oldal azon ferdítéseit, miszerint a nemzetiszocializmus a jobboldal „vadhajtása”, s emiatt egyrészt mélyen szégyellik magukat, másrészt úton-útfélen bizonyítani akarják, hogy ők bizony „kivetik maguk közül a jobboldal szélsőségeit, míg a balliberálisok büszkén paroláznak a kommunistákkal és szélsőbalos anarchistákkal”. Szerintük emiatt a liberálisok képmutatók, így az „erkölcsi győzelem az övék”, hiszen ők sokkal eredményesebbek az elhatárolódásban. Már a gondolatiságuk alapja is súlyos tévedés, hiszen miközben a liberalizmus és kommunizmus valóban édestestvérek, akik más módszerekkel ugyan, de ugyanazt a (fehér)nemzetellenes politikát folytatva kívánják elérni az Új Világrendet, addig a nemzetiszocializmusnak semmi köze a konzervativizmushoz. (Hitler legnagyobb ellenfelei a hatalomátvétel után kifejezetten a legitimisták, arisztokraták és konzervatívok voltak. A konzervatív tisztikar volt az is, mely felesküdött rá, majd katonai esküjét megszegve többször megpróbált végezni vele.)
A konzervatívok másik csoportját olyanok alkotják, akik tán még az előzőeknél is szánalmasabbak. Ők korábban nacionalista vagy egyenesen szélsőjobboldali párt vagy mozgalom sorait erősítették, ám idővel, belefáradva a harcba, a könnyű élet, a pozíció, esetleg a hatalom megszerzése érdekében feladták elveiket, és betagozódtak a rendszerkompatibilis konzervatívok közé.
Bennük a megfelelési kényszeren túl egy erős vezeklés is dolgozik, hiszen ők egykoron hittek valamiben, hova tovább, olyan tabu témákat feszegettek, melyek alapjaiban rengetik meg a jelenlegi rendszer tartópilléreit. Ezek pedig „megbocsáthatatlan bűnök”, ők mégis azt remélik, hogy kellő vezekléssel végül elnyerik a világot irányító erők bocsánatát.
Vajon a fiatal Meloni mit szólna, ha látná mostani önmagát?
Az ilyen nacionalistából lett konzervatívok aztán folyamatosan magyarázkodnak, mentegetőznek és elhatárolódnak, akár saját párttársaiktól is, ha azok megengednek maguknak egy-egy „húzósabb” nyilatkozatot.
Ehhez sokszor elég egy lejárató újságcikk valamelyik szélsőliberális, globalista médiumtól. Ők szörnyülködnek egyet, mire a konzervatív oldal azonnal leszalámizza saját tagságát, majd eldicsekszik vele, hogy „látjátok, ő már nincs köztünk”.
Ezzel szemben a kultúrmarxista-liberális oldal még a drogos, korrupt, erkölcsileg züllött, esetleg köztörvényes politikusbűnözői mellett is kiáll, pozícióban hagyja őket, vagy egyenesen pozícióhoz juttatja őket a botránya után. A sajtórágalmakat vagy egyszerűen ignorálják, vagy ellentámadásba mennek át, de az sem ritka, hogy egyszerűen képen röhögik a szörnyülködő szalonjobboldali firkászt. Ők nem magyarázkodnak, nem védekeznek, mert
aki magyarázkodik, aki bocsánatot kér, aki meghunyászkodik, az veszít.
Nézzük csak meg a Jobbikot. Mi maradt belőle Vona Gábor ámokfutása után? Még a Spinoza Házban is hason csúszott a „kiválasztottak” előtt, hamut szórt a fejére, és bocsánatért esdekelt, amiért korábban ki mert mondani tabunak minősített igazságokat. Nyert ezzel bármit? A belpesti, kendergőzös Nyugat-imádók és a panelba szorult Rákosi-nosztalgiás „vérdékások” körében a mai napig „náci” – ő is, a pártja is. A politikát követő átlagemberek pedig csak azt látták, hogy ez még az elveihez sem hű, ráadásul veszélyesebb saját párttársaira, mint bármilyen külső támadás.
