– Egy ilyen helyzetben is szerencsésebb, ha az ember megpróbálja megnézni, mi az ami jó. Ha optimistán állunk hozzá, és nem azon kesergünk, mi az amit elveszíthetünk belőle – mondta portálunknak adott interjújában Gregor Bernadett, Jászai Mari-díjas színésznő, aki a koronavírus-járvány miatt másfél hónapja nem állhat színpadra. A művésznő beszélt arról is, meggyőződése, hogy az adott helyzetből lehet profitálni, és dacára annak, hogy művésztársaival most nem játszhatnak, gazdagabb dolgok születnek majd a színpadon.
– Milyen szerepre készült, amikor kiderült, a koronavírus-járvány miatt a színházak is bezárnak?
– Százhalombattán lett volna egy bemutatónk a város alakulásának évfordulójára. A Nagy idők városa című darabot adtuk volna elő Fazekas Istvántól, és pont ennek a darabnak a munkálatai szakadtak félbe a járvány miatt. Az előadás egyébként április elsején lett volna, de a bemutatót ősszel meg fogják tartani.
– Mekkora törést okoz egy színésznek, hogy a szereppel, amire készül, fél évvel később állhat csak színpadra? És az, hogy egyáltalán nem tud dolgozni?
– Nagyon fura dolog ez. Én az elmúlt 25 évben mérhetetlenül sokat dolgoztam. Mindig volt egy főállásom, és mellette voltak utazó társulatok, vagy forgatás, ezért rengeteg munkát vállaltam párhuzamosan. Másfél hónapja tart ez az időszak, és én most még ott tartok, hogy nem érzem azt, hogy a falat kaparom, és nagyon mennék. Még képes vagyok elfogadóan kezelni ezt a helyzetet. Persze lehet, hogy két hét múlva, vagy egy hónap múlva már nem így lesz. Most úgy érzem, hogy a rengeteg szerep, amiket játszottam, érni tud, ami jót fog tenni mindenféle színházi munkának.
– Mire gondol?
– El szokott telni egy nyári szünet úgy, hogy próbálunk tavasszal, de a bemutató csak ősszel lesz. Ezt a színészek általában nem szeretik, de én megtapasztaltam azt a részét, hogy ennek vannak pozitív oldalai, mert az ember idegrendszere és agya elraktározza valahogy mindazt, ami tavasszal történt, és amit a nyár során magánemberként átélünk, megélünk, a sok érzés, tapasztalat úgy rakódik le, hogy nem is foglalkozunk intenzíven az anyaggal. Sok pluszt tesz hozzá. Én ebben hiszek, és biztos vagyok abban, hogy azzal, hogy kényszerpihenőre mentek a művészek, még sokkal gazdagabb dolgok születnek majd a színpadon.
– Akkor ennek a járványnak mégis lennének előnyei?
– Szerencsésebb, ha az ember megpróbálja megnézni, mi az ami jó. Ha optimistán állunk hozzá, és nem azon kesergünk, mi az amit elveszíthetünk belőle, hanem megpróbáljuk megtalálni azt a valószínűleg nem túl sok jót, ami tovább lendíthet egy ilyen helyzeten. Tudom, hogy sok szabadúszó kollégámat nem fogom tudni meggyőzni, hogy ez milyen jó, és ebből profitálni fognak, mégis biztos vagyok abban, hogy fognak. Mert minden olyan helyzet, ami akár negatív érzelmekkel is telített, az ő művészi munkásságukhoz hozzá fog tenni valamit.
– Melyik volt az a szerep, mely a legnagyobb hatással volt önre?
– Azt hiszem, a legutóbbi, Herczeg Ferenc Kék róka című darabja. Ez egy olyan női szerep, amiben úgy éreztem, olyan áttörés történt az én színésznői létemben, ami talán előtte nem volt. Mindig volt bennem egyfajta megfelelési kényszer, ami most egy olyan önfeledt játékba csapott át, ami fordulópont az életemben. Amit emberként és nőként a korom is egyre inkább meghoz, miszerint nem akarok megfelelni senkinek, szeretnék önmagam lenni. Azt éreztem, magamra találtam színésznőként is, de ehhez kellett az a 25 év a színpadon, és nőként is érnem kellett.
– A nők általában nem szeretik a korukat.
– Tudom, hogy sokaknak nehézség, de én, ahogy telnek az évek, egyre jobban érzem magam a bőrömben.
– Azt a változást, amit ennek a Herczeg Ferenc darabnak köszönhetően megtapasztalt, a visszajelzések is igazolták?
– Visszajelzésekben is bebizonyosodik mindez, de őszintén megmondom, ez engem most egyre kevésbé érdekel. Amikor az ember elkezd egy igazán minőségi életet élni, szeretné jól érezni magát a bőrében. Az egy plusz dolog, ha ez másoknak is jó. Hogy egy idő után az ember a másoknak való görcsös megjelenést ki tudja iktatni, vagy legalább mérsékelni tudja, megint csak a korra vezethető vissza, szerintem. Az ember eljut odáig, hogy ha én jól érzem magam a bőrömben, akkor minden körülöttem lévő is jól van. Ha én nem, akkor azt ki is sugárzom a környezetemre. Mindehhez nekem kellettek azok a kínkeserves tapasztalatok is, mint a szüleim halála, vagy a válásaim, mert ezek is itt vannak bennem valahol.
– Van olyan az életében, amit megbánt?
– Nincs. Nem azért, mert nem követtem el hibákat. Azért nincs, mert úgy érzem, képességem lett arra, hogy a hibáimból tanuljak. Lehet, hogy döntöttem úgy életem során, amire utólag azt mondom, nem úgy kellett volna, de akkor úgy éreztem, hogy úgy kell. A rossz döntéseimet sem bánom. Világéletemben az ösztöneimre, és a szívemre hallgattam, soha nem tudtam hidegen, ész érvek mentén élni az életemet. Akkor talán nem is színésznő lennék.
– Mindig is színésznő akart lenni?
– Szegeden jártam iskolába, ott kellett dönteni a továbbtanulásról is. Volt egy opció, hogy ha a színművészetire nem vesznek fel, akkor tanárképzőre megyek, mert jó voltam angolból és biológiából. De most, hogy itthon vagyok egy hetedikes gyermekkel, feketén-fehéren kiderült, hogy nagyon jó, hogy nem mentem tanárképzőre. Se tehetségem, se türelmem, se érzékem nincs a tanításhoz. És ez most bizonyosodott be a karantén alatt. Minden csodálatom a pedagógusoké.
– Mi vár önre a színpadon ősztől?
– Augusztus elején kezdjünk próbálni az Új Színházban Zilahy Lajos Fatornyok című darabját, melynek tervezett bemutatója szeptember 30-a.
– Május elsején, vagyis holnap ünnepli a születésnapját. Ez is másmilyen lesz idén?
– Nem, nem lesz másmilyen, mint amilyen lenni szokott. Nem szoktam nagy ünneplést csapni, így a mostani is olyan lesz, mint a korábbiak.
Az X- és Telegram-csatornáinkra feliratkozva egyetlen hírről sem maradsz le!
