A „teljes foglalkoztatottság” permanens kampánytéma, közben pedig azt hallani mindenhonnan, hogy Magyarország összeszerelő üzem. Mi ezeknek a gazdasági vetülete és mégis mi a gond az akkugyárakkal emberi vonatkozásban?
A gazdaság színvonalát különböző mutatókkal írják le a közgazdászok, statisztikusok, gazdaságpolitikusok, de mégis mi alapján lehet eldönteni, hogy két ország gazdasága közül melyik a nagyobb és melyik a kisebb, melyik növekszik gyorsabban és melyik lassabban, melyik fejlettebb a másiknál?
A nemzetgazdaság méretére és változására leggyakrabban a bruttó hazai termék (GDP) és a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) adataiból szokás következtetni. A GNI fogalma kevesebbszer kerül elő: ez az adott ország lakosai által és a vállalatokban megtermelt, végső felhasználásra kerülő termékek és szolgáltatások összértéke. Azaz
a GDP értékéhez hozzáadjuk az ország lakosai és vállalatai által külföldön előállított jövedelmet, és kivonjuk a más ország lakosai és vállalatai által az adott országban előállított jövedelmet.
Mindkét mutatót valamilyen pénznemben szokás megadni (pl. forint, euró, USA-dollár), de ehhez nem árt figyelembe venni az országok árait, mert például száz euróból Magyarországon több terméket és szolgáltatást lehet vásárolni, mint egy másik országban – bár az orbáni infláció dolgozik rajta, hogy egységnyi pénzösszegből egyre kevesebb terméket lehessen venni.
A gazdasági növekedés ütemét úgy kapjuk meg, hogy az adott év vagy negyedév GPD-jét az előző év vagy előző év azonos negyedévének GDP-jéhez hasonlítjuk, így kapunk egy százalékos számot. A GDP közel sem megfelelő mutatószám egy gazdaság jellemzésére, erre később visszatérünk.
Az elmúlt évtizedekben egyre többen érvelnek amellett, hogy a vég nélküli gazdasági növekedés nem lehetséges egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón. Emiatt sokak szerint fenntartható, azaz a környezet eltartó- és tűrőképességét nem sértő növekedésre volna szükség. A nemnövekedési elmélet és mozgalom képviselői pedig olyan társadalmi rendszer mellett érvelnek, ahol stagnáló vagy zsugorodó gazdaság mellett lehet növelni a társadalmi jólétet és csökkenteni az erőforrások felhasználását.
Hogyan mérhető a fejlettség?
A gazdasági fejlődés fogalma mögött az a feltételezés áll, hogy a társadalmi folyamatok a gazdaságilag „fejletlen” állapottól a gazdaságilag „fejlett” állapot felé haladnak. A gazdaságilag „legfejlettebb” országok gazdasági állapotához, társadalmi berendezkedéséhez, értékrendjéhez ezen elképzelés szerint a többi ország idővel „felzárkózhat”.
Az országok gazdasági fejlettségének bemutatására legtöbbször az egy főre jutó GDP (GDP/fő) vagy az egy főre jutó GNI (GNI/fő) mutatóját használják. Ekkor a GDP vagy a GNI valamilyen pénznemben megadott értékét elosztják az ország lakosainak a számával. Az egy főre jutó GDP vagy egy főre jutó GNI a világ összes országában, nemzetközileg egységes módszertan alapján kiszámítható.
A fejlettség összetett fogalmát nehéz egyetlen mérőszámmal meghatározni, ezért más fejlettségi mérőszámokat is kidolgoztak az elmúlt évtizedekben, amelyek a társadalom jólétének több összetevőjére is tekintettel vannak. A legismertebb közülük az emberi fejlettségi mutató (human development index, HDI). Ennek kiszámításakor az egy főre jutó, vásárlóerő-paritáson számított GDP mellett a születéskor várható élettartamot és az iskolázottságot is figyelembe veszik. A HDI tehát sokkal fontosabb mutató a GDP-nél. Egy gazdaságról tehát igazán a humántőke, a munkatermelékenység szintje és növekedési üteme alapján lehet teljes képet kapni.
És ez az, amihez az „összeszerelőüzemek” nem járulnak hozzá.
A jólét és életszínvonal növekedéséhez ezek a típusú gyárak egyszerűen nem tudnak megfelelő értékben hozzájárulni. Tehát, hiába teremt 9 ezer munkahelyet például a CATL,
ezekre a helyekre nem szellemi szabadfoglalkozásúakat, mérnököket, tervezőket, a jövő folyamatainak alakítóit keresik, hanem kvázi betanított munkásokat, akik hozzáadott értékkel nem járulnak hozzá sem a saját, sem az ország gazdaságának fejlődéséhez.
