A történelmet a győztesek írják. Ebből kifolyólag pedig igen nehéz objektív képet kapnunk bizonyos korszakokról és döntésekről. Különösen igaz ez az 1920-1945 közötti időszakra. 1945-ben a győztesek ideái igazsággá váltak, a legyőzött fél pedig maga lett az ördög, minden gonoszság eredendője. A biztonság kedvéért a nürnbergi színjáték keretében (vagy már előtte „gyanús körülmények között”) kivégeztek és eltűntettek mindenkit, aki ezt a képet árnyalhatná. Ma az oktatás is ezen elv mentén épül fel, a valóság helyett sokkal inkább propagandát adnak át generációról generációra. Sajnálatos módon igen igen eredményesen, hiszen sosem volt még olyan beszűkült az emberi gondolkodás, mint most, az „információk korában”.
A történelem sem más, mint bizonyos körök eszköze a társadalom és közvélemény formálására. Céljuk nem a valóság objektív megismertetése, az ok-okozati összefüggések feltárása, hanem dogmák terjesztése. S jaj annak, aki ezen dogmák ellen – akár a tényekkel felfegyverkezve – szembe mer szállni. Ezen jeles napon, már csak aktualitásából kifolyólag, én mégis megkísérlem kissé árnyalni a képet. Elöljáróban szeretném leszögezni, ezen írásnak nem célja állást foglalni egyik, vagy másik hadviselő fél mellett sem, nem relativizálok semmit, nem is mosdatok senkit, csupán az egyoldalú propaganda által belénk sújkolt „egyetemes igazságot” szeretném más megvilágításba helyezni.
A Barbarossa-hadművelet
1941. június 22-én megindul a történelem legnagyobb offenzívája, minek keretében több mint 3,5 millió német katona lépi át a szovjet határt. A hivatalos narratíva szerint a „hitszegő, gőgös németek átverték a szegény naiv Sztálint, aki bízott szövetségesében, és hitte, hogy az aláírt nemzetközi egyezményeknek súlya van”. A szovjet diktátor csak hüledezett, az egész olyan váratlanul érte, hogy 1941. decemberéig nem is tért magához. Csak és kizárólag emiatt tudtak hatalmas sikereket elérni a támadók.
Csak berúgjuk az ajtót, és az egész viskó összeomlik
– ismételgetik untig az állítólag elhangzott frázist a nagy történészek, ezzel igyekezve bizonyítani a német fél önteltségét, és azt, hogy mennyire lebecsülték a Szovjetuniót, mely végül fatális tévedésnek bizonyult a részükről. De vajon tényleg így történt? Ha igen, miért hangzott el oly sokszor a német vezetés részéről, hogy ez a háború egészen más lesz, mint az eddigiek? Hogy ilyen ellenséggel még nem találkoztak korábban? Olyan erőkkel állnak szemben melyeket európai civilizációs mértékkel fel sem lehet mérni, s „meg kell acélozni a lelket és a szívet”, mert ami most következik az az ideológiák totális háborúja. Ezen szólamok tényleg úgy hangoznak, mint amelyeket egy erőtlen, életképtelen, haldokló óriás ledöfése előtt mondana egy vezető a katonáinak?
Fatális tévedés, vagy kényszer szülte vészmegoldás?
A hivatalos narratíva szerint a Barbarossa-hadművelet Adolf Hitler legnagyobb tévedése volt. A győzelmektől megrészegült Führer saját tévedhetetlenségébe vetett hitében elindított egy háborút, melyet nem nyerhetett meg. Ezzel megpecsételve saját, és népe sorsát. De vajon tényleg egyszerű a képlet? A korabeli Németországot valóban egy rakás dilettáns őrült vezette, akik híján voltak bármiféle politikai realitásnak, és egyetlen motivációjuk kimerült egy Marvel szintű főgonosz céljaival: világuralmat bármi áron, mert csak?
