A hőseink még köztünk élnek

Az 1956-os forradalomban fegyverrel harcolók – feltételezve, hogy legalább középiskolás korúak voltak akkor – már mind a nyolcvanas éveikben járnak, így sajnos egyre kevesebb azok száma, akik aktív résztvevői voltak az akkori harci cselekményeknek. Interjúnk dr. Rózsa Györggyel készült, aki egykor – hősiesen, de a reménytelenség tudatában – fegyverrel a kézben szállt szembe Jászberényben a forradalmat leverő szovjet csapatokkal. Orvosként hatvan éve számos elismeréssel övezve végzi munkáját, tölti be hivatását, címei közül azonban a legbüszkébb mégis arra, hogy ő tényleges fegyveres 1956-os magyar forradalmár volt. 

– Mielőtt élete bizonyára legemlékezetesebb pár napjáról beszélne, kérem, mesélje el élete 84 évének a legfontosabb állomásait.

– 1939. január 20-án születtem Budapesten, édesanyám tanítónő, édesapám gépészmérnök volt. 1945. január 3-án családunk sorsa megpecsételődött, amikor a Rökk Szilárd utcai gyermekkórházat, ahol édesanyám szült – bár fentről is jól látható vörös kereszttel jelölték, hogy kórház – szétbombázták a szövetséges csapatok repülői. Közvetlenül a bombázás előtt apám látogatóban volt édesanyámnál, aki megkérte, hozzon be nekik némi élelmet. Apám el is ment ezekért a közeli boltba, s pont e pár perces távolléte alatt történt meg a kórház elleni bombatámadás. Amint lehetett apám visszarohant, vitte az ennivalót, de a romok között hiába kereste feleségét és újszülött gyermekét. Apám ezt a szörnyű tragédiát – mivel rajongva szerette édesanyámat – lelkileg sosem heverte ki.

Ezután a család néhány hónap alatt szétszóródott, aminek fő oka volt, hogy az új rendszer az öt gyermekét egyedül eltartó édesapámat – annak ellenére, hogy sosem foglalkozott politikával – kirúgta az állásából, ő pedig az életünket örökbe adással, családokhoz, vagy nevelőintézetbe történő elhelyezéssel tudta csak megmenteni. Hatévesen én voltam a legidősebb, Szőregre kerültem anyai nagyszüleimhez, ott végeztem el az első elemit, majd Pestszentlőrincen, a jótékony karmelita nővérek zárdájában nevelkedtem bő három évig. Ezután az öcsémmel Jászberényben fogadott be minket egy idősebb házaspár, itt fejeztem be az általánost úgy, hogy időközben osztálytársam apja Kohári István asztalosmester – akire csak hálás szeretettel tudok gondolni – a két gyerekük mellé engem magukhoz fogadott. Jó tanuló voltam, Jászberényben 1957-ben kitűnőre érettségiztem, s ezután rögtön felvettek az akkori nevén Budapesti – ma Semmelweis – Orvostudományi Egyetemre ahol 1963-ban summa cum laude szereztem meg a diplomát.