Miután szépen korrumpálta vagy kijjebb rugdalta az elveikhez ragaszkadó, őszinte nacionalistákat, jöhettek a helyükre az opportunisták, akik párttársaik minden mondatát rögzítik, azt várva, melyikkel lehet majd kibillenteni pozíciójából egy-egy vetélytársat. Mert ezek már nem bajtársakat látnak a mellettük állóban, hanem egy akadályt, ami köztük és a kondér között áll.
Az ilyen értékét vesztett közösség pedig óhatatlanul szétforgácsolódik és erodálódik. Kormányváltó erőből mára egy 1 százalékos bohózattá váltak egy maroknyi dögevővel, akik még marakodnak a koncon. De azért jó ötlet volt a több éves kanosszajárás és az ellenséghez dörgölőzés.
A Jobbik intő példa lehetne minden olyan európai pártnak, melynek vezetősége a nacionalista oldalról dezertált a konzervatívokhoz a hatalom megszerzése érdekében.
Vona Gáborék tankönyvekbe illő példát állítottak mindenki számára. Mert se Meloni, se a Svéd Demokraták, de még csak az áruló Le Pen sem lesz sohasem elfogadott a rendszert működtető elit szemében, mert valaha olyasvalamit képviseltek, amit a világot meghatározó erők mindennél jobban félnek és gyűlölnek. Marine Le Pen egykori szavazói ma már inkább egy berber zsidóra voksolnak, annyira hiteltelennek tartják azt, ami a Nemzeti Frontból lett. Ennek ellenére az antifasiszták még mindig nácizzák, és a balliberális oldal szemében a mai napig egy „vállalhatatlan politikus”. Franciaország, a faji villongások közepette, pedig ott áll alternatíva és kiút nélkül.
S jóllehet, Meloniék megszerezték a kormányrudat, de ha valódi, nemzeti politizálás helyett őket is a kóserkonzervatív megfelelési kényszer, a zsidóság és a liberálisok irányába mutató bizonyítási vágy hajtja majd, akkor egy ciklus után mennek a süllyesztőbe, mint az oly nagy meglepetésre győző Donald Trump. Ő is milyen szép ígéretekkel került elnöki székbe, ám az egyetlen, amit fel tud mutatni, az az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe költöztetése, valamint – izraeli érdekeknek megfelelően – Irán USA ellen hangolása.
Mert a konzervatívok – bármilyen szépen szónokolnak is róla – nem fognak valódi változást indítani. Ők nem mernek (vagy nem is akarnak) harcba szállni a liberális elit ellen, és nem merik kitakarítani a kultúrális életet. Nem csak a képességeik hiányoznak egy ilyen szintű művelethez. Ami még ennél is rosszabb, ők tényleg hisznek a „virágozzék minden virág” naiv és ostoba ideájában. (Amíg az a virág nem „náci”, persze – azt rendőrbakanccsal kell agyontaposni, ahogy tette anno a „nemzeti konzervatív” németgyűlölő Angela Merkel is.)
Ezek a szalonjobbos széplelkek egyszerűen képtelenek felismerni a kultúrmarxizmussal vegyített liberalizmus totalitárius mivoltát, mely abszolút uralomra tör. Számukra minden, a konzervatívok által tett engedmény egy újabb lépés a győzelem felé, és minden felajánlott kompromisszum az ellenoldal gyengeségének bizonyítéka, ami csak felbátorítja őket.
Ezek csak az erőből értenek, az erő azonban hiánycikk a málészájú, tesze-tosza konzervatív oldalon. Nem véletlen, hogy a szélsőliberálisok médiája és az elit megmondóemberei még napjainkban is főleg a nacionalizmus ellen viselnek hadat. Ezért is szúrja a szemüket minden nacionalista oldalról dezertált politikus, mert ők egykor képviseltek valamit, ami valós veszélyt jelent a rendszerükre. Az aprólékos tervezők nem szeretnek kockáztatni, így a legjobb ezeket az árulókat kiiktatni – ők amúgy is csak az árulást szeretik, nem az árulót.
Mert, ki tudja? Mi van, ha abból a hitből és elszántságból még szunnyad bennük valami? Egyedül a harmadikutas, nacionalizmusra építkező ideológiákban van meg az erő, hogy gyökerestül kiirtsák a kultúrából és a politikából azt a liberális fertőt, mely hamarosan végleg felszámolja a fehér civilizáció utolsó maradékait is.
Gy. D.
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
