Dolhai Attila a Budapesti Operettszínház ünnepelt és elismert művésze, aki mind musical-, mind operettszerepekben sok emlékezetes alakításával varázsolta el a közönséget. Interjúnkban a sikeres színész olyan oldalát is megmutatjuk, amit talán még a széles rajongótábora is kevéssé ismer.
– Hol terem a magyar zenés színész, s milyen úton jutott el a legnagyobbak közé?
– Kisvárdán születtem, ehhez közel – Ajakon – éltem a kisgyermekkoromat. Kilencéves voltam, amikor a család úgy döntött, hogy a főváros közelébe költözünk. Édesapám a villamos iparban dolgozott, édesanyám ápolónő volt – ma már mindketten nyugdíjasok – így volt előttem egyrészt egy nagyon reális, másrészt egy érzelmes, másokért dolgozó példakép.
Mivel szüleim egy biztonságos, hivatali életet szántak nekem, középiskolámat a Posta- és Bankforgalmi szakközépiskolában végeztem. Már ebben az időben közeledtem a zenéhez, gitároztam, de ekkor még hiányzott belőlem a bátorság a fellépésekhez. Érettségi után a Zsámbéki Tanítóképző Főiskolára jelentkeztem, ami két dolog miatt volt fontos a számomra. Egyrészt itt ismertem meg a későbbi feleségemet, illetve ekkortól már olyan zenekarban játszottam, ami igazi közönség előtt is fellépett. A gitározás mellett énekeltem is, de ekkor már tudtam melyik vonal erősebb bennem, ezért választottam az énekesi pályát.
– A gyerekek hogyan emlékeznek önre mint tanító bácsira?
– Nincs olyan, aki emlékezne rám, ugyanis egy percet sem tanítottam. A végzésem után egy rövid próbaideig egy OTP-fiókban dolgoztam, majd befejeződött a hivatali pályafutásom, s innentől kezdve teljes erővel az előadó-művészet felé fordultam.
– Ennek a pályának mik voltak az első állomásai?
– Kezdtem a fiatalok színházában, mint statiszta, de közben meghallgatásokra is jártam. Így kerültem Nyíregyházára – itt már saját megszólalásom is volt – majd Miskolcra, Szeged és Békéscsaba következett a sorban. Jelentkeztem a Színművészeti Egyetemre, aminek 2005-ös elvégzése után leszerződtem az Operettszínházba.
Mivel 2003-ban volt itt az első fővárosi bemutatkozásom, ez a színház 20 év óta meghatározó az életemben. Vendégfellépőként persze játszottam többek között a Pesti Színházban, a Madáchban, a Miskolci Nemzeti Színházban, de az anyaszínházam mindig az Operett maradt.
– Itt alapvetően két műfaj dominál az operett és a musical. Ön melyiket választotta?
– Kezdetben elsődlegesen a musicalekben – például Rudolf, Rómeó és Júlia, West Side story, Mozart – léptem fel, de a szakmai kíváncsiságom elvitt az operettek világa felé. Belekóstoltam ebbe a műfajba is – Lili bárónő, Csókos asszony, Bajadér – s lassanként meg is tanultam, hogy itt milyen kihívások érik az embert. Napjainkban mindkét műfajban fellépek, érzékeny kérdés, hogy melyiket többet, és melyiket kevesebbet, játsszam.
– Ezek énekes műfajok, mi a helyzet a prózai színjátszással?
– Eddig mindig a zenéhez kötődtem, mostanában viszont érdekelni kezdett a prózai előadásokban való szereplés is. Jó lenne klasszikus prózai darabokban játszani, ha kapok ilyen lehetőséget, akkor élni fogok vele, de ha nem keresnek meg ilyen felkéréssel, akkor is megmarad nekem első szerelmem a zenés színjátszás.
– Ha ezt említette, vajon a néző egy zenés színész hangjára, vagy színészi játékára figyel-e inkább?
