2020 márciusában következett be először az ismert történelemben, hogy a teljes glóbusz egyetlenegy, pusztító, sötét totalitárius ideológiának rendelte alá magát: ez pedig a covid – 19 – nek nevezett világjárvány, és az arra adott válasz volt. Egész pontosan a világ vezetői a járványra „megoldásként” létrehoztak egy totalitárius technokrata rémuralmat, amiben korlátlan hatalmat gyakoroltak az emberi létezés felett.
Őrült diktátorok helyett nemzetközi szervezetek szürke, jellegtelen „szakértői” vették át az irányítást, és kényszerítették ki a „megfelelő” intézkedéseket a lokális végrehajtó bábjaikon (nemzetállamok kormányai) keresztül. Bár látszólag voltak kivételek (Svédország), az összképet tekintve ezek inkább kísérleti terepek voltak, mint valóban „semleges”, önálló országok. Bár maga a hivatalos narratíva (ideológia), vagyis a pusztító, több tízmillió halálos áldozatot követelő világjárvány tézise a valóságban pár hónap alatt megbukott. Ennek ellenére a világ kormányai, vezető szervezetei foggal-körömmel, az életünk árán is kitartottak a narratíva mellett: a kollektív járványpszichózis mindenáron való fenntartásában.
Mi volt ez a rejtélyes erő, ami uralma alá tudta kényszeríteni az egész világot?
Hogyan történhetett meg az, hogy a világjárványra adott válasz ezerszer pusztítóbb volt, mint maga a vírus, mégis több mint két évig terrorizáltak a maszkokkal, lezárásokkal, szélsőségesnél szélsőségesebb pszichológiai kísérletekkel, majd a katasztrófába torkolló injekciózással? Ráadásul mindezt lényegében a Földbolygó egészén?
A mai napig kerülnek a felszínre megdöbbentőbbnél megdöbbentőbb tények a lezárások generációkban okozott pusztításáról, egészen a vírus laboreredetén át, az immunrendszert leromboló GMO vakcinákig.
Ennek ellenére a hallgatás csendje ugyanolyan félelmetes, mint az elmúlt három év járványprotokollja volt. Mára teljesen bebizonyosodott, hogy a vakhit, az érdektelenség, a nagyképű arrogancia és a konformizmus zsoldja a hosszantartó betegség, súlyos egészségkárosodás, vagy akár a halál is lehet.
Azok a szervezetek, intézmények és tekintélyek, akik sok esetben feltétel nélküli bizalmat élveztek, egész egyszerűen elárulták az embereket.
Ez elmúlt két év legmagasabb mortalitásával vetekszenek a jelenlegi európai halálozási adatok, Németországban pedig a járvány csúcsához képest is túlhalálozás van. 2021 második felétől a 14 év alatti gyerekeknél extra halálozás tapasztalható, megduplázódtak a szív-és érrendszeri panaszok, egészséges fiatalok, tinédzserek hunynak el szívizomgyulladásban, infarktusban. Érthetetlen módon 40-50-60 évesek tragikus hirtelenséggel hagynak itt minket nap mint nap, és már hivatalos nevet is kapott az új jelenség: a hirtelen halál szindróma. Viszonylag egészséges, javakorabeli emberek esnek össze, halnak meg álmukban minden előjel nélkül. A kórházi várólisták hosszú hónapokra tele vannak az elmaradt szakrendelések miatt, a két évig hanyagolt szűrések hiánya pedig „rákjárványt” eredményezett Európa szerte.
Ennek ellenére ezek nem képezik a közbeszéd tárgyát, nincsenek szakmai, társadalmi viták, és most, mikor sokkal nagyobb a baj, mint a járvány alatt bármikor, valahogy senki nem érzi úgy, hogy bármi áron, de meg kellene minket menteni.
Mi történt a társadalommal az elmúlt években? Mi volt ez a covid-19-nek nevezett őrült kultusz, ami felülírt minden más ideológiát, gazdasági érdeket, vallást, jobb és baloldalt, józan észt és emberséget?
A már nyíltan is meghirdetett „Új Világrend” hosszú távú stratégiájában az egyesített világtársadalom régóta napirenden van, amihez kell egy ideológia feletti ideológia, a kezdő lökés, ami egy közös, globális akolba tereli a nyájak sokaságát; ez pedig a „veszélyhelyzet”. A permanens, világot átfogó fenyegetettség: járványok, klímaváltozás, migráció, gazdasági válság. Ezek pedig mesterségesen vannak előidézve és irányítva, mert mindig, minden pillanatban meg van a válasz a problémára, mindenre van pontos forgatókönyv, soha nem lepődnek meg, soha nem vesztik el az irányítást, a „válság” utáni helyzet pedig pontosan olyan, mint ahogy azt a vízióikban elképzelték. Ezt hívják krízis kreálásnak, vagy, ahogy ők nevezik: „válságmenedzsmentnek”. Ilyenkor nincs Kelet és Nyugat ellentét, nincs kínai és amerikai „megoldás”, itt megoldás van, amit minden kormány végrehajt. Megtörik a lakosságot, amely aztán félelmében önmaga követeli az élete felett a mindent átható kontrollt. A koronavírus járvány alatt mindenhol ugyanazokat a jelszavakat, módszereket és technikákat alkalmazták, hogy kollektív pszichózisban tartsák az embereket. Masszív pszichológiai hadviselés folyik az egész bolygón, amivel olyan rendszert tudnak kiépíteni, amit a társadalom békeidőben soha nem fogadna el.
