Jelenkorunkban, egészen pontosan 1945 óta „divatos” felfogás, hogy a világ két pólusból áll, a nyugati, illetve a keleti blokkból. Az átlagember fejében ezek a blokkok szemben állnak egymással, és neki, mint egyénnek el kell dönteniük, hogy a két oldal közül melyiket támogatják. Azt most hagyjuk, hogy a valóságban mennyire állt is szemben a liberalizmus és a marxizmus, mikor a végcélja mindkettőnek ugyanaz volt.
Ennél is nagyobb baj, hogy a modern ember beszűkült világlátásából adódóan a történelmet is kizárólag a jelenkor szemüvegén képes szemlélni.
Hazánk gyarmati sorba taszításával együtt járt történelmünk átírása, vagy – ha úgy tetszik – „újraértelmezése”. Ennek keretében került sor arra a teljesen fals állításra is, miszerint az István (Vajk) és Koppány közt dúló harc valódi kérdése az volt, hogy a formálódó Magyar Királyság a Kelethez vagy a Nyugathoz szeretne csatlakozni?Hiszen, jelenünkben Magyarországról máshogy nem gondolkodhatunk, mint egy államról, mely történelme során folyamatosan egyetlen döntés előtt állt: melyik nagyhatalmat szeretné szolgálni? I. István óta ez a dilemma járja át a magyar gondolkodást – állítják ők.
Nem meglepő, hogy manapság főleg a kitartott, globalista felforgatók ismételgetik ezt a félremagyarázást, úton-útfélen hangoztatva, hogy államalapító királyunk „kijelölte az utat”, mikor a Nyugatot választotta. Szerintük ugyanis Koppány, a hatalom megszerzése érdekében, odadobta volna az országot a Keletnek.
Amikor megláttam a Momentum „államférfiának”, Gelencsér Ferencnek augusztus 20-i videóját hasonló okfejtésre számítottam, ám csalódnom kellett. A teljesen közhelyes, semmitmondó monológot még demagógiának sem nevezném, mert a demagógiának legalább van néphergelő, mozgató ereje. Ezen legfeljebb elalszik az ember. Mindössze két mondatot érdemes kiemelni, mely nemcsak tükrözi a fentebb említett gondolkodásmódot, de alátámasztja azon elképzelésemet is, miszerint a történelmi ismeretek hiánya nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy valaki liberálissá váljon.
Gelencsér a következőket mondta:
Augusztus 20-án azt ünnepeljük, hogy egy évezreddel ez előtt a Nyugatot választottuk a Kelet helyett. Azt ünnepeljük, hogy az államiságunk a nyugati demokráciákhoz köt bennünket, és nem a keleti diktatúrákhoz.
A második mondaton, bevallom, hangosan felkacagtam. Fogalmam sincs, 997-ben István fejedelem mégis hol talált „nyugati demokráciákat” és azok államiságát hogyan tekintette követendő példának, de jól van, legyen így. Fogadjuk el, hogy 997-ben, győzelme után, majd 1000-ben, megkoronázása után, immáron I. István királyként tényleg ott állt Európa közepén keleten a „diktatúrákkal”, nyugaton a „demokráciákkal” körülvéve. De vajon ő is úgy gondolkodott, ahogyan manapság a Kádár-rendszerben meghajlott gerincű, kishitűséget tanuló, vagy azt öröklő, gyarmati felfogású emberek, akik Magyarországot, csak mint csatlóst tudják elképzelni, aki vagy a Nyugat vagy a Kelet talpát nyalja? (Esetleg mindkettőjét, ahogyan a kóserkonzervatívok szeretik?)
Az Árpádok másképp gondolkodtak
Ahogyan Árpád fejedelem, úgy leszármazottai sem kívánták a drága magyar hont idegen járomba bocsátani.
Árpád-házi nagy uralkodóink csak és kizárólag egyetlen utat láttak maguk előtt: az erős és független Magyarország útját, mely szilárdan állja a vihart, jöjjön az akár keletről, akár nyugatról.