– Én ezt a kettőt nem tudom különválasztani egymástól, bennem az a törekvés, hogy a prózai megszólalásaim legalább olyan erősek legyenek, mint a zeneiek. A kettőnek nem szabad gyengítenie egymást, a magja mindkettőnek ugyanaz, az a gondolat, amit a színpadról közölni akarunk a nézővel, akár prózában, akár zenével.
Ezt a gondolatot – mint közlendő célt – a szerző írja meg, viszont a színésznek kell elfogadtatnia a nézővel a saját személyes szűrőjén keresztül. Az előadásmód – akár prózai, akár zenés – csak egy eszköz a sikeres célba érés érdekében.
– Nem csak szerző van és színész, hanem egy harmadik nagyon fontos színházi szereplő is, a rendező. Önben is megfordult már a rendezés gondolata?
– Az elmúlt húsz évben nagyon sok mindent megtapasztaltam, nagyon sok rendezővel dolgoztam együtt. Úgy gondolom, képes lennék rendezni és volna is bennem ilyesfajta vágy. De erre is az vonatkozik, mint a prózai színjátszásra, ha valakiben felmerülne, hogy megbízzon ezzel a feladattal – s persze nekem is tetszene a felajánlott darab – akkor szívesen élnék ezzel a lehetőséggel.
Kérdés, hogy húsz év gyakorlat elég-e ahhoz, hogy valaki rendezzen, de a színházi szakmában már többször láttunk ilyet. Én is úgy érzem, hogy bennem már van annyi tudás, hogy ezt iskola nélkül is megtegyem, mert azt is látom, hogy annyi színházi munka van most előttem, hogy ezek mellett nem tudnék még egy egyetemet is elvégezni.
Dolhai Attila
– Önt viszont sokan rendezték a pályája alatt, vannak olyanok, akiket kiemelne közülük?
– Rengeteg remek rendezővel dolgoztam, nehéz kiemelni közülük a legjobbakat. Akinek a munkája pályaformáló hatással volt az életemben, az Kerényi Miklós Gábor, ő kezdetektől fogva bíztatott, s végzésem után az Operettben nagyon sok főszerepet kaptam tőle. A Színművészetin Kerényi Imre volt az osztályfőnököm, tőle is rengeteget tanultam, mind szakmailag, mind emberileg. Sok szép siker fűz Béres Attila rendezéseihez is, érdekes szemlélettel rendezett Balázs Zoltán a Nine-ban illetve Bozsik Ivett a János vitézben. Az utóbbi idők sikere volt Vincze Balázs Jekyll és Hyde rendezése – s az általa most készülő Monte Cristo grófja is úgy érzem kiváló lesz – ezek is sajátos módon hatnak rám.
– Mennyire határozzák meg az ön sikerességét azok a színésztársak, akikkel együtt játszik?
– A többes szereposztások inspirálóan hatnak rám, hiszen nem mindig azokat a kezeket és szemeket látom a fellépés alatt, s mindenkiben van valami egyedi, szerethető tehetség, ami estéről estére felém is új kihívásokat támaszt.
Akivel a legtöbbször váltótársak vagyunk, és a közös próbák során sok impulzust kapok tőle az Homonnay Zsolt. Egy időben Bereczky Zoltánnal és Szabó P. Szilveszterrel, később Kerényi Miklós Mátéval játszottam sokat. A női partnerek közül Janza Katához színpadon kívüli barátság is köt, nagy élmény volt Miklósa Erikával együtt játszani, de rajtuk kívül is sok csodálatos primadonnája van az Operettszínháznak – kezdve Fischl Mónikával és Bordás Barbarával, de a sort hosszan folytathatnám – akiknek sokszor lehetek a partnerei.
Bár kiemeltem néhány nevet, én valóban mindenkit szerettem a pályatársak közül, igyekeztem mindenkivel jól érezni magam a színpadon. Végül talán a leglényegesebb, hogy mi ott fent alapvetően munkát végzünk, színészként el kell tudnunk látni azt a feladatot, amit a színház vezetése – élén Kiss-B. Atilla főigazgatóval – és az általuk megbízott rendezők ránk bíznak. Ennek lényege, hogy hitelesen kell megformálni az általunk alakított karaktert, elhihetőnek kell eljátszanunk a szerepünkben alkotott figurát. A színház csapatjáték, de persze abban nem válogathatunk, hogy a színpadon kiket választ mellénk partnernek a rendezés.
