Gyilkosságok, kínzások, elektrosokk politikai alapon. A kommunizmusban a nyílt és kevésbé nyílt terror eszközei Rákosinál és Kádárnál is jelen voltak, de a rendszerváltás sem hozott teljes megtisztulást. Mező Gábor kutatóval, Lovas István-sajtódíjas újságíróval, a téma szakértőjével beszélgettünk.
– Változatos a karrierje: sportújságíróként kezdte, most már inkább kutatói, már-már történész téren mozog. Néhány héttel ezelőtt pedig megkapta a Lovas István-sajtódíjat. Hogy alakult pályája így?
– A Magyar Nemzetnél, aztán a Magyar Hírlapnál dolgoztam sportújságíróként. Aztán egyszer a kezembe került két erős munkafüzet: Hankiss Ágnes munkái – az Állambiztonsági játszmák és a Továbbélő hálózatok. Amikor ezekről olvastam, megismertem egy olyan narratívát – egy nagyon is hihető narratívát -, ami arról szólt, hogy itt nagyon el voltak tervezve a dolgok a rendszerváltás idején.
– A Továbbélő Hálózatok adta korábbi rovata és jelenlegi honlapja nevét?
– Huth Gergely és Hankiss Ágnes, a Hamvas Béla Kutatóintézet (2023 óta Hankiss Ágnes Intézet – a szerk.) vezetője, így hárman találtuk ki a hálózat elnevezést, ha jól emlékszem. Az együttműködésünk azzal kezdődött, hogy felkértek, dolgozzam fel a Hamvas Intézet munkáit cikkekben. Onnantól tulajdonképp beszippantott ez a téma.
– Ha már Huth Gergely szóba került: dolgoztak együtt néhány filmen is, például a Szétszakadt Magyarországon, amelyben az értelmiség körein belül meglévő és gerjesztett ellentéteket dolgozták fel.
– Az úgy nevezett népi és urbánus értelmiség között mindig volt nézetkülönbség, ami az egész múlt századot meghatározta, de erre az állambiztonság erősen ráépített, rádolgozott, mindent meg akartak tenni annak érdekében hogy megakadályozzák az egységet.
A legfontosabb a megosztás és a bomlasztás volt, hogy ellentéteket szítsanak, erre ott voltak például az ügynökök,
akiket körön belülről beszerveztek vagy kívülről „odahelyeztek” ezekbe a körökbe. Mindennel kapcsolatban ez volt a módszerük, legyen szó baráti társaságokról, egy focicsapatról, értelmiségi körökről. Sokszor csak sugalmaztak, például, hogy a két vezéregyéniség között lévő ellentétet elmélyítették. Ezt csinálták az ellenzékkel és az értelmiséggel kapcsolatban is. Nemcsak miattuk, de az egység – ha volt – megszűnt. Monorra például még elment a liberális értelmiség, a népies jobboldal és a reformkommunisták is, addig Lakitelekre már nem. A törésvonalak ekkor mélyültek el, és ezek később is meghatározták az ellenzék működését, meg a teljes politikát, a rendszerváltást, vagyis inkább azt, hogy valójában, teljességében nem történt meg.
– Ezeket az ellentéteket felerősítették vagy generálták?
– A XX. századunk elég tragikusan „alakult”, így „csak” mélyítették az árkokat. Mindenképp és mindig voltak ellentétek, mindenhol, másként gondolkodás, ez természetes. A demokráciát nem ugyanúgy képzeli el egy konzervatív és egy liberális. Ezekre a véleménykülönbségekre, esetleges előítéletekre „épült rá” az állambiztonság. Volt erre egy konkrét állambiztonsági tervük is: az volt a neve, hogy ÉK, mert éket kellett verni az antikommunista-értelmiségbe, az ellenzéki politikai táborok közé. Persze, ma már az is elképzelhetetlen, hogy az értelmiségnek olyan tekintélye, politikai befolyása legyen, mint a ’80-as évek végén. Írók, szociológusok, költők ilyen komoly szerepet ma már nem játszanak. És ez nem feltétlenül jó.
