Pénzhiány miatt maradtak el a Mohácsi-sziget vízmegtartó fejlesztései

Amikor augusztus végén végigjártuk a Mohácsi-sziget vízgazdálkodási rendszerének több fontos pontját, a Ferenc-tápcsatornától a Riha-tavon és Kandafokon át egészen a Deák Ferenc-zsilipig, elsősorban arra kerestük a választ, miként lehetséges, hogy miközben évek óta fejlesztésekről, vízpótlásról és vízmegtartásról beszélünk, a sziget jelentős része továbbra is súlyos vízhiánnyal küzd. Olyan csatornaszakaszokat láttunk, ahol az egyik kezelő elvégezte a munkát, néhány száz méterrel odébb azonban ismét benőtt, feliszapolódott meder állta a víz útját; szinte üresen találtuk a Riha-tavat, miközben nem messze tőle mesterséges tározóba szivattyúzták az öntözővizet; Kandafokon pedig megtaláltuk ugyan a fák között álló napelemeket, azokat a további vízkivételi fejlesztéseket azonban, amelyek a korábbi vízügyi koncepciókban szerepeltek, hiába kerestük.

2026. augusztus 31-én részletes sajtómegkereséssel és közérdekű adatigényléssel fordultunk az Alsó-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatósághoz és az Országos Vízügyi Főigazgatósághoz. Szerződéseket, költségeket, műszaki terveket, korábbi vizsgálatokat, monitoringadatokat és a 2025–2026-ra meghirdetett fejlesztések aktuális állását kértük ki, miközben külön rákérdeztünk a Ferenc-tápcsatornára, a Rihára, a részben elmaradt kotrásokra, a tisztított szennyvíz helyben tartásának lehetőségére és a korábbi, többmillió eurós Babeca-projekt mérhető eredményeire is.

A vízügy szeptember 10-én arra hivatkozva, hogy „az adatigényléssel érintett adatok nagy számára” tekintettel több időre van szüksége, 15 nappal meghosszabbította a válaszadási határidőt. Végül szeptember végén megérkezett az érdemi válasz is, a hétoldalas összefoglalóval együtt összesen 15 csatolt fájllal: szerződésekkel és műszaki átadás-átvételi iratokkal, a Babeca záró- és fenntartási jelentéseivel, fenntartási kimutatásokkal, vízrajzi adatsorokkal, továbbá egy 124 oldalas, 2025-ben készült tanulmánnyal, amelynek címe: A Margitta-sziget vízháztartásának javítási lehetőségei.

Tulajdonképpen ebben a tanulmányban található az egész történet egyik legfontosabb mondata. A vízügy saját szakemberei ugyanis azt írják: „a vizek üzembiztos helyben történő megtartásához a jelenlegi infrastrukturális berendezkedés nem elegendő”.

Vagyis amit a helyszínen problémaként mutattunk meg, azt nem egy ellenzéki politikus, nem egy helyi gazdálkodó és nem egy újságíró állítja immár, hanem maga az Alsó-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság fogalmazta meg a saját, több mint százoldalas szakmai anyagában.

Pontosan tudják, mi lenne a megoldás

A dokumentum azért különösen érdekes, mert nem áll meg a probléma megállapításánál. Részletesen végigveszi, milyen beavatkozásokkal lehetne a jelenlegi, alapvetően a víz elvezetésére kialakított rendszert fokozatosan olyan rendszerré alakítani, amely a vizet nemcsak beengedni és továbbítani, hanem megtartani is képes.

Különösen érdekes mindez annak fényében, hogy Éberling Balázs, Homorúd korábbi polgármestere a riportunkban lényegében ugyanezt mondta el: önmagában nem az a kérdés, képesek vagyunk-e időnként vizet bejuttatni a szigetre, hanem az, hogy amikor van víz, képesek vagyunk-e azt szétosztani, a természetes mélyedéseket és víztesteket feltölteni, majd a lehető legtovább helyben tartani.

Vagyis nem arról van szó, hogy ne tudnánk, mi a probléma, és még csak arról sem, hogy ne tudnánk nagyjából, mit kellene tenni vele. A tervek egy jelentős része ott fekszik előttük. A kérdés sokkal prózaibb: miből valósítsák meg.

Hat fejlesztést ígértek 2025–2026-ra – egy készült el

Az Országos Vízügyi Főigazgatóság 2025 novemberében hat konkrét, 2025–2026-ra tervezett fejlesztést sorolt fel a térségben. Most tételesen megkérdeztük, mi lett ezekkel.