Érdekes kiemelni, hogy az EU úgynevezett szupranacionális gazdaságként kiemelt figyelmet fordít a kohézió megteremtésére és az alapelvek szerint ennek legfontosabb eszköze a régiók versenyképességének javítása. Tehát az uniós elvek szerint is a porteri értelemben vett helyi bázis a lényeg, ami meghatározó tényező a vállalatok globális versenyében.
Az országok a következő versenyképességi szakaszokon mehetnek végig: első a tényezővezérelt gazdaság, ahol a költségelőny a lényeg. A technológia más országokból érkezik, lényeg az olcsó input. A beruházásvezérelt gazdaságokban a hatékonyság a lényeg, ebbe a kategóriába tartozik hazánk is, ahová
külföldi tőke révén érkezik modern technológia, a tömegtermékek előállíttatása pedig hatékony ennek a külföldi tőkének az alacsonyabb bérigények, az infrastruktúra kedvezőbb ára miatt.
Ettől a berendezkedéstől jóval fejlettebb az innovációvezérelt gazdaság, ahol az egyediség a lényeg a szolgáltatások és a termékek tekintetében egyaránt, azonban a legfejlettebb a tudásalapú gazdaság: az ipari-posztipari gazdaságot és a pénzgazdaságot egyaránt kiteljesítő és egyben felváltó gazdasági modell. A tudásalapú gazdaságban a gazdasági növekedés és a termelékenység legfontosabb mozgatóereje a tudás, amely elsősorban a technológiában, s az emberi lényben mint szellemi tőke testesül meg. A „tudásalapú gazdaság” kifejezés a tudás és a technológia gazdasági növekedésre gyakorolt hatásainak felismeréséből és elismeréséből született meg. Termelési folyamatai az információ és a tudás felhasználásán és elosztásán alapulnak. A tudásalapú gazdaság változatlanul piacgazdaság, s a legjelentősebb koordinációs tényező a tudáspiac. A tudásalapú gazdaságban a jólét, a teljesítmény és a foglalkoztatottság növekedését a tudásintenzitás és a magas technológia dinamikus fejlődése határozza meg.
A posztipari gazdasági modell változásának első lépcsője: a modern gazdaság saját közegéből kilépve a gazdasági alrendszer részévé teszi a nem gazdasági alrendszereket (oktatást, egészségügyet, társadalmat stb.). A változás második lépcsője: a tudástermelés kilépve saját közegéből elfoglalja a szinte mindenre kiterjedt gazdaságot, amelyet most már a tudáspiac irányít.
Tudásalapú gazdaság nincs tudásalapú társadalom nélkül, s ez fordítva is igaz, sőt az információs korban a tudástermelés, a tudásalapú gazdaság és a tudástársadalom egymás hajtóerő is.
A hazai akkumulátorgyártással kapcsolatban a kormány azt hangoztatja, hogy Magyarország akku-nagyhatalommá tétele a hazai autógyártás fennmaradásának és az ország gazdasági felzárkózásának feltétele. A beruházásokkal szemben azonban nagyon sokan kritikaként fogalmazzák meg, hogy csupán rendkívül alacsony hozzáadott értékű gyártási tevékenységek kerülnek Magyarországra, és a későbbiekben sem várható ennek átalakulása. De még ha a kínai fél szándékai a kutatás-fejlesztés terén valamilyen csoda folytán időközben meg is változnának, a magyar oktatási rendszer leépítése, és a nem megfelelő számban rendelkezésre álló magasan képzett szakember hiánya miatt akkor sem nyílna egyhamar lehetőség a helyzet megváltoztatására.
Ezzel szemben például a Volvo Krakkóban technológiai központot létesít, a város élénk telekommunikációs szektora és az ott jelenlévő további techcégek miatt. A szoftverfejlesztők, mérnökök és tesztelők toborzása már el is kezdődött, akik elsősorban a biztonsági megoldásokon és a fedélzeti számítógépek funkcióin dolgoznak majd.
Magyarországról nézve a beruházás jelentősége az ott végzett munka hozzáadott értékében mutatkozik meg. Autók vagy alkatrészek gyártása helyett ugyanis nagy szakértelmet igénylő fejlesztés zajlik majd az új létesítményben, ami az elektromos átállásban segíti a Volvot.
A GDP-t persze javítja az alkatrészgyártás is, de az ország jólétéhez és annak fejlődéséhez kevésbé járul hozzá, amíg olyan munkahelyeket teremtünk, ahol nem a szellemi érték számít, hanem a lánc minden szeme pótolható.
Kiemelt kép: eletigenlok.hu
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