– A jelenlegi társadalmi berendezkedésben azért most is lehet érezni, hogy az akadémikusok, értelmiségiek és más rétegek között van egy ellentét.
– Szerintem minden társadalomban vannak ellentétek, de nálunk egészségtelenül nagyok. Elég, ha megnézzük a rendszerváltást, hogy a médiaháború idejére mennyire elmérgesedett a küzdelem. Másrészt nézzük meg, hol tartunk. A médiaháború ma is tart, csak jóval alpáribb lett, mint a ’90-es években, kialakul egy polgárháborús állapot, amit mesterségesen is gerjesztenek. Vannak olyan problémák, ügyek, amelyeket hatalmasra fújnak, pedig valójában főként az értelmiséget érdeklik, talán egy kicsit még a budapesti lakosságot.
– Szóba került az úgy nevezett médiaháború. Ezek szerint a rendszerváltás ezt is magával hozta?
– Ez sem agyonkutatott terület. Stefka István írt erről egy sorozatot a PS-en, én voltam a szerkesztője. Könyvben is megjelent. Természetesen elfogult, hiszen Pista az MDF-kormány mellett állt. Tény, hogy az első médiaháborúból – mert már számot is lehet neki adni – egyértelműen az MSZP-SZDSZ-es újságíró-társaság került ki győztesen, mivel, akit lehetett, ’94 után kiszorítottak, eltávolítottak, ellehetetlenítettek. Nem viselkedtek jó győztesekként. Talán Betlen Jánost mint jó példát ki lehet emelni, ő is a „győztes oldalon” állt, de neki volt önreflexiója, és pár éve elismerte egy interjúban, hogy igazságtalanok voltak és túltolták a biciklit. Ez jó dolog, amikor valaki utólag kiigazítja saját magát. De mások, mondjuk Havas Henrik vagy Juszt László, Gyárfás Tamás és sorolhatnám a neveket, nem nagyon kértek elnézést. Nyilván nem is fognak. Ez erkölcs dolga is.
Visszatekintve már világosan látjuk, hogy a médiában sem történt meg az igazi rendszerváltás, mert ez sem a nyugatnak, sem a régi gárdának, sem az új tulajdonosoknak nem volt érdeke.
Így lehetett mondjuk ’90 után a Magyar Hírlapnál főszerkesztő a korábbi párttitkár Németh Péter. Vagy vegyük azt, hogy amikor a Springer Budapest átjátszotta magának a megyei lapok felét, akkor az összes vállalhatatlan, még a párt által kinevezett főszerkesztőt megtartotta, ide-oda rakosgatta.
– A média lehet kiegyensúlyozott?
– Jó lenne hinni, hogy van objektív médium, de nem tudnék olyat mutatni a világban, ami teljesen az. Nem is lehetne.
Ez egy blöff, mint a liberálisok által terjesztett maszlag, hogy ők a „függetlenek”, és a másik oldalon vannak a propagandisták. Ez is egy hazugság, mint korábban a szolidaritás meg világbéke volt.
Amikor propagandistáznak valakit a 444-nél és a Telexnél, akkor tulajdonképpen azt felejtik el, hogy ebben az értelemben ők is, mi is propagandisták vagyunk. Hogy miért nincs Magyarországon objektívebb sajtó, az fontosabb kérdés. Most van két nagy erőtér, és szinte az összes médium ehhez alkalmazkodik, ez nem feltétlenül jó. Viszont a ’90-es évek még rosszabb volt. Bár az ország nagyobbik fele a konzervatív erőkre szavazott, közben a sajtó nyolcvan-kilencven százalékban nyíltan vagy sunyibban, ügyesebben, de az MSZP-SZDSZ-hez húzott. Annál felborultabb pálya ma már elképzelhetetlen. Szerencsére.
– A média mellett sokat kutatja a pártállamot és visszaéléseit is.