A válasz alapján teljes egészében egyetlen beruházás készült el: a Kandafoki szivattyútelep napelemes fejlesztése. Ennek becsült költsége nettó 95,3 millió forint volt, végül a Dél-Bácska Szolár Kft. nettó 93 449 285 forintért valósította meg, a műszaki teljesítés pedig 2025. december 15-én megtörtént.

Ez az a napelemes rendszer, amelyet a helyszínen mi is megnéztünk, a fák között álló táblákkal együtt.

Egy új csőszivattyú beszerzése ugyan már folyamatban van: a Wilo Magyarország Kft.-vel kötött szerződés 2026. szeptember 9-én lépett hatályba, a berendezés ára 44 696 032 forint, teljesítési határideje pedig december 31.

A többi tételnél azonban már egészen más mondatok következnek.

Az úszó vízkivételi mű és az úszóműre telepíthető szivattyú tervezésének és kivitelezésének becsült költsége 250 millió forint. A vízügy közlése szerint a javaslatot már 2025 novemberében felterjesztették a minisztériumnak, de „forrás azóta sem áll rendelkezésre”.

A csatornahálózat vízszállító képességének fenntartását szolgáló munkákra 100 millió forintot becsültek. Forrás nincs.

A kétéltű hínárvágó gép beszerzésének becsült ára ugyancsak 100 millió forint. Forrás erre sincs.

Csak ez a három, név szerint beárazott, de pénz nélkül maradt tétel 450 millió forintot jelent, és ebben még nincsenek benne azok a további vízpótlási, duzzasztási, vízvisszatartási és műtárgyfejlesztések, amelyeknél a vízügy válasza már nem is közöl kivitelezési összeget, csak azt, hogy tudomásuk szerint jelenleg ezek megvalósítására sincs rendelkezésre álló forrás.

A Ferenc-tápcsatorna vízkészletének megőrzését célzó tervezés ugyan megkezdődött, ahogyan előkészítés alatt áll a Deák Ferenc-zsilip térségében egy 4 köbméter/másodperc kapacitású vízkivételi mű és két vízvisszatartó duzzasztó is, de maga az igazgatóság írja le: részlettervekkel még nem rendelkeznek, a kivitelezés ütemezése pedig attól függ, mikor lesz hozzá pénz.

Így alakult ki az a némileg különös helyzet, hogy a Kandafoki szivattyútelep közel százmillió forintos napelemes fejlesztése már elkészült, miközben a víz tényleges bejuttatását, továbbítását és megtartását szolgáló több fontos fejlesztés egyelőre a tervezőasztalon maradt, vagy egyszerűen arra vár, hogy egyszer forrás is társuljon hozzá.

Közben a Duna sem várja meg, amíg lesz pénz

A vízügy válaszának van egy másik, rendkívül fontos része is, amelyet nem lenne tisztességes kihagyni: a térség vízhiányát nem lehet kizárólag az infrastruktúra állapotával magyarázni.

Az igazgatóság adatai szerint míg 2010 és 2020 között évente átlagosan 148 napon, 2020 és 2025 között pedig átlagosan 124 napon volt lehetőség a Dunából gravitációsan vizet bevezetni a Ferenc-tápcsatornába, addig 2025-ben már csak 28 napon, 2026. szeptember 15-éig pedig mindössze 15 napon.

A válasz készítésekor a Duna vízszintje mintegy három méterrel volt alacsonyabb a Ferenc-tápcsatorna vízszintjénél, ezért gravitációsan egyszerűen nem lehetett vizet juttatni a rendszerbe. A vízügy számításai szerint 2025 januárja és 2026 szeptembere között a térségben mintegy 340 milliméterrel kevesebb csapadék hullott a sokéves átlagnál, ami a teljes Margitta-szigetre vetítve közel 100 millió köbméternyi vízbevétel-kiesést jelenthetett. Ehhez jött még a hőség és a párolgás: csak a Ferenc-tápcsatorna 2025-ös párolgási veszteségét 715 ezer köbméterre becsülték.

Csakhogy éppen ezek a számok mutatják meg, miért lett sürgető kérdés az a fajta vízgazdálkodás, amely nem arra épül, hogy a Duna majd minden évben ugyanúgy viselkedik, mint harminc évvel ezelőtt. Ha a gravitációs vízbevezetésre alkalmas napok száma néhány év alatt töredékére zuhan, akkor a szivattyús vízpótlás, a duzzasztás és a meglévő víz helyben tartása már nem valamilyen kényelmes, távoli fejlesztési lehetőség, hanem annak feltétele, hogy egyáltalán legyen mit elosztani a következő száraz időszakban.