Végzéskor eredményeimnek és a tudományos diákköri munkámnak köszönhetően hivatalos meghívást kaptam az egyetem Igazságügyi Orvostani Intézetébe, mint gyakornok, oktató és tudományos kutató. Itt tettem le a szakvizsgát igazságügyi orvostanból és kórbonctan-kórszövettanból. 1970-ben váltottam, átmentem a Testnevelési és Sportegészségügyi Intézet állományába. A tatai olimpiai edzőtábor orvosa lettem, és egyben a magyar súlyemelő válogatott keretorvosa. Két évig kísértem a nagysikerű csapatot a különféle világversenyeken, de mikor Amerikában, a világbajnokságon nyilvánosan leleplezték a keleti tömb országainak doppingolását – amit én szigorúan tiltottam – nem csak elmenekültem az állásomból, de elhagytam a sport világát is. Ekkortól klinikai orvoslással kezdtem el foglalkozni, megszereztem a bőrgyógyász szakképesítést és 1974-től pályázat útján a Balassagyarmati Kórház osztályvezető főorvosa lettem. Azóta is kisebb megszakításokkal – 1985-88 között Líbiában dolgoztam, 1997-99 között a Magyar Vöröskereszt országos főtitkára voltam – itt dolgozom. Igaz, most már a fertőző osztály orvosaként, mert az úgynevezett kisszakmákat – köztük a bőrgyógyászati osztályt – a kórházban megszüntették. 2023 októberében kaptam meg hatvanéves orvosi tevékenységem után a gyémántdiplomámat. Vannak becses kitüntetéseim országos intézményektől – Vöröskereszt, Orvosi Kamara, 56-os Szövetség – ezek közül a legrangosabb a Magyar Köztársaság Érdemkereszt arany fokozata. A legnagyobb elismerés számomra azonban mégis az, ami a Terror Háza Nagykönyvében olvasható, miszerint az 1956-os forradalom fegyveres harcosai a valaha élt legnagyobb magyar hősök között vannak számon tartva.

– Említette Líbiát, ez a megbízatása elég izgalmasra sikerült.

– Meglehetősen, hiszen egy kétéves szerződéssel mentem ki dolgozni Tripoliba, egy bőrgyógyászati szakrendelő intézetbe. Letelt a két év, viszont a váltótársam nem jött, s mivel nem váltottak le, az ottani vezetés egyszerűen megtiltotta, hogy hazajöjjek. Végül 1988-ban rendkívül kalandos és kockázatos módon gyűjtöttem össze 13 intézmény pecsétjét, arra vonatkozóan, hogy elhagyhatom az országot. Így fel tudtam szállni egy hazainduló repülőgépre, és sikerült megszökni az országból. Ha ez, akkor nem sikerült volna, talán lehet, még máig is várakozhatnék. Így szinte minden addigi keresetemet és ottani ingóságomat elvesztettem, viszont mégis boldog voltam, hogy hazatérhettem, mert a feleségem és a négy gyermekem nélkül már nem bírtam tovább.

– Élete nagy eseménye mégsem ez volt, hanem az 1956-os forradalom. Ennek híre hol érte önt?

Jászberényben, én akkor ott voltam gimnazista, lakóhelyem pedig ekkor már nem a Kohári családnál, hanem a fiúkollégiumban volt. Akkor a jászberényi gimnázium az ország első öt gimnáziuma között szerepelt, nagyon jó tanárokkal. Bár a tanításunkban nem volt semmi rendszerellenes nevelés, rendszerhűnek sem mondanám, inkább realisztikusnak.

Egyik nap bejött az osztályfőnökünk, hosszan kinézett az ablakon – talán, hogy ne lássuk a könnyeit – majd felénk fordult és annyit mondott: Pesten kitört a forradalom! Attól kezdve osztályunknak – a 4 C-nek – a sorsa a legnagyobb mértékben 56 eseményeivel került – alatta, és utána is – szoros összefüggésbe.

Mi is a forradalom bűvkörében éltünk, hiszen átlag két nappal a fővárosi események után a megyeszékhelyekre, majd újabb két nap után minden kisebb településre eljutott a forradalom hulláma. Október 23. 1956-ban keddre esett, mi azon a szombaton döntöttük le a városban a szovjet emlékművet. Erre kivonult az egész iskola, a padtársam elszavalta a Nemzeti dalt. Az egyik legszigorúbb idősebb tanárunk is velünk tartott, a kezét markoló gyerek féltőn meg is jegyezte: Jaj vigyázzon tanár úr, mert hogyha valami történik, nem fog tudni velünk elszaladni. Az öregúr erre csak annyit válaszolt: Egy a sorsunk fiam! Az iskolában rögtön eltörölték az orosz nyelv tanítását, helyette én – az angol, német és latin mellé – a francia nyelvet választottam. November 4-e után persze egyből visszahozták az oroszt. Az egyik tanuló meg is kérdezte keserűen: Tanár úr, miért kell nekünk újra oroszul tanulnunk? A tanárunk – aki egyébként a Tudományos Akadémia levelező tagja volt – csak annyit kérdezett vissza határozottan: Miért baj az neked fiam, ha ismered az ellenség nyelvét? Talán ez a két példa is jól tükrözte a tanáraink, az iskolánk szellemiségét, azt a légkört, amiben minket neveltek.