Az érvelésben rendre előkerül Napóleon neve is, aki szintén belebukott az oroszországi invázióba, hiába tört be Moszkvába. A hiányos történelemtudású hangadók ilyenkor sosem mulasztanak el rámutatni, hogy ha „az őrült Führer” tanult volna a történelemből, tudhatta volna, hogy Oroszországot nem lehet legyőzni. Ők csak azt az apróságot felejtik el, hogy Napóleon 1812-ben támadta meg az orosz cárt. 1941-ben viszont már túl vagyunk egy első világháborún, ahol a német császárság bizony tönkreverte az orosz haderőt, Oroszország pedig összeomlott. Vajon a német vezérkarnak melyik hadjáratot kellett volna alaposabban elemeznie? A kb. 25 évvel korábbit, vagy a közel 150 éveset?
A Barbarossa hadművelet
Nem kellenek tanúk
Sajnálatos módon a nürnbergi színjáték során a győztesek kínosan ügyeltek arra, hogy az érintettek a „kényes” témákról ne beszélhessenek szabadon (példának okáért a kommunisták által elkövetett katyni mészárlást is szigorúan tilos volt felhozniuk),
akik pedig kulcspozícióban voltak 1939 és 1945 között, azokról „gondoskodtak”, hogy a későbbiekben már biztosan ne legyen lehetőségük háborús emlékirataik megírására.
Szerencsére azonban a másik oldalon is vannak olyan emberek, akik nem érik be az ócska propagandával, és a győztesek igazsága helyett a valóságot szeretnék megismerni, és megismertetni az emberekkel. Ezen kiemelkedő alakok egyike Viktor Szuvorov, egykori szovjet GRU-tiszt, aki Jégtörő című művében igyekszik árnyalni a második világháborúról kialakított képet. A szerző munkája révén belelátott titkos, állami dokumentumokba is, ám az átláthatóság (vagy talán saját biztonsága) érdekében könyvében kizárólag bárki számára hozzáférhető szovjet forrásokra támaszkodik. Szerinte közönséges hazugság a „jólelkű, megvezethető” Sztálinról (utólag) kialakított kép, akit a „német barát” hátba szúrt. Sőt, valójában éppen azt tették a szovjet „generasszimusszal”, amire ő készült.
Szuvorov Sztálin beszédeit szemlézve rámutat, a kommunista vezető (csak úgy, mint korábban Lenin és elvtársai) már a húszas években egy újabb háborúról ábrándozik, ahol Európa népei egymást véreztetek ki. Meglátása szerint ekkor jön el az a pillanat, mikor a Szovjetunió „felszabadíthatja” Európa munkásosztályait. A cél pedig nem Berlin volt, hanem az Atlanti-óceán partjai. Mint fogalmazott 1924-ben a Szverdlovi Egyetem előadásán, „A leninizmus alapjairól” tartott beszédében:
Európának háborúba kell bonyolódnia – saját semlegességünk megőrzése mellett -, és csak akkor, ha az ellenfelek kölcsönösen meggyengítették egymást, akkor kell a Vörös Hadsereg összevont erejét serpenyőbe dobni.
Kutatásai során Szuvorov az alábbi következtetésre jutott (melyet könyvében idézett hiteles dokumentumokkal alá is támaszt):
- a nagyszabású szovjet csapatmozgásokat, és a határnál való felállásukat figyelembe véve egyértelmű, hogy Sztálin egy támadó háborúra készült.
- a téli háború, fél Lengyelország, Litvánia, Lettország, Észtország és Beszarábia bekebelezése nem valamiféle nyakatekert védelmi intézkedés része, hanem az európai „felszabadító” hadjárat első felvonása. Ha azt akarjuk elérni, hogy egy ország ne tudjon minket megtámadni, akkor nem közös határt hozunk létre, hanem ütközőállamokkal gátoljuk meg a közös határ kialakulását.
- ha összevetjük az 1941-es német és szovjet katonai előkészületeket, meglepő hasonlóságokat találunk, mintha mindkét fél egy gyors, mindent eldöntő hadjáratot készítene elő.
- a korabeli szovjet páncélosok teljesen alkalmatlanok voltak a honvédő háborúra. Európai utakra és körülményekre tervezték őket, mely egyértelművé teszi, a kezdetektől offenzív szerepre szánták őket.