– Ez tehát a munkája, de mi az, ami kikapcsolódást jelent önnek?
– Van egy terület, ami életem része, amit nagyon közel érzek magamhoz, ez pedig az írás. Mióta az eszemet tudom ez mindig vonzott, írtam dalokat, amiben fontosnak tartott dolgokat fogalmaztam meg, a Szétszakítottak című írásomban – mely a trianoni tragédiát sajátos nézőpontból világítja meg – pedig összeért a dalszerzés és a zenés színházi tapasztalatom.
Az írás tehát úgy kíséri folyamatosan az életemet, hogy közben megszakítják színházi fellépések, és nagyon nagy örömet okoz, ha valamit papíron létre tudok hozni. Nem tudom ez mennyire fog jobban kiteljesedni, ez még a jövő titka.
– Emellett van egy meglévő popzenekara is.
– Ez is alapjában véve az alkotás öröméről szól, hogy ily módon is közvetítsük a bennünk lévő érzéseket, az általunk megfogalmazott válaszokat életünk kérdéseire. A zenekarom aktív, vannak koncertjeink, amiknek jó visszhangja van, ezt a vonalat is szeretnénk folytatni, felszabadítani a közönségünkben lévő feszültségeket, színvonalas kikapcsolódást nyújtani a zenénk által.
– Sok területen sikeres tehát, de ehhez kellett egy biztos hátország a családtól. A szűkebb családját miként mutatná be?
– A feleségemet a Tanítóképzőben ismertem meg, így ő már az első szárnycsapásaimtól mellettem volt, szurkolt nekem és bíztatott. Ő egy biztos pont a számomra – persze ez kölcsönös, én is az szeretnék lenni az ő számára – aki időről időre egy tükröt is elém tart, hogy hol tartok, s mire kell odafigyelnem. Olyan muníciókkal lát el, amivel senki más, s abban is biztos vagyok, hogy úgy szeret engem, ahogy senki más. Persze voltak nehezebb szakaszai is a közös életünknek, amikor nekem dübörgött a színházi életem, neki ezalatt otthon három kislány édesanyjaként kellett helytállnia. Napjainkban lányaim közül Luca 20, Emma 17, és Anna 14 évesek. A legnagyobb a zeneakadémián másodéves ének szakon, a középső a leginkább reál beállítottságú, a kicsi pedig táncolni szeret, benne a mozgással való kifejezési vágy az erős. Nem tudom lesz-e valaki közülük, aki követ a színpadon, de erről még korai lenne most beszélni.
– Irigylésre méltóan sikeres életút rajzolódott ki előttünk, 46 éves korára nagyon sok mindent elért – többek között a Jászai Mari díjat és a Magyarország Érdemes Művésze díjat is megkapta – mi motiválhatja még az életben?
– A közeli húsvét alkalmából, a Feltámadást ünnepelve – hithű katolikusok vagyunk – volt egy olyan élményem, ami szinte megvilágosodásként hatott rám. Nevezetesen szinte váratlanul válasz kaptam arra a kérdésre, hogy mi a Jóisten terve velem. Teljesen felszabadító és megnyugtató volt az a tudat, hogy nyugodtan rábízhatom magam a gondviselésre, nem tudom ő mit szán nekem, de el kell fogadnom – és el is fogadom – azokat a sugalmazásokat, amit tőle kapok. Érzek tehát magamban motivációkat, de hagyom, hogy ezeket a Jóisten elrendezze, lényeg, hogy valami módon örömet tudjak szerezni a magam módján, a magam művészi eszközeivel az embereknek.
Tölgyesi Tibor
fotók: Art&Lens
A Twitter- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