– Az emlékmű ledöntése után hogyan folytatódtak az események önnel?

Én október 30-án felutaztam egy teherautóval Pestre, kenyeret hoztunk a fővárosnak. Apámhoz is elmentem, aki a húgommal élt együtt, és egészen harmadikáig fent maradtam, akkor tértem vissza Jászberénybe. A városunkban időközben – hasonlóan, mint annyi más magyar településen – megalakult a munkástanács, ami átvette a város vezetését, lezajlott egy békés hatalomátvétel. A főtéri városi tanácsháza lett a központ – előtte fegyveres nemzetőrrel – a nemzetőrség vigyázta a rendet, de egészen november negyedikéig semmiféle rendbontás nem történt.

Úgy nézett ki visszatér rendes medrébe a város élete, de ez csak látszólagos volt, hiszen értesültünk róla, hogy a határtól szovjet tankok vonulnak a főváros felé. Mint tudjuk aztán november 4-én teljes erővel megindult a szovjet beavatkozás, megkezdődött a forradalom leverése Magyarországon.

– Ez önöknél hogyan történt?

– Jászberény speciális helyzetben volt, mert a közelében egy szovjet laktanya állt. Az itt állomásozó katonákkal a lakosság már korábban is jó kapcsolatokat ápolt, ezért megegyeztek a városvezetéssel – tudván, hogy nemsokára nekik is be kell majd vonulni tankjaikkal a városba – hogyha senki nem fog rájuk lőni, akkor ők sem alkalmaznak fegyveres erőszakot a lakossággal szemben. Ám ezen egyesség miatt – moszkvai parancsra – a szovjet parancsnokot megölték, az új vezetés pedig november 4-én délután háromkor fegyveres erejével megindult a város ellen. A nevezetes templomtornyunkat, melynek tetején nem kereszt, hanem korona van – összesen három ilyen templom van a világon – ágyúval szétlőtték, ez volt a jeladás a támadásra.

– Ön hogyan reagált ekkor?

– A szovjetek az újonnan hozott legénységgel elfoglalták a város főterét, aki akkor – akár békésen sétálva – eléjük került, az könnyen áldozattá válhatott. Bár a felnőttek hivatalosan, hatóságilag is megtiltották ezt a fiatalságnak, mi a diákotthoni rejtekhelyen kiosztott kézifegyverekkel szálltunk szembe a bevonulókkal. Sokan esztelenségnek tartották ezt, de mi akkor komolyan gondoltuk – s akár az életünket is feláldoztuk volna a célért – hogy harcolunk a magyar népért, illetve azért, hogy az oroszok hagyják el az országunkat, és menjenek haza. Volt ekkor bennünk egy egészen különleges, euforikusan fenséges érzés, az, hogy most az egész ország egy emberként próbálja meg megvalósítani azt a vágyát, hogy valóban szabaddá váljon, s ennek én is részese lehettem. Ez megmagyarázhatatlan számomra, de 1956-ban – s ezt mások is nyilatkozták, akik átélték – volt egy perc, félóra, óra, amikor egy megdicsőülés szerű, fennkölt érzés fogott el minket, ami az egész ország szeretetével volt kapcsolatban, s aminek hatására az életemet is gondolkodás nélkül odaadtam volna egy pillanat alatt.
Ezt a valamit talán a szerelem elvakult gyönyörűségéhez tudnám hasonlítani, s ez az érzés valami több, valami más volt, mint egyszerűen egy forradalmi hevület. Ez a leírhatatlan érzés, amit az 1956-os forradalmi összefogás, összetartás, önfeláldozás hozott ki belőlem – s oly sok másokból is – akkor örökre belém ívódott, s a későbbiekben is kárpótolt sok mindenért. Máig sem értem, tehát mi kerített a hatalmába, de mikor ránk törtek, gondolkodás nélkül felkaptam a golyószórómat és rohantam ki én is harcolni a többiekkel, azokkal, akikkel ekkor váltunk önfeláldozó, hős forradalmár bajtársakká.