A ’45 után történteket leegyszerűsítve nagyjából két időszakra bonthatjuk. ’53 előtt volt totális elnyomás és totális propaganda. ÁVH, kitelepítés, Gulag, kivégzések, nyílt vagy álcázott gyilkosságok. Tudjuk, hogyan vertek agyon papokat, túl sokat beszélő polgárokat „ismeretlenek”. Ezek voltak a terror nyílt eszközei. Amikor aztán Sztálin meghalt, a szovjet rendszer megváltozott, párhuzamosan a csatlós államok – így Magyarország is – változtattak.
A módszer és a megoldás egyszerű volt: minden bűnt, szennyet rá lehetett húzni Sztálinra meg Rákosira. Kádár Jánosék, Nagy Imréék, a Vásárhelyi Miklósok, a Rényi Péterek pedig úgy csináltak, hogy mintha ott se lettek volna.
Mintha nem együtt véreztették volna ki Magyarországot. A kommunizmusnak mindig kell egy bűnbak, aki elviszi a balhét, és mindig kellenek a jó kommunisták. Akik még akkor is jót akartak, ha közben agyonvertek valakit. Az ötvenhatos megtorlás után pedig jöttek az elnyomás kevésbé nyílt eszközei. Ilyen volt a politikai pszichiátria ötlete is: a szovjet elmélet leegyszerűsítve az volt, hogy mivel a kommunizmus és a bolsevizmus a lehető legjobb rendszer, így tehát akinek nem tetszik, nem hisz benne, az csak bolond lehet. Aki pedig még hangoztatja is, az biztos, hogy teljesen őrült. És mit tesz egy emberséges rendszer a bolondokkal? Elviteti őket kezelni. A Szovjetunióban és Romániában egy egész rendszer épült a politikai pszichiátriára. Tömegeket vittek el. Nálunk azért nem így ment, sok múlt azon, hogy milyen az adott intézmény vezetője, de jóval több eset volt hazánkban is annál, hogy csak kivételes „megoldásnak” lehessen tekinteni. Nagyon nehéz kutatni ezt a területet is, mert az iratok jórészt eltűntek, másrészt sok munka felkutatni, összerakni egy-egy történetet. Pedig sok embert megkínoztak, bolondnak bélyegeztek, elektro-sokkoltak vagy kényszergyógykezeltek politikai alapon. Nem beszélve az igazán durva szovjet módszerekről. Azt is leírták, hogyan lehet fogászati kezeléssel úgy megkínozni valakit, hogy ne maradjon nyoma, vagy hogyan csavarták vizes vászonba a beteget, ami, ahogy száradt, egyre szorosabb lett, ugye. Nem egy embert halálra szorított, mert felelőtlenségből vagy tudatosan „benne hagyták”. Erről még olvasnom és írnom sem volt egyszerű.
– Nem a tisztogatás, a gyilkosság, hanem a megfélemlítés volt a lényeg ezeknél a kínzási módoknál?
– Összetett kérdés, sok mindenre „használták”. Például tudatos kínzásnak. Ha a tavaly elhunyt Pákh Tibor történetére gondolunk, őt is elektrosokkal akarták megtörni, hogy hagyja már abba az éhségsztrájkot a börtönben, meg azt, hogy a jogait emlegeti. Hozzá kell tenni, hogy az elektrosokk akkoriban még bevett orvosi módszer volt,
de, ha valakit azért elektrosokkolnak, mert hisz a demokráciában, az ugye nem gyógyítás.
Amúgy a Rákosi-korszakban a politikai pszichiátria eszköztárát sokszor a koncepciós pereknél vetették be az áldozatok megtörésére, a hamis tanúvallomások kicsikarására. Erről is írtam Ellopni a lelket, megtörni a testet című könyvemben.
– A terror nem csak az Andrássy út 60-ra összpontosult, hanem sokkal több ilyen borzalmakra kijelölt épület lehetett.