Azt hitték, ők támadnak
A szovjet katonákat olyannyira támadóhadjáratra készítették fel, hogy mikor a román határon állomásozók értesültek arról, kitört a háború Németország és hazájuk között, azt hitték, Sztálin megkezdte Európa „felszabadítását”, és betörtek Romániába. Az is említésre méltó, hogy a legfőbb csapásmérő erők is Romániánál gyülekeztek, hiszen a román kőolaj kulcsfontosságú volt a német háborús gépezet működtetéséhez. Ha azt megsemmisítik, az végzetes lehetett volna Németország számára. És ezt mindkét fél tudta.
Noha konkrét bizonyíték nincs rá, igen valószínű, hogy Kassa bombázása is ezen támadóhadművelet része volt. Ezt a felvetést két tény is erősíti. Egyfelől Hitler kérhetett volna tőlünk is egységeket az invázióhoz (ahogy ez megtörtént a románok esetében), ám nem tette. A németek ki is jelentették, a Magyar Királyi Honvédséget – felszerelését tekintve – egyszerűen nem érzik alkalmasnak egy ilyen szintű invázió végrehajtásához. Ezek után miért bombázták volna Kassát, hogy mégis berángassanak minket a hadjáratba?
Azt pedig senki sem gondolhatja komolyan, amennyiben a szovjet vezetés rászánja magát Európa „felszabadítására”, akkor abból majd pont az ismert antikommunista Magyarország marad ki, melynek 1919-es kommunista vezetői tömegével emigráltak a Szovjetunióba, és építették a magyarországi kommunista „ellenállást”. Akik naivan azt gondolják, csak ki kellett volna maradnunk az egészből, és még mindig Horthy vezetné az országot, azoknak üzenem: ugyan ezt próbálta Lettország, Litvánia, Észtország is, nekik is milyen jól bevált. De Bulgária sem üzent hadat soha a Szovjetuniónak, nem is segítette érdemben a tengelyhatalmakat, a Vörös Hadsereg mégis „felszabadította” a szokásos román árulás után. Felidézhetném Japán példáját is, akivel Sztálin meg nem támadási szerződést kötött, majd az európai háború lezárását követően egyszerűen hátba támadta. De, említhetném Csehországot is, aki még csak nem is állt a németek oldalára, a szövetségesek egyszerűen jóváhagyták az annektálását. A háború után mégis szovjet fennhatóság alá kerültek. Sztálint nem igazán érdekelte, ki melyik oldalon harcolt vagy nem harcolt.
Egyértelmű, ha Sztálin támad, akkor nem lesz a térképen „független” ország, és ismeretlen fogalom lesz a „nem hadviselő fél”. Talán Svájc megúszhatja, más aligha.
Németország körül elfogyott a levegő
Szukorov szerint Németország sorsa nem 1941. június 22-én dőlt el, hanem a Molotov-Ribbentrop paktum megkötésekor.
Von Manstein háborús emlékirataiban úgy véli, a III. Birodalom 1940-ben követett el két súlyos hibát, mely később kihatott a háborúra. Az első, a Dunkerque-nél futni hagyott több mint 300 ezer brit katona. A másik pedig, hogy 1940 nyarán nem rendelkezett egy Angliát lerohanó tervvel, amit novemberig meg is kellett volna valósítania. Meglátása szerint ezáltal győzhettek volna.
Szuvorov ezzel szemben állítja, amint a német páncélosok partot érnek Britanniában, a Vörös Hadsereg rázúdul Európára.
Adolf Hitler arra készült, hogy döntést hozzon egy kétfrontos háborúról. Ez a döntés sokak számára felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan. Sok német tábornok és tábornagy szintén nem érti ezt az öngyilkos elhatározást, nem is helyeslik. Azonban ekkor már nem volt más választás. Ő egyre tovább nyomult nyugatra, északra és délre, miközben Sztálin egy baltával a kezében a hátában állt, és édes baráti hangokat fuvolázott
– írja könyvében. Hozzátéve:
Az elhatározás, hogy a Barbarossa hadműveletet keleten elindítja anélkül, hogy megvárná a nyugaton aratott győzelmet, nem sorsszerű tévedés, hanem egy kísérlet, hogy egy már korábban elkövetett végzetes hibát korrigáljon.