– Milyen módon tudtak ellenállni ennek a szovjet agressziónak?

– A realitás az volt, hogy az oroszok Jászberénybe is tankokkal, teherautókon szállított gyalogsággal jöttek, nekünk viszont csak kézifegyvereink voltak, így eleve kilátástalan volt a küzdelem. Megpróbáltuk körülvenni az általuk megszállt főteret, mindössze néhány óráig tartott a lövöldözés, miközben sajnos hősi halottaink is lettek.
A sötétedés beálltával visszavonultunk, mert elterjedt a hír, hogy jön az orosz erősítés, és házról házra járva fogják felszámolni az ellenállásunkat. Éjféltájban a Zagyva szigetén még egyszer találkoztunk – voltak köztünk még pesti egyetemisták is, akik lejöttek hozzánk szervezni az ellenállást – elbúcsúztunk egymástól, s mindenki ment a maga útján, mentette az életét, ahogy tudta.

–Ön hogyan tudta?

– Én elmentem a szeretett Kohári családhoz – bár akkor már négy éve nem náluk laktam, hanem kollégiumban, de onnan azért látogattam őket – akik befogadtak, azzal a feltétellel, hogy nekik átadom a fegyveremet, s három napig nem mozdulok ki a házból. Ők bejártak a főtérre tudakozódni, mert a bevonulók azonnal megindították azt a bosszúhadjáratot, amiben a magyar pufajkások is részt vettek. Ezek azért tudták segíteni az oroszokat, mert a forradalom leverése előtti napokban magyar katonák jöttek hozzánk, és a városháza udvarán kiképzést tartottak nekünk. Viszont ezt a kiképzést a pufajkások titkon meglesték, így sejtették, kik azok, akik részt vehettek a fegyveres ellenállásban. Akiket ilyen módon elkaptak, azok börtönbe kerültek. Én olyan nyolcadika táján jöttem el a rejtekhelyemről, az első vonattal – mert addig nem jártak a vonatok – felutaztam Pestre, ismét apámékat kerestem meg, náluk laktam.

– A fővárosban milyen hangulat uralkodott?

– Szinte leírhatatlan volt az elkeseredés, mindenki menekült, az emberek csak azt kérdezgették egymástól: Mész nyugatra, mikor indulsz, hová, kihez mész?

Én magam is nekiindultam, apám az összes spórolt pénzét odaadta, de a határfolyón nem tudtam átkelni. Visszafordultam, Osliban egy család szállást adott, de míg aludtam, valami idegenek ellopták minden pénzemet. Visszatértem tehát először Pestre, majd ahogy konszolidálódott a helyzet Jászberénybe, hiszen még néhány hónapom hátra volt az iskolából az érettségim előtt.

– Önt nem fenyegette a veszély, hogy feladják a pufajkások?