– Majdnem minden nagyobb városban voltak az ÁVH-nak „kedvenc” kínzóhelyei. Szerették szép épületekre, villákra rátenni a kezüket. Az ÁVH, az ÁVO dolgait amúgy remekül leírja Dénes Béla könyve, az Ávós világ Magyarországon. Dénes Béla egy cionista orvos volt – egyébként Hamvas Béla és Kéthly Anna barátja. A kommunisták számára: ellenség. Letartóztatta az ÁVO és orvosként dolgoztatta. Jó a könyve, mert objektíven leírja, milyen volt ez a földi pokol. Raborvos volt, rálátott. Több fajta orvosról, ávósról, börtönőrről írt, és nekünk, a jelenben is
meg kell különböztetni azokat, akik mai szemmel már szociopatának minősülnek, mert kimondottan élvezték a kegyetlenkedést, azoktól, akik próbáltak emberségesek maradni.
Olyanról is tudunk, aki öngyilkos lett később, annyira megrázta, amit tett. Persze, ez nagyon ritka volt. Azt is fontos látni, hogy a rendszer ’56 után mindent meghatározott, de azért már mozgásteret is adott. És ezek a történetek összetettek: voltak embermentő orvosok, akiket később beszerveztek, valószínűleg zsarolással, de közben elbújtatták az intézetükben a rendszer által üldözött embereket. Valamilyen szinten viszont őket is felfalta a rendszer. Hiszen jelenteniük kellett. És az ügynökmúlt már örökre rájuk ragadt. S ha már erről beszélünk. Az egyébként, hogy 1990 után szinte csak az ügynökökről volt szó, senki másról, szóval ez egy aljas, tudatos manipuláció volt, mert ez tulajdonképpen az állambiztonsági piramisnak az alja. Gyakran megzsarolt, megfélemlített emberekről beszélünk. Viszont rájuk került a fókusz, ez kicsit olyan, mintha a rabszolgák szerepéről beszélnénk az egyiptomi birodalom esetleges bűneivel kapcsolatban. Alig beszéltünk azokról, akik a rezsimet irányították.
– Ez a teljes politikai elit általi konszenzus?
– Az elit jelentős részének sem jött ez feltétlenül rosszul. Antall József politikai teljesítményét el kell ismernünk, de ettől függetlenül tény, hogy konkrétan zsarolásra használta fel az ügynök-dossziékat. Mondjuk ő nem titokban, ezt felvállalta, sokat is írt róla a sajtó. Így csámcsogott a média Csurkán vagy Torgyánon – pedig egyikőjük sem csinált semmit. Papíron voltak csak beszervezve. Nem volt teljes tisztázás azóta sem.
– A vérbírák szerepe sem elhanyagolható ebből a korszakból, akik nem kapták meg a méltó büntetésüket.
A kiemelt nyugdíjukat viszont megkapták. Őket is elő kellett volna venni már a ’90-es években, de a jogászoknál a legnehezebb ez. Ha megnézzük a hálózatokat, a kilencvenes éveket meghatározó neoliberális közgazdász-hálózat mellett talán ők a legbefolyásosabbak. Ma is. Tehát akkoriban, amikor egy normális alkotmányt sem lehetett csinálni, esély sem volt mondjuk elővenni a vérbírákat.
De amúgy is van ez az általános amnézia, ha a huszadik századról van szó.
Jellemző a mai lexikonokra is, hogy két mondatba összefoglalják az ismertebb emberek ’45 és ’53 közötti pályafutását. Sokaknak kényelmes ez a felejtés.
– Mi lehet az oka annak, hogy a kommunista érával nagyon keveset foglalkoznak nem csak a lexikonok, hanem az általános- és középiskolai tankönyvek is?
– Egyrészt kényelmes ezt a témát megúszni, nyilván a politika miatt is. De ez nagyon káros.
Persze, fontos hogy a perzsák és a görögök hogyan háborúztak egymással, de a XX. századnál semmi nem fontosabb.
