Munkaidő-kedvezményt, családi gondozói bónuszt a szendvicsgenerációnak!

Magyarországon az 55–65 éves korosztály létszáma másfélmillió fő. A társadalmi munkamegosztást tekintve ők vannak a legnehezebb helyzetben: miközben legtöbben még aktív keresők, már nemcsak saját életük fenntartásáért felelnek, hanem egyre gyakrabban válnak a családi gondoskodás középpontjává. Ők azok, akiknek helyt kell állniuk fiatal felnőtt gyerekeik támogatásában és idős szüleik, rokonaik gondozásában is.

Ez a kettős teherviselés – az úgynevezett „szendvicsgeneráció” élethelyzet – komoly fizikai, érzelmi és anyagi megterhelést jelent, miközben láthatatlanul működteti a társadalom alapvető szöveteit. A társadalom öregedése miatt a középkorú és idősebb generációk szerepe a jövőben még inkább felértékelődik.

Az ő támogatásuk nem csupán szociális felelősség, hanem gazdasági észszerűség is. 

Ha az állam felismeri ezt, és megfelelő kedvezményekkel, anyagi és munkaügyi eszközökkel támogatja a családi gondoskodás vállalását, azzal nemcsak egy generáció terheit csökkenti, hanem hatékonyan növelheti a gyermekvállalások számát, és megerősíti az egész társadalom stabilitását. Mindennek a felelős nemzetpolitikai stratégia részének kellene lennie, de ez ma nincs így.

A családi gondoskodás jelenleg túlnyomórészt láthatatlan és elismeretlen: a dolgozó nagyszülők plusz terhei nincsenek elismerve, az otthonápolók minimális, de leginkább semmilyen juttatásban nem részesülnek. Ezt a rendszert újra kellene gondolni.

Első lépés lenne a munkaidő-kedvezmények bevezetésére: például a napi munkaidő félórás csökkentése igazolt családgondozási feladatok ellátása érdekében. 

Ez pénzbe sem kerül, a munkáltató meg tudná oldani a munkaszervezés átalakításával. Be lehetne vezetni A munka törvénykönyvébe az apanapok mellett a „gondozói szabadságot”, amelyet azok vehetnének igénybe, akik idős családtagjukat vagy unokájukat látják el. Ez lehetne heti egy-két óra munkaidő-kedvezmény, vagy összevonva, plusz szabadnapok kötelező kiadása is.

Szükséges az otthonápolási díjak újragondolása is. 

Ma körülbelül harmincezren kapnak ápolási díjat, méltánytalanul keveset, negyven-ötvenezer forintot a sokszor huszonnégy órás gondozásért. Az összeg nem tükrözi sem az elvégzett munka értékét, sem annak intenzitását. Egy igazságosabb rendszerben az ápolási díj a minimálbér legalább 80–100 százalékát elérhetné, figyelembe véve az ápolás óraszámát, szakszerűségét, és a beteg állapotát. Az otthonápolás szélesebb körű bevezetése – a szomszéd bácsinak átvitt levest, bevásárlást is elintézve, akár két-három környékbeli idős ember szükségleteinek ellátásával – olcsóbbá tenné az állam számára is a szociális szférát, hiszen csökkenteni lehetne az intézményi helyek számát.

Statisztikai adatok szerint körülbelül hétszázezren küzdenek mozgáskorlátozottsággal, és ebből kétszázezren súlyosan mozgáskorlátozottak. A szociális ellátás ugyanakkor folyamatosan súlyos létszámgondokkal küzd. A családgondozóknál tíz-tizenöt százalék a munkaerőhiány, a bentlakásos idősgondozó intézményekben harminc-negyven százalék lehet, sőt egyes intézmények esetén eléri a hetven százalékot is. Az otthonápolás jobb megszervezésével és méltányos díjazásával lehet segíteni ezen a komoly társadalmi problémán.

A láthatatlan munka további könnyítéseként elképzelhető lenne a „családi gondozói bónusz” bevezetése: aki rendszeresen vállal unokafelügyeletet vagy ápol valakit, kapjon adókedvezményt vagy nyugdíjnövelő pontokat. 

Ez nemcsak méltányos, de hosszú távon az állam számára is megtérül: hiszen ha ezek az emberek nem végeznék el ezt a munkát, annak költsége az egészségügyi és szociális ellátórendszerre hárulna.