– Dehogynem, csakhogy én budapesti voltam, engem a városban alig ismertek, a gimnáziumi évek alatt jóformán csak a kollégium és a gimnázium között közlekedtünk, a lakossággal ritkán érintkeztünk. Voltak diákok az iskolánkból, akik disszidáltak, de olyanok is, akiket 56-os tevékenységük miatt az ország összes iskolájából kitiltottak, s csak hosszú évek múlva tudtak – például segédmunkásként – további osztályokat elvégezni. De olyan is akadt a Jászságban, akit a régi szeretője buktatott le, és őt végül fel is akasztották. Mindenesetre én az érettségi után azonnal jelentkeztem az orvosi egyetemre, a gimnázium ajánlásával, a párt jóváhagyásával, pedig sem KISZ tag, sem párttag nem voltam. A sikeres felvételit a jó tanulmányi eredményem mellett annak is köszönhettem, hogy a káderlapomon érdekes, de hiteles módon munkásszármazásúnak voltam feltüntetve. Ez azért volt, mert miután apámat 1945-ben kirúgták az állásából, a mérnöki diplomájával a Ganz Mávag gépgyárban csak lakatosinasként tudott elhelyezkedni.

– Később sem lépett be az akkori szocialista pártba?

– Nem, ez meg sem fordult a fejemben, és később sem voltam semmilyen pártnak tagja. A rendszerváltás után viszont – valódi függetlenként – kétszer is elindultam az önkormányzati képviselőtestületi tagságért a balassagyarmati körzetemben, s éles küzdelemben ezt meg is nyertem. Elnökségi tagja vagyok a jászsági ötvenhatos szervezetnek – ugyancsak tagja vagyok az 56-os Szövetség Országos Elnökségének, a Jászok Egyesületének, a Magyar Orvosi Kamara Etikai Kollégiumának – több éven keresztül én mondtam az ünnepi beszédeket Jászberény főterén. Soha nem gondoltam, hogy azon a helyen, ahol fegyverrel a kézben harcoltam, egykor majd olyan megemlékezésekre is lehetőség lesz, aminek én vagyok a szónoka.

– Ezek szerint nem gondolt arra a Kádár-korszakban, hogy valaha változhat a helyzet?

– Emlékszem, hogy Hruscsov annak idején a cipője sarkával verte az asztalt az ENSZ közgyűlésen, jelezve, hogy mekkora hatalma van. Viszont pár évtized múlva Gorbacsov már lavírozott, pipogyán alkudozott, és ekkor már látszott, hogy a szovjetek politikájának nem sok ideje van hátra. Az enyhülés elhozta magával a gazdasági, majd a politikai változásokat, ezek együtt pedig nemsokára a hatalmas, sok nemzetiségből összetákolt állam meggyengülését, és felbomlását is.

– Úgy érzi, hogy a rendszerváltással teljesültek azok a célok, amikért 1956-ban harcoltak?

– A jászberényi beszédeimben erre többször kitértem, és az a véleményem, hogy ami rendszerváltás címén történt, az számunkra mélységes csalódás. Úgy látszik csöbörből vödörbe kerültünk a szovjet leigázás után, most – más eszközökkel manipuláló, de nem kevésbé gátlástalan – amerikai leigázásunk lett. Mi akkor ténylegesen a svájcihoz hasonló függetlenséget szerettünk volna, ami azóta sem valósult meg, s egyre inkább esély sincs rá.

A másik szomorú dolog a pártok közötti mérhetetlen civakodás, amelyben messze nem az ország érdeke, hanem – akár tisztességtelen eszközökkel is – a másik megsemmisítése a cél. Történik ez még olyan áron is, hogy egyesek külföldön árulják el, a sajátjuknak vallott hazájukat. Sajnos vannak a múltból olyan történelmi példáink, amikor az ország egyik fele kiárusította a másikat, s most is vannak érthetetlen módon olyanok, akik külföldről várják a segítséget, a magyar testvéreik ellen.

Én úgy gondolom, ennek a szerencsétlen sorsú magyarságnak az érdekében a pártoknak, és az arra alkalmas civil szervezeteknek a legfontosabb kérdések megoldásáért sokkal jobban, hatékonyabban kellene összefogniuk, és együttműködniük, a Nemzet felemelkedéséért, a boldogabb jövőnkért.

Tölgyesi Tibor