A félbehagyott vízút és a majdnem üres Riha

A riportban bemutatott, részben kitisztított csatornaszakaszok ügyében a vízügy megerősítette, hogy valóban történtek egyeztetések az igazgatóság, az önkormányzatok, magánszemélyek és a nemzeti park között, ugyanakkor azt írják, hogy a fenntartással nem érintett területek jelentős része nem vízügyi vagyonkezelésben van. Az egyeztetésekről jegyzőkönyv vagy emlékeztető nem készült.

A válasz arra is kitér, hogy a kotrás a természetvédelmi követelmények erősödése miatt az utóbbi időben háttérbe szorult, miközben a vízfolyásoknak egyszerre kell ellátniuk vízpótlási, vízmegtartási, vízelvezetési és ökológiai funkciókat. Ez nyilvánvalóan valós szakmai konfliktus, csak éppen a víz ebből keveset érzékel: ha a továbbvezetéshez szükséges mederszakaszok között nincs folytonosság, nem jut el oda, ahová szánták.

A Riha-tó esetében a vízügy azt válaszolta, hogy a tó nagyobb vagy folyamatos feltöltését jelenleg az alacsony dunai vízállás akadályozza. Ugyanakkor ugyanaz a saját tanulmányuk sorolja a Rihát a lehetséges természetes tározók közé, 638 ezer köbméteres becsült tárolókapacitással, és maga a dokumentum mondja ki, hogy a tározók üzembiztos vízutánpótlásához a vízrendszer és a műtárgyak rekonstrukciója szükséges.

Vagyis a Riha üressége nem cáfolja a tározás lehetőségét. Inkább pontosan megmutatja, mi hiányzik hozzá.

És akkor ott van a több mint nyolcmillió eurós Babeca

Az egész történet végén nehéz megkerülni a térség egyik legnagyobb korábbi vízügyi beruházását, a 2017 és 2020 között megvalósított magyar–szerb Babeca-projektet.

A vízügy most először tételesen közölte velünk a ténylegesen elszámolt összegeket: a teljes projekt 8 186 562,21 euróba került, ebből magyar oldalon 4 827 866,09 eurót, szerb oldalon 3 358 696,12 eurót számoltak el. A magyar költségekből több mint 3,57 millió euró ment kotrási munkákra, uszadékkiszedő helyek tervezésére és kivitelezésére, 933 ezer euró eszközbeszerzésre, további közel 323 ezer euró pedig többek között adminisztratív, kommunikációs, tanulmánykészítési és menedzsmentköltségekre.

A projekt eredményességével kapcsolatban külön kértük a beavatkozások előtti és utáni mérési adatokat is. Megkaptuk: egy 14 munkalapos Excel-táblában tíz év talajvíz-, Duna- és Ferenc-tápcsatorna-adatait.

Az adatok azonban jóval kevésbé adnak egyszerű választ, mint amilyet egy többmillió eurós projekt után az ember elsőre várna. Több mérőkútnál 2025-ben vagy 2026-ban jelentkezik a 2016 óta rendelkezésre álló adatsor legalacsonyabb értéke, a kölkedi kútnál az összehasonlítható 2016-os időszakhoz képest közel kétméteres, egy mohácsi kútnál mintegy 1,8 méteres visszaesést találtunk, egy másik mohácsi mérőkúthoz pedig maga a vízügy írta be a megjegyzést: „A kút 2025 augusztusában kiszáradt.”

Ebből azonban nem lenne korrekt azt a következtetést levonni, hogy a Babeca-projekt sikertelen volt, mert ugyanebből az adatsorból és a vízügy válaszából az is világosan látszik, hogy 2025–2026-ban a Duna rendkívüli kisvizes időszakokat produkált, ami egyszerre akadályozza a felszíni vízpótlást és csökkenti a térség talajvízszintjét.

Egy biztosan hiányzik az átadott adatokból:  az az egyértelmű, számszerű előtte–utána értékelés, amely megmutatná, hogy a több mint nyolcmillió euró elköltése után pontosan mennyivel lett jobb a térség vízellátása, vízszállító képessége vagy vízmegtartása.

Talán ezért is különös, hogy miközben a Babeca-projektet annak idején kiválósági díjjal jutalmazták, a vízügy alig öt évvel a lezárása után már egy 124 oldalas új tanulmányban sorolja azokat a műtárgyakat, szivattyúkat, duzzasztókat, kotrásokat és tározási lehetőségeket, amelyek nélkül – ezt most már nem mi mondjuk – a jelenlegi infrastruktúra nem elegendő a víz üzembiztos helyben tartásához.

És talán innen érdemes folytatni a történetet is: nem azzal a kérdéssel, hogy születtek-e tervek a Mohácsi-sziget megmentésére, mert tervek vannak bőven, hanem azzal, hogy egy történelmi aszály közepén mennyi időnk maradt arra várni, hogy egyszer pénz is jusson rájuk.

Kapcsolódók: