November 25-e a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapja. 1953-ban ezen a napon 1500-an tértek haza Magyarországra abból a 800 ezerből, akiket a megszálló szovjetek 1944 őszétől hadifogolyként vagy internáltként hurcoltak el többéves kényszermunkára a Szovjetunióba. Csarnai Márk történész írása.
1944. november 13-án, két héttel Kárpátalja szovjet megszállása után a 4. Ukrán Front 0036. számú parancsával kihirdette a munkaképes kárpátaljai férfiak összegyűjtését és deportálását. A rendelet értelmében a magyarlakta településeken háromnapos munkára, úgynevezett málenkij robotra kellett gyülekezniük a 18–50 év közötti férfiaknak. Azonban többről volt szó: embertelen körülmények között való sínylődés a szolyvai gyűjtőtáborban, majd az emberek gyalogmenetben, esetenként fűtetlen marhavagonokban történő elindítása a Szovjetunió lágerei felé.
A dokumentumot a legfelsőbb szovjet katonai hadvezetés hagyta jóvá, amely a kollektív bűnösség és büntetés alkalmazását írta elő.
A málenkij robotot ugyanis csak a magyarokkal és a német származásúakkal szemben alkalmazták. Erről több egykori dokumentum is tanúskodik.
Fagyejev szovjet vezérőrnagy 1944. november 21-én Mehlisz vezérezredes részére kimutatást készített, amelyben részletesen számolt be arról, hogy Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagybereg, Huszt, Tiszaújlak, Nagyszőlős, Bátyú, Kövesliget, Perecseny, Poroskó, Gyertyánliget, Szolyva, Szerednye, Nagyberezna és Kisberezna településeken élő szlávok miként kerültek elkülönítésre. Decemberben már Lavrentyij Berija, a Szovjetunió belügyi népbiztosa kapta kézhez azt a kimutatást, amelyben Petrov hadseregtábornok és Fagyejev arról tettek jelentést, hogy a begyűjtési akció nem érintette a szláv lakosságot. A kollektív büntetés alkalmazását támasztja alá Dálnoki Miklós Béla, az Ideiglenes Nemzeti Kormány miniszterelnökének 1945. január 7-én kelt levele, amelyben arról számolt be, hogy Bereg vármegyéből csak magyar férfiakat hurcoltak el.
A szovjetek 1944-ben több mint 30 ezer személyt gyűjtöttek össze Kárpátalján, akiknek több mint negyede soha nem tért haza. Csak a szolyvai gyűjtőltáborban haltak meg naponta 100-120-an.
Míg a 0036. számú parancs csak a férfiak összegyűjtését írta elő, a 2. és 3. Ukrán Front által 1944. december 22-én kiadott 0060. számú parancs a 17 és 45 év közötti német nemzetiségű és német származású magyar férfiak mellett már rendelkezett a 18 és 30 év közötti nők kényszermunkára hurcolásáról is.
Mikor Budapestet a szovjetek ellenséges városként elfoglalták (az 1945. június 9-én alapított szovjet katonai kitüntetésen „Budapest Bevételéért” felirat szerepelt, míg a varsói harcok után „Varsó Felszabadításáért” feliratú emlékérmét osztottak ki), és Malinovszkij marsall három nap szabad rablást engedélyezett csapatainak, a hadizsákmánynak tartott nők elleni erőszak mellett megkezdődött a civilek tömeges elhurcolása. A pincékben és az óvóhelyeken megbúvó székesfővárosi civilek ekkor tanulták meg, hogy mit is jelent a „davaj csaszi” („ide az órát”).
A budapesti és a Budapest környéki civilek összegyűjtése mögött részben a fentebb már megnevezett 0060. számú parancs állt, részben pedig az, hogy Malinovszkij marsall a védők magas létszámával indokolta a főváros elfoglalásának elhúzódását. Ezt igazolván összegyűjtötték a civileket, és mint hadifoglyokat vitték el a Szovjetunió GUPVI táboraiba. A valóságban azonban a Budapestet védő magyar és német katonák létszáma (70-80 ezer fő) közel sem érte el azt a létszámot, amelyről Malinovszkij jelentést tett Sztálinnak. Ezek az eljárások nem hagynak kétséget afelől, hogy
a Vörös Hadsereg nem felszabadította Magyarországot, ahogyan ezt több évtizeden keresztül hazudták.
A szovjet csapatok Magyarországra érekezésétől kezdve 800 ezer magyart hurcoltak el a Szovjetunióba. A kollektív büntetés megvalósításának gondolata azonban már 1943-ban megszületett, amelybe hallgatólagosan a nyugati hatalmak is beleegyeztek.
„A magyarokat meg kell büntetni” – jelentette ki Sztálin 1943-ban, Robert Anthony Eden brit külügyminiszternek. Ugyanezt a gondolatot vallotta Vjacseszláv Molotov, a Szovjetunió külügyi népbiztosa is, amikor Archibald Clark Kerrnek, a moszkvai brit nagykövetnek a következőket írta:
„A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott, valamint azokért a gyilkosságokért és erőszakos cselekményekért, fosztogatásokért és gyalázatosságokért, amelyeket a megszállt területeken követtek el, a felelősséget nem csak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem nagyobb vagy kisebb mértékben a magyar népnek is.”
A nyugati hatalmak felelősségét terheli, hogy odadobták Kelet-Európát a Szovjetuniónak, amely a háború után szatellit államot kreált Magyarországból. Az angolszász hatalmak mindezek mellett szemet hunytak az 1940. évi katyni tömeggyilkosság és az 1944-1945-ös délvidéki magyarirtás felett is. A 40 ezer magyart bestiális módon meggyilkoló jugoszláv kommunista partizánokat is ők látták el fegyverekkel. Az angolszászok a Szovjetunió szövetségeseiként intéztek hazánk, gyakran civil célpontok ellen légitámadásokat.
Ugyanezek a hatalmak voltak azok, amelyek a potsdami konferencián a Szovjetunióval karöltve alkalmazták a kollektív bűnösség elvét.
A győztes fél részéről elkövetett bűnök miatt máig nem történt bocsánatkérés. Sőt, a felvidéki magyarok jogfosztását elrendelő Beneš-dekrétumok még mindig érvényben vannak, melyek az Európai Bizottság szerint nem sértik az uniós jogot.
Csarnai Márk
A Twitter– és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
A Twitter- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
