Korunk szellemi viszonyainak egyik, ha nem a legnagyobb rákfenéje, hogy teljesen elmosódott a határvonal igen és nem, vagy fekete és fehér között, minden relatív, ezért hát szinte semmi sem az, aminek látszik, vagy éppen miként nevezi magát.
Legkésőbb akkor rá kellett erre ébrednünk, mikor 2015-ben az Angela Merkel által elnökölt Kereszténydemokrata Unió totálisan ellentétes politikát folytatott az alapításukkor vállalt alapelveivel szemben. Mert ha a szó etimológiai értelmében vizsgáljuk, akkor a Napnál is világosabb, a kereszténydemokrácia valahogy nagyon nem az, mint egy iszlám kalifátus. De azzal sem azonos, hogy nyakló nélkül engednek maguk közé olyanokat, melyeknek nemhogy közömbös a kereszténység, de egyenesen gyűlölettel viseltetnek iránta.
Valójában már régóta tudjuk, Nyugat-Európában a mainstream jobboldal, vagy ahogy másként nevezik, a „jobbközép erőtér” nem más, mint egyfajta másodlagos baloldal. Jól körvonalazható ez a nem túl dicsőséges útja napjainkig a kontinens nyugati felén tevékenykedő, sok esetben kormányzó jobboldali politikai tömböknek. A kezdőpontját az 1968-is párizsi diáklázadások környékén kell keresnünk, ekkor vette kezdetét az a nagy menetelés, mikor a baloldal stratégiát váltott, benyomult a metapolitikai térbe, a közpolitikánál mélyebb rétegekbe, és lépésről-lépére formálta át a társadalom gondolkodásmódját.
A jobboldal béna kacsaként mozogva általában egy-két lépéssel mögöttük kullogott, s mindig utóvédharcokat folytatott csupán.
Ha a baloldal felvetette a homoszexuálisok házasságát, mint szükséges és elérendő célt, a jobboldal tiltakozott ugyan, de sikertelenül. Majd néhány év múltán, lépcsőről-lépcsőre, eljött a pillanat, hangot adtak azon követelésüknek, legyen joguk örökbe fogadniuk és gyereket nevelni is. A jobboldal itt már csak az örökbefogadás ellen tiltakozott, nem az alapprobléma ellen, hogy elismerték házasságként a homoszexuális kapcsolatokat, de nem volt képes megragadni a probléma gyökerét, és itt sem járt sikerrel.
És ez így folyik már hosszú évtizedek óta, a jobboldal mindig csak az éppen aktuális felforgatási szándékra reagál, mely természetszerűleg egyre sötétebb és elborultabb, így jutunk el lassan oda, hogy egyes körök már pedzegetik, a „pedofiloknak is vannak jogaik”. Természetesen a „szalonképes jobboldal” ez ellen is felemeli majd a szavát, az eredmény viszont borítékolható.
Ennek a folyamatnak a vége nem lehetett más, mint ami végsősoron lett is.
Európa nyugati fele kapott egy kilúgozott, értékeit már csak látszólag, cégérként használó jobboldalt, mely ugyan váltópárti státuszban van a legtöbb országban, de valójában teljes mértékben a baloldal narratívája szerint működik. Persze léteznek valódi nemzeti erők, ám őket a nap 24 órájában igyekeznek démonizálni, különböző jelzőkkel ellátni, náci, fasiszta, ismerjük ezeket. Minő meglepetés, ebben a lehető legnagyobb egyetértés uralkodik a bal- és a jobboldal tekintetében, pontosabban szólva az elsődleges, illetve a másodlagos baloldal között.
Efféle példákat egyébként napi szinten találunk.
A fenti okfejtés tükrében minden bizonnyal már tudja a választ a kedves olvasó, ha felteszem a kérdést, vajon mennyiben gyakorolja a kereszténydemokráciát a norvég kereszténydemokrata párt?
Nos, annyira, hogy Kjell Ingolf Ropstad, a Norvég Keresztény Néppárt vezetőjének indítványára, az egyházi ügyekért felelős miniszter támogatásával, Norvégia kormánya közel 100 ezer euró összegű támogatást hagyott jóvá az Iszlám Kulturális Központ nevű szélsőséges iszlám közösség részére.
De hogy még inkább hangsúlyossá váljon, milyen komolyan veszik a kereszténydemokráciát, a központ a pénzt arra használhatja, hogy katolikus egyházi épületeket alakítson át mecsetekké.
Nem volna nagy kihívás innen-onnan összegereblyézni további ilyen eseteket, és még csak nem is Nyugatról, hanem egyúttal hazánkból, bármennyire más a kép, mit vetítenek magukról a hirtelen lett jobboldaliak.
Tanulságként inkább azt rögzítsük, mi maradunk azok, kik voltunk.
Az idő minket igazol.
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