Bármennyire is hazudják nekünk a kultúrmarxista történelemoktatásunkban, hogy „keleti barbár népként kalandoztunk össze-vissza, mielőtt integrálódtunk a Nyugathoz”, a valóság az, hogy
Árpád és nemzettsége egy olyan erős országot épített fel Európa szívében, mely egyszerre csapott Nyugatra, és Keletre.
Akkoriban a Kelet jelképét, a Bizáncot is épp úgy megsarcoltuk, mint a nyugati országokat. Majd jött I. István, akivel kapcsolatban a történelmet meglehetősen önkényesen értelmező liberálisaink nem csak az „Intelmeket” szeretik kontextusból kiragadva idézgetni, de untig hivatkoznak rá, mint a „Nyugati orientáció kezdetére”, a királyra, aki „szakított ősei hagyományaival és vallásával”, hazánkat pedig „a Nyugathoz csatolta,” mert megértette, „minden jó onnan származik, és a helyünk is ott van”.
Ennél a történelmi fordulópontnál már ki is alakították saját narratívájukat, melyhez nekünk idomulnunk kell: István (Nyugat) – Koppány (Kelet). Ahogyan utaltam rá, már maga a kérdés is egy erős csúsztatás. I. István ugyanis nem akart a Nyugathoz tartozni, ő egy erős, önálló, független nagyhatalmat épített fel Közép-Európában. István királynak esze ágában sem volt „integrálódni” a Nyugathoz, hiszen az a gyakorlatban a Német-római Birodalom vazallusi státuszát jelentette. (Érdemes megnézni a környező országok példáját, hogyan végezték az „integrációt” követően.)
Ezt a német császár is így gondolta, míg 1030-ban István lovagjai el nem magyarázták neki:
itt nem nyugati gyarmat, hanem erős közép-európai királyság épül.
Kelet és Nyugat szorításában is büszkén állva
Nincs okunk feltételezni, ha Koppány győzött volna, ő nem ugyanígy jár el Bizánccal szemben. Hiszen mindkét fél számára egyértelmű volt, hogy Magyarország csak erős és független királyságként/fejedelemségként létezhet.
István tragédiája, hogy az ősi hagyományok kiirtásával együtt a szeniorátus elvét (mely szerint a legidősebb, arra alkalmas közeli férfirokon örököl) is sárba dobták, helyét a primogenitúra (legidősebb egyenesági fiúgyermek örököl) váltotta fel. Így az ellenségeinek elég volt Imre herceget eltennie az útból, és máris romba dőlt minden, amit az első királyunk felépített. Ha meg tényleg baleset végzett a trónörökössel, akkor az égben lakó szánt egészen más utat Magyarországnak, mint amit I. István megálmodott.
Ettől függetlenül, kisebb-nagyobb kihagyásokkal ugyan, de 1500-ig Magyarország Kelet és Nyugat közé ékelődött erős nagyhatalomként létezett Európa szívében. Mivel, ellentétben a meghajlítottgerincű, korrupt, gyarmati szolgákkal, Árpád nemzetsége pontosan tudta,
mind a nyugati, mind a keleti integráció ellentétes a magyarság érdekeivel.
Mátyás hadaival aztán visszatérhetett a magyaroktól való rettegés Európába, mikor 453 évvel az Anschluss előtt szemléltette az osztrákokkal, milyen szépen is mutatnak a fekete „egyenruhások” Bécs várában.
Nemzetünk tragédiája egyik legnagyobb királyunk gyors, és váratlan halála, mely utáni évszázadokban láthattuk, mit jelent a magyarság számára, ha Kelet és Nyugat prédájává válik. Jelenkorunk politikusai pedig pontosan ezt a status quo-t igyekeznek fenntartani.
Én azonban nem vagyok hajlandó választani a két gyarmattartó között, és hiszek benne, hogy létezik egy harmadik út. Az erős és független Közép-európai Konföderáció ma még csak vízió, de egyszer még valósággá érhet.
Gyebnár Dávid
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