Hasonlóan érvelt Jodl vezérezredes és Keitel tábornagy is 1945. június 17-én a szovjet katonai vizsgálóbírók előtt. Utóbbi kijelentette:
„Minden, 1941 kora tavaszáig általunk vezetett és előkészített intézkedés teljes egészében védekezésbiztonsági, megelőző jellegű volt arra az esetre, ha a Vörös Hadsereg támadást indítana. Ilyen értelemben az egész keleti háborút bizonyos fokig megelőzőnek lehet nevezni. Elhatároztuk, hogy megelőzzük Szovjet-Oroszország támadását, és egy, a meglepetés erejére épülő csapást mérünk haderejére. 1941 kora tavaszán arra a szilárd meggyőződésre jutottam, hogy az orosz csapatok erőteljes koncentrációja és az azt követő, Németországra mért csapás kritikus helyzetbe hozhatja Németországot.”
Később mindkettejüket felakasztották, mielőtt megírhatták volna emlékirataikat. Az egyik fő vádpont ellenük „egy ki nem provokált háború kirobbantása” a Szovjetunió ellen.
Egy hajszálon múlott
Hitler mindent vagy semmit játéka kis híján bejött, hiszen 1942-ben a III. Birodalom egy karnyújtásnyira került a háború megnyeréséhez, a Szovjetunió pedig ’42 és ’43 között az összeomlás szélén táncolt. Számos oka van annak, hogy a németek végül elbuktak, ám amit mindenképp ki kell emelni, az a borzalmas logisztikájuk, amely már a sár és az őszi esőzések előtt megtorpanásra kényszerítette a Moszkva felé dübörgő páncélosaikat, ezáltal értékes időt adva a Vörös Hadseregnek, hogy összeszedje magát.
Az ősz még a télnél is rosszabb volt a keleti fronton
A másik pedig a jellegzetes német sovinizmus, mely nem a nemzetiszocializmusból fakadt, az csak ráépített a korábbi mentalitásra. Ebből adódott, hogy miközben Anglia kegyeit keresték, nem bíztak szövetségeseikben, nem működtek velük együtt, és az értékes haditechnikájukat sem osztották meg velük. Pedig, ha esetleg a magyar, a szlovák, a horvát, illetve az olasz erőket normálisan felfegyverzik, esetleg egy gyorstalpalót tartanak nekik, úgy vetik be őket a keleti fronton, még akár a német csapatokhoz hasonló harci értéket is képviselhettek volna. (Nem is említve a Szovjetunió területén élő népeket, akik valóságos felszabadítóként üdvözölték a Wehrmacht és Waffen-SS katonáit.)
Pedig számíthattak rá, hogy azok a befolyásos pénzügyi körök Amerikában és Britanniában, akik annak idején pénzelték Lenint és Trockijt, értékes erőforrásokkal támogatták a vörösöket a cár elleni szervezkedésben, azok nem fogják magára hagyni Sztálint sem.
S, noha a modern történelemírás a keleti kampányt csak úgy emlegeti, mint a vég kezdetét, amely megpecsételte a III. Birodalom sorsát, a képlet nem ilyen egyszerű.
A váratlan német támadás nem csak meglepte Sztálint, de évekre vetette vissza a szovjet hadigépezetet,
mely már ekkor mennyiségi és minőségi fölényben volt a németekkel szemben. (Ezt maga von Manstein is elismerte.) És – ahogyan Viktor Szuvorov is egyértelműen leszögezi – az egyetlen ok, amiért nem az egész kontinens részesült a „felszabadítás” élményéből, csak Kelet-Közép-Európa, az az elsöprő erejű német támadás volt, mely kis híján teljesen kiszorította Európából a vörös rémet.
A – már akkor is öngyilkos tendenciákat mutató – nyugati demokráciák (mai történelemtanításban a „jófiúk”) tetemes mennyiségű nyersanyaggal, élelemmel és lőszerrel támogatták a Szovjetuniót. Egyedül a Barbarossa hadműveletnek köszönhető, hogy nem egész Európára borult vasfüggöny. Az már más kérdés, hogy megérdemelte-e Nyugat-Európa, hogy az általa megvetett és lenézett népek megint megmentették egy keleti hordától…
Gyebnár Dávid
Kiemelt kép forrása: Wikipédia
A X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