Ha tehetném, egy évet csak erre szánnék a gimnáziumokban. Amit hasznosnak tartanék még: két, akár egymásnak ellentmondó forrást megmutatni a legtöbb téma kapcsán. Mondjuk ötvenhatról érdekes megnézni egy párthű ember visszaemlékezését és egy forradalmárét.
Ezzel is ösztönözni lehetne a diákokat a gondolkodásra, hogy nézzenek a dolgok mögé, lássák az élet, a történelem összetettségét.
Gondolkodjanak egy másik ember elméjével. Másrészt nyilván el kell telnie valamennyi időnek, hogy visszatekintsünk egy-egy történésre. Nem véletlen, hogy sokan most kezdünk a rendszerváltással foglalkozni. De az, hogy a Kádár-rendszerről nincs komolyabb szó az iskolákban összességében óriási hiba, mert a szüleink, nagyszüleink generációjára még mindig jellemző a nosztalgia a rezsim irányába. Ez természetes, hiszen mindenki szeret nosztalgiázni, de mégis küzdeni kell ellene, mert a kádári reflexek amúgy is erősen működnek még. Sokan nem törekszenek az önálló gondolatokra, sokan szeretik, ha döntenek helyettük és ezek a Kádár-rendszerből is öröklődnek. A gondolkodásunk is így alakult.
A halottról jót vagy semmit című jelenség is jellemző, ami a halottról igazat vagy semmit teljes kifordítása.
Ez sokaknak jó. Nem kell arról beszélni, hogy ki mit csinált mondjuk az 1950-es ’60-as években, vagy hogy verte a gyerekeit a halála előtt, mert csak a jóra emlékszünk. Ennél károsabb dolog nincs, mert ezek élethazugságok.
– A rendszer az egyházzal sem bánt kesztyűs kézzel. Mi volt az Állami Egyházügyi Hivatal szerepe a vészkorszakban?
– A hit, a vallás, az egyház a legnagyobb ellenségei voltak Rákosiéknak. Nem véletlen, hogy miután 1947-ben leszámoltak a kisgazdákkal, a legfontosabb politikai ellenfelükkel, utána jött az egyház. Az egyházi iskolák államosítása, a Regnum Marianum elpusztítása, aztán Mindszenty József letartóztatása.
Azzal üzentek, hogy vége mindennek, húzzátok meg magatokat. Aztán a nyílt üldözés után maradt a manipuláció.
Nemrég olvastam egy visszaemlékezést egy papról, aki folyamatosan harcolt a rendszer ellen. A hivatalhoz behívták, és eligazították, hogyan viselkedjen, erről meg arról prédikálhat, másról nem. Élete végéig üldözték, csak más-más módszerekkel. Fojtogató volt a rendszer és sok mindent kell tisztáznunk. Például azt, hogy az egyházakból kik voltak azok a bűnösök, akik aktívan részt vettek a saját egyházuk gyengítésében. És kik voltak azok, akik érthető és elfogadható kompromisszumokat kötöttek. És kik azok, akiket üldöztek, lejárattak a hitük, a meggyőződésük miatt. Óvatosan kell ehhez is nyúlnunk, mert nagyon nehéz volt a helyzet. Amikor Illyés Gyulára ráhúzzák a vizes lepedőt azért, mert egyezkedett Aczél Györggyel, az hülyeség. Mert egyezkedésre voltál kényszerítve. Azt viszont fel lehet neki róni, hogy miért lakott a fő elvtársak mellett Budán, mit üzent ennek akkor és mit üzen ezzel most? És közben mutassuk meg a példaképeket. Például a már említett Mindszentyt. Ő sem a nyilasokkal, sem Rákosival, sem Kádárral nem egyezkedett, sőt még a Vatikánnal sem. Élhetett volna ott utolsó éveiben, de azt a feltételt szabták – épp a kádári Magyarországgal kötött alku miatt –, hogy nem jelentetheti meg az emlékiratait. Ő viszont meg akarta jelentetni. Nem kötött kompromisszumot. Nem görnyedt meg. Ilyen emberből volt és van a legkevesebb.
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