Ennek ellenére van remény, vannak kapaszkodók, és utak a megoldás felé. Ilyen kapaszkodó Mattias Desmet „A totalitarizmus pszichológiája” című műve is.
Mattias Desmet a Genti Egyetem Pszichoanalízis és Konzultációs Pszichológiai Tanszékének klinikai pszichológia professzora azon kevés és tiszteletre méltó szakemberek közé tartozott, akik a járvány „sűrűjében”, – tehát a legnagyobb ideológiai nyomás alatt is – felemelték a szavukat a járvány-terror és a már kialakult totalitárius kormányzás ellen.
Desmet régóta foglalkozik a totalitárius rendszerek kialakulásával, működésével, és pszichológiájával. Megfigyelései szerint a totalitarizmushoz szükséges feltételek már jóval a koronavírus járvány kitörése előtt megvoltak a mai társadalmakban. A fokozódó ellenőrzés, az ideológiai elnyomás, a magánélethez való jog korlátozása az utóbbi évtizedekben exponenciálisan nőtt. Éles szemű szerzők pontosan ugyanezt látták a 20. század nagy kataklizmái előtt. Ahogy Georges Bernanos írta:
„„A propaganda valamennyi formája szinte észrevétlenül gyúrja-formálja éjjel-nappal, akár egy szobrász a viasztömböt… A totalitárius ember megalkotása megelőzi a totalitárius rendszerét. Egymásnak ellentmondó rendelkezéseikkel a demokráciák szép lassan megformálják azt az embertípust, amely már eleve tökéletesen alkalmazkodik a diktatúrákhoz.”
De a totalitárius állam nem jelent egyet a diktatúrával. A diktatúrában erőszakkal kényszerítik ki a társadalomból a behódolást, míg a totalitárius állam a „tömegképződés” társadalmi – pszichológiai folyamatán alapul. Desmet „tömegképződésnek” nevezi a társadalomnak azt a lélektani jelenségét, amikor nagyszámú ember kapcsolódik ugyanarra az erős érzelmi befolyásra. (Lásd: a vírustól való félelem). A tömegképződés előfeltétele pedig a társadalmi elszigeteltség, (ami napjainkban a vírus előtt is történelmi csúcson volt) a társadalmi kötődés hiánya, az atomizált egyén értelem és cél nélküli élete, „szabadon lebegő” frusztrációja, agressziója, aminek nincsen konkrét oka és tárgya.
Sajnos ez bármikor megállja a helyét, mint a társadalmunk tökéletes látlelete.
A szerző – nagyon helyesen – a mechanisztikus materialista világképet teszi felelőssé a társadalom jelenlegi állapotáért. Ez a világkép kezdetben nyitottnak, bátornak, sokszínű értelmezőképességűnek mutatta magát a tömegek számára, majd csakhamar megmutatta igazi arcát a francia forradalomnak nevezett bestiális vérfürdő és tömeggyilkosság-sorozat eseményeiben. Az „Ész és Racionalitás” nevében mára egy önmagából kifordult, diktatórikus, rideg, a mindennapi valóságtól elrugaszkodott időzített bombát teremtett, ami kívül olyan, mint a meszelt sír, belül pedig réges-rég szétrohadt.
A modernizmus felszámolta az értelmes, normális és törekvő élet minden aspektusát, most pedig a halálos ágyán végső agóniáját vívja.
Az agymosás, az ideológiák, a modern tudatipar lerombolták az élet szentségét, a hagyományokat, a vallást, az öntudatot, a szakralitást, kiforgatták az erkölcsöt és a maradványait is igyekszik felemészteni annak, ami még emberré tesz minket.
Társadalmunk a valaha volt legsúlyosabb válságát éli. Bármikor felemelkedhet belőle egy új totalitarizmus, például a klímaőrület kapcsán.
És hogy mik a jellemzői a totalitárius embernek és társadalomnak?
A totalitárius társadalom tulajdonképpen egy kollektív hipnózisban él. Pszichológiailag fokozatosan elszakad a valóságtól és csak a többi hipnotizálttal vállal szolidaritást, a narratíván „kívüliektől” pedig paranoid módon fél. (Ez vezet ahhoz, hogy sokan egyetértettek azzal a koronavírus járvány idején, hogy az oltatlanokat táborokba kell zárni.) Az új ideológia teremti meg számára a társadalmi kötődést. Mindent elfogad és teljesít, amit a narratíva megkövetel, legyen az bármilyen irracionális és abszurd. Teljes mértékben a csorda ösztön irányítja, gondolkodásra képtelen, az egyénisége felbomlik a kollektívumban, és bármikor képes magát feláldozni a „szent ügyért”. Elméjét a mesterségesen fenntartott félelem uralja, aminek megszemélyesítőjével örök harcot vív, de tudat alatt nem akarja végleg elpusztítani, mert akkor önmaga létét is fel kellene számolnia.
A globális kovidizmus rendszerének gépezete pedig mindent megtett, hogy fenntartsa ehhez a „megfelelő” állapotot. Az egyetlen tudomány, amit valóban alkalmaztak a világjárvány idején, az a lakosságra irányuló lélektani hadviselés volt. Több országban a hadsereg pszichológiai hadviseléssel foglalkozó egysége felelt a világjárvánnyal kapcsolatos „tájékoztatásért”. Köztudott, hogy az immunrendszer legnagyobb ellensége a félelem és az elszigeteltség. Ennek ellenére az izolált milliók egyetlen kapcsolata a külvilággal a 24 órában halált, félelmet és kilátástalanságot sugárzó tömegmédia volt.
Hány ember életét lehetett volna megmenteni, ha tisztességes, józan tájékoztatást kapnak? A briteknél például plakátokon maszkos, intenzív terápiás betegek szerepeltek, amiket ilyen, és ehhez hasonló kísérő szöveggel láttak el:
„Nézz a szemébe, és mondd meg neki, hogy soha nem szeged meg a szabályokat.”
„Nézz a szemébe, és mondd meg neki, hogy mindig biztonságos távolságot tartasz.”
A kivitelezők pontosan tisztában vannak vele, hogy mit tesznek és hogyan. Amit Ludwig von Bertalanffy így fogalmazott meg tökéletesen:
” A modern pszichológia mindenféle fogást ismer, amelyekkel emberi lényeket ember alatti színvonalú automatákká lehet alakítani, vagy olyan csőcselékké, amelyik egy képzelt ellenség megsemmisítéséért vagy akár önmaga megsemmisítéséért üvölt. Ez csak az autókereskedő vagy a tv-hirdetések rutinmódszereinek alkalmazásától függ.”
Ezek után gondoljunk a faék egyszerű propagandára, aminek semmi köze nincs az orvostudományhoz:
” az oltás működik”, „a vakcina az egyetlen megoldás”, „vigyázzunk egymásra”.
Akárcsak Orwell disztópiájában, mindennek az ellenkezője volt az igaz.
Félelem alapú volt az irányítás, és nem orvosi tudományos tények alapján történt. Folyamatos volt a propaganda és az adatmanipuláció. Az emberek egészségügyi adataiba és a magánéletébe súlyosan beavatkoztak. Az ellentétes nézeteket világméretűen cenzúrázták, az alapvető jogokat felszámolták a „demokrácia védelmében”, és soha senki nem felelt az elkövetett hibákért.
Mi ez, ha nem maga a totalitárius állam és társadalom?
Talán még kaptunk egy leheletnyi időt és erőt arra, hogy feldolgozzuk, átgondoljuk, mérlegeljük, hogy mi vár ránk, ha továbbra is úgy élünk, mint a tömegképződésre hajlamos félemberek. Valószínűleg ez volt az utolsó fellélegzés és legközelebb már nem leszünk ilyen „szerencsések”. Ha most nem nézünk szembe azzal, hogy mi történt velünk az elmúlt években a világjárvány alatt, és győzz a kényelem, az érdektelenség, a struccpolitika, akkor rendkívül súlyos árat fogunk fizetni. A súlyos ár pedig Damoklész kardjaként máris a fejünk felett lebeg az új WHO szerződés képében, ami ha megvalósul, akkor Orwell és Huxley világánál is mélyebb sötétségbe süllyedünk.
Útravalónak Desmet szavait és felhívását ajánlom:
„Valahányszor a társadalomban megjelenik a félelem egy újabb megtestesítője, a jelenlegi gondolkodásunk védekezésképpen csupán egy választ képes adni: még több ellenőrzést. Az a tény, hogy az ember csak bizonyos fokú kontrollt képes elviselni, figyelmen kívül marad. Az irányítás kényszere félelemhez vezet, a rettegés pedig az irányítás kényszeréhez. Így a társadalom egy ördögi körbe csöppent, amely elkerülhetetlenül a totalitarizmushoz vezet. Vagyis a túlfokozott kormányzati ellenőrzéshez és végső soron az emberi lény szellemi és fizikai egységének végső felszámolásához. […] Az igazi feladat, amellyel egyénként és társadalomként is szembe kell néznünk, az emberről és a világról alkotott új kép felépítése, identitásunk igazi alapjának megtalálása, a másokkal való együttélés új elveinek megfogalmazása és egy ősi emberi képesség felértékelése – az igazság kimondása.”
Ennek ellenére van remény, vannak kapaszkodók, és utak a megoldás felé. Ilyen kapaszkodó Mattias Desmet „A totalitarizmus pszichológiája” című műve is. Mattias Desmet műve tavaly jelent meg a Kárpátia Stúdió gondozásában.
Ruff László
